Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-07-22

H uszoii Ii

otedik év. 29. szám. 1900. július 22. Pápa varos hatóságnak és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskede.se, Fölér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS EHDRE dr. Előflzotések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 12 kor., félévre (5 kor.. iiRcyedévre 3 kor. I'ZgyOH H^ám Ara :jO HU. Reklám a telefonnak. A telefonnak reklámot csinálni az Úrnak 1900-dik esztendejében oly vállalkozás, mely mindazoknak ajakán, kik a mai kor igazi gyermekei, kiknek van érzékük modern és praktikus intézmények és berendezések iránt, kik tudják mi az a valódi városi élet, kell, hogy mosolyt fakasszon. Hát van szüksége a telefonnak reklámra? Akad olyan, kinek hasznára lehet a telefon s mégis buzdítani, noszogatni, ösztökélni kell és kit csak hosszú fizikai és közgazdasági előadás után lehet meggyőzni arról, hogy a telefon éppen nem ártalmas avagy veszedelmes, de elmés és hasznos találmány. ff Őszintén szólva, egész más véleményben voltunk városi közönségünkről akkor, mikor a telefonnak" Pápára berendezését sürgettük, mint most, mikor a berendezés kés'zen van s az előfizetőkhöz bevezetést is folyamatba tették. Arra gondoltunk, hogy Pápánál sokkal kisebb városoknak már régen van telefonjuk s a közönség a legnagyobb mértékben felkarolta ezt az áldásos intézményt. Hogy mást ne említsünk: Tatán az első évben 72 előfizetője lett a telefonnak. És mit látunk Pápán ? Azt, hogy nagy erőfeszítéssel összehozott polgármesterünk 30 előfizetőt — annyit, amennyivel éppen jogunk volt kérni, a telefon -berendezését és ez a szám mind e mai napig nemhogy gyarapodott volna, de — ha a kötelezettség kényszere fenn nem állna — rn^g inkább fogyott volna. \ Pár héttel ezelőtt reá mutattunk néhányra azok közül, kiknek szükségük volna telefonra, de ez ideig a legkisebb hajlandóságot sem mutatnak a telefon bevezetésére. Most kiegészítjük, illetve megkétszerezzük e sort. Hogy pedig miért delektáljuk ezzel a mi közönségünket nyári hő idején, annak okát czélszerünek találjuk itt mindjárt előre bocsátani. Városunk egy igen fontos érdeke bir rá bennünket arra, hogy itt sokakat önmaguk, embertársaik és a nagyközönség iránti kötelezettségükre figyelmeztessük, midőn a telefon bevezetését újból figyelmükbe ajánljuk. K fontos érdek pedig az, hogy ha az előfizetők jelenlegi létszáma jelentékenyen nem gyarapodik, akkor nincs kilátásunk arra, hogy egyhamar belekerüljünk az interurbán vezetékbe. Afár pedig csak félig élvezi a telefon áldását az, ki a fővárossal, s az orszá.g nagyobb városaival nem érintkezhetik telefonon. Ez a fontos érdek, hogy mi is benne legyünk a városok és országok nagy hálózatában, aminek főkép nagy közgazdasági jelentőségét mindenki azonnal beláthatja, bir reá bennünket, hogy megbolygassuk azokat,akiknek a telefon bevezetésére — ismételjük — szükségük van. Itt vannak legelőbb is a kávéházak és szállodák, melyek közül ez ideig egy sem jelentkezett a telefon előfizetőjéül. Ahol annyi ember megfordul, pláne annyi idegen is, mint e helyeken, ott a nagyközönség kényelméről minden tekintetben okvetlenül szükséges gondoskodni. A szállodaés kávéháztulajdonosok valamelyike nagyon helyesen tenné, ha nyilvános távbeszélőállomás felállítását kérelmezné, mert ez ideig senkinek se jutott eszébe ilyenről is gondoskodni. Hasonló obiigóban vannak tagjaikkal szemben az egyletek: Kaszinó, Polgári kör stb. Ezeket telefon nélkül nem is tudjuk a jövőben elképzelni. A kereskedők közül csodálatos minő kevesen látják be a telefon czélszerü voltát. Vagy az interurbánra várnak, hogy majd csak akkor használják a telefont, mikor alaposan használhatják ? Csak ne járják meg számításukkal, mert ismételjük, hogy az interurbánba bekapcsolás az előfizetők számától függ. Vájjon az orvosok, pláne a hatósági orvosok nem követnek-e el mulasztást, mikor a telefont nem vezettetik be? Vájjon a katonai állomás-parancsnokSzeretet. Karácsony napja volt ... A templomot Színültig megtöltő hívőknek ezre, Buzgó áhítat szállott a szivekre, A szószék í'ényözönbe' ragyogott. „Áldott legyen, ki földre jött, holott Dúlt a gyűlölség durva átka szerte, Ki atyja sz-ent nevében ezt leverte S nekünk békét, szeretetet hozott." „Szeretetet! ..." A papnak ajaka Feunszárnyalón ily igét hallata, Aztán a szent fohászt mormolta halkan. S az első padban ült a pap neje, Sovány arcán sok szenvedés jele — Hallá az igét s könnye folyt patakban. AndreMarosházi történetek. — A <Pápai Lapok> eredeti tárcája. — Irta: Halmi Bódog. A fonóban mondtak. Meglestem a marosházi fonó haugját, paitaszos beszédét sok takaros leánynak, amit emlegetnek, sokszor ismételnek téli estéken: Sírban fekszik a fonónak szép virága, Üreg Döme István bátyánk ifjn lánya. Harmat ami, parázs szemű szép Zsuzsanna. A Tóth Kerkó holtig búsul majd uláima. Szép volt a lány, mondja a nóta és jó erkölcsű, munkás keze soha el nem fáradt. A szive jámbor, szófogadó sziv volt, amely megnyugodott a szülője szavában, akik azt mondták, hogy a Tóth Ferkó legyen az ura. Jóravaló legény volt ez a Ferkó, az igaz, csakhogy olyan csöndes forma, a munka idején el-el végezte dolgát, ott izzadt a sarló mellett napestig; a dolgának nem volt hibája, tiszta volt, rendes, de a mulatságban nem igen volt első legény, a fonóban ha virradatig is ott ült, nem igen lehetett a szavát venni, a meséhez nem értett, a nótázást nem kedvelte, a tánezra is nehezen fordult a lába. A tánc! Nagyobb böcse van ám annak a tanyán, mint a városban, hol csak „cifrálkodásból forgatja meg a legény a leányt." A marosházi legények tánca olyan, mint a tüz; éget, ölel, csókol, sír, haragszik, mindent, elmond, mit a szájnak megtilt az illeudőség, a jámborság meg a félelem. — De a legszebben Gábor Pista járta, aki szolgalegény volt az uraságnál, de a sötét szeme olyan büszkén ragyogott, a kordován csizmáján a sarkantyúk olyan hetykén villogtak, mintha Ő lett volua a legnagyobb úr. Iszen az is volt, a fonóban, midó'u átkarolta a leányok derekát könnyű, lágy fogással és ringatta őket lassan, szelíden, mint a bölesohéli gyereket szokás, a frissnél inegfoigatta, lmuy a kartons/.oknya suhogó ivben repült, közben tréfált velük, cicázott, olyan ügyes módon súgott a fülükbe mindenféle furcsaságot, hogy kacagtak is meg simultak is hoz/á, olyan szorosan, mintha nem akartak volna tőle soha elválni. A Döme Zsuzsi szivében is fellángolt valami forróság, mit hiába akart elcsendesíteni a munkában, napestig a rozsot hiába munkálta, fehér vállait eleség terhével hiába fárasztotta, az a sziv csak égett azért az egyért, akinek fekete szetne szerelmet várt tőle, aki amúgy csapodár, tökéletlen, koldus ember volt és Döme István gazda kitiltotta a házából. A nép leánya, ha az apja megtilt valamit, akkor nem tehet mást, mint fonnyad, fonnyad, mint a letört virág. Ellenkezés nincs a tanyán, asszonybeszédre nem sokat adnak d< ha a leány a szivet emlegeti, azt mondja az apja: — Nem az az élei, hogy turbékoljatok, miut a galambok, az élet nehéz és köll szomorúság is hozzá. A szerelmeskedés csuk legéuyembernek meg hajadouuak pajzáukodásra való; a házasodás már az élet, komoly élet. De sirui szabad, hótól fehér téli éjszakákon, midó'u a fagy pirosra festi az arcot, a Zsuzsa arca fehérre vált, csak a szemei voltak kigyúlt véresek, fehérre vált, megapadt az egész teremtés.