Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-04-08

Nem vagyok német-barát, sőt sok tekintet­torkig vagyok velük. Ki nem állhatom bosszantó aprólékosságukat, mely mellett a lénye­get minden alapos hírük ellenére sokszor homály­ban hagyják, legtöbbször pedig el js felejtik fő­problémát s az olvasó kielégítetlenül kénytelen letenni kezéből a könyvet: de nem tudom meg­állani, bogy most mikor a magyar társadalom ébredezni kezd, iparának, termékeinek piacot ön­maga körében leeres, észre ne vegyem azt a bá­mulatos haladást, melyet a német nemzet az utolsó 30 év alatt tett s lehetetlen észre nem vennem, hogy ebben a haladásban mily nagy része van az ifjú német szépirodalomnak! Lehet­nek ők rossz drámaírók, lehetnek képtelen alakok s. Sudermann, Hauptmann és Voss modern drá­máinak hősei és mellékalakjai, de egyaránt néme­tek, erényeikben és hibáikban részei a nagy német nemzet jelenlegi vágyainak, törekvéseinek s — nem egyszer — hibáinak, haladása gátjainak koré­ból. S a német közönség ezt érzi, észrevette, azért szerette meg annyira őket s általuk meg­szerette önmagát, a saját fajának közéleti kérdé­seit s így lett közüggyé Németoszágban minden, ami német. S nálunk!? — A mólt év végén B trthn Miklós felpanaszolta egy cikkében azt a hibánkat, hogy a magyar szakirodalomnak nincs érzéke a magyar közélet kérdései iránt s tol heggyel érin­tette a szépirodalom és a képzőművészet felada­tai is, mikor rámutatott az angol időszaki és iudoiiiányos sajtónak a transzváli kérdésben év­tizedek óta kifejtett agitáeiójára, mint követendő példára; de magát a most felvetettem kérdést ő is elintézetlenül hagyta. Pedig nagy fontosságit dolog ez, mert anél­kül csatát a közélet kérdéseiben a közönséggel s/einben sohasem nyerünk, hogy a közönséget lblyton ne bíztassuk, ne izgassuk nyiltan és lcp­li zelten egyaránt. A mindennapi élet zúzó nia­1 un, mely irgalmatlanul összemorzsolja azokat :i/ eszméket és feladatokat, melyeknek szükségét, életrevalóságát folytonos egyengetéssel, csiszolással Heg nem őrizzük, hanem engedjük, bogy a még <--ak félig kész munkát magával ragadja az esze­;in'nyek árja. Erre az ébrentartásra nem elég a napi sajtó, h-m elég a vezércikk, helyet követel magának a munka a vonal alatt, helyet a szinpadon, • •Kan édesen tudott ölelni, ajka oly finom beszé­•i.'kct mondott. Aztán egyszerre fájdalmas szúrást eiv-tt a szive táján. Látja az életet, mely olyan, ítiint a rabság. Az apja kezéről az uráéra került, aki nem engedi a szivet dobogni. Látja maga • •'.ott a szigora falut, amely kegyellen szemmel • •"ködik, minden léptet megvigyázza, minden sza­vát kihallgatja. Látja az ura barázdás, keménv :.'vát, amely olyan szigorít és nem tűri el, bogy ::/. ilyen fiatal asszonyszív ábrándozhasson. Érzi a bilincset, amely rá nehezül, nyomja '"s súlya alatt mindig kisebb lessz, alázatosabb; félénkebb. Álom lehet csak, amiről az úrfi beszélt, álomország, hol az asszonyok selyembe járnak és esókolhatják a szeretőjük arcát, borulhatnak a karjába és úgy élhetnek soká boldogságban. S Geréb János haragos szeme megpihent az asszonyon, aki összehúzódva majdnem elveszett a széles zöld kandalló mögött. Érdes, büszke szivét végtelen szánalom fogta el. Odahajolt hozzá, megsimogatta dús szőke haját, mely lazán volt kontyba kötve, aztán halkan szólt: — Ne búsulj szegény virágom, majd csak megíötozzulr ezt a rongy életett. Az asszony lelke felengedi, előtörtek szemé­ből a könnyek és vergődő zokogással ejtette fejét a a ura ölébe. — Nehéz lessz, meglátja kelmed nagyon nehéz. helyet a nők szivében s helyet az iskolában is. Erre a munkára hívják el íróink, ők a legkiva­tottabbak minden kiválasztottak között, mert leg­kivált az övék az a lelki tulajdonság, amelyet Hegedűs Sándor így fejezett ki, éppen hozzájuk intézvén szavait: megérzik kérdés, utánajárás nélkül, ösztönszerűleg, hogy mit kivan a köz­vélemény. A. kormányok úgy igyekeznek tájékozódni e nemzetek szükségleteiről, hogy statisztikát ké­szíttetnek az illető művelődési ág állapotáról; de mit ér a szám, ha tud is olvasni belőle valaki, ha nincs lelke hozzá, hogy megérezze, hol fáj leg­jobban azok közül, amelyeknek arányszáma egyenlő, mit ér még az is, ha van hozzá lelke valakinek, ha egymaga nem képes a számtalan szükségletet egytől-egyig megérezni, sőt ha megérzi is, nem képes rajta egymaga segíteni, hanem csak a nem­zet egyetemének segítségével ! Ennek a segítségnek a megszerzésében szük­ség van az egész magyar irodalom összes munká­saira, szép irókra, publicistákra és szakírókra egyaránt ! Éppen azért szeretnék látni egy csapat magyar irót, akik mint egy jó hadsereg, felosztanák maguk között a magyar közélet nagy kérdéseit és felölelnék azokat egyéniségük, vágyuk szerint. Szeretném, ha bevonulna a magyar irodalomba ez a hadsereg mélyebben is, mint ahogyan egyikünk­másikunk az utcán, kévéházbau s más nyilvános helyen való megfordulásakor maga is tapasztalja. Szeretném, ha megjelenne könyves polcainkon a magyar tisztviselői kar, múltjában, jelenében s az ifjúság képében, valószinii jövőjében egyaránt. Szeretném, ha felhangzanék színpadunkon a magyar munkásnak szórakoztató nótája, amely a gyalu­pad és a három lábú szék mellett egyaránt meg­terem. — Szeretném, ha belenyúlnának irótnk a magyar társadalom minden rétegének lelke mélyébe s hadd halljuk, ha már másutt hallanunk kell, a szinpadon és az irodalomban is a magyar­országi negyedik rend hangos panaszait s halljuk, érezzük egyszersmind azt is, hogy mi az iró véleménye ezekben a nagy kérdésekben, okuljunk a lélekbúvárlat eredményein s tanuljuk meg, hogy mibennünk, szomszédainkban, barátaink­ban és ellenségünkben egyaránt, mi a követni, vagy kivetni való, mit teremnek a munkáskezek műhelyeinkben, a szántóföldjeinken, mit arat nyáron a magyar paraszt s lud van szüksége mindeniknek leggyorsabban a segítségre.?! Nagyfontosságú dolog az, érdemes arra, hogy kutassuk: mcgtaláljtik-e legalább a nyomát? Régi szokásom, hogy a magyar napisajtó ünnepi számait összegyűjtöm téli közös olvasmányul a famíliának. Lehet erre azt mondani, hogy olcsó irodalompártolás, — inkább könyvet vennék azon a pénzen : de ez nem volna rá méltó felelet. — Mert nincs az a gyűjteményes vállalat, amely híveb­ben tükrözné vissza a magyar szépirodalomban ma uralkodó szellemet, mint az ilyes ünnepi számok. Aki nre kíváncsi, azt csak az ünnepi számok elégítik ki, amit keres, csak itt találja meg. Ha forgatjuk tehát őket : vájjon mit beszélnek ? ! Azt mondják-e, hogy a magyar szépiroda­lomban immár diadalmaskodott a nemzeti lélek erej", amelyről olyan hatalmas apotheozist mondott az ezredévi ünnepségek során Apport i/i Albert gróf a közművelődési egyesületek kongresszusán ? Azt mondják-e, hogy a magyar irodalom együtt érez a magyar közélettel és felöli annak minden kérdését, melyet az események felszínre vetnek, azt mondják-e, hogy a magyar irodalom előhar­cosa azoknak az eszméknek, amelyek a magyar közéletet a közel jövőben foglalkoztatni fogják, — arra azonban, hogy a napi politika és a napi sajtó orgánumaiban tárgyalhatók legyenek, még nem értek meg ? Azt mondják-e tehát, hogy a magyar szépirodalom élő megtestesülése a magyar faj jelenlegi vágyainak, a magyar állani jelenlegi céljainak, a nemzeti tömörülésre, külsőleg történt megabronesozása után belső megerősödésre való törekvésének ? ! — Avagy azt mondják-e, hogy a magyar szépirodalom ma nem egyéb, mint idegen áramlatoknak, idegen szellemnek, idegen népek elméje és kora munkájának öntudatlan magasz­talására összerótt; magyar szóhalraaz ? ! Ezt kell koresnünk s erre mi sem lehet al­kalmasabb, mint a napilapok ünnepi számának gyűjteménye. S mit mond ez a gyűjtemény, milyen alakok mozoguak, milyen jellemek tesznek és beszélnek s milyen, foglalkoz ást űznek, milyen anyagot használnak, — szóval milyen külsőleg és belsőleg egyaránt az a társadalom, amely a magyar szépirók lelkében született, nevelkedett, él, munkálkodik és meghal?! Azt hiszem, nem kell hozzá bővebb mee'­okolás, — mindenki, aki gondolkozik ezeken a kérdéseken s keresi rájuk a feleletet a lapjaink novellái által emlékezetében alkotott képek között : ugyanazt a szomorú feleletet kapja, amit én már e sorok elején kifejeztem s amelyet esak egyes ritka kivételek enyhítenek valamennyire. Ez alkalommal nem szándékozom mutat­ványokkal szolgálni, csak a figyelemnek a kérdés iránt való felkeltése volt a célom : esetlég­később, ha a jóakarata figyelmeztetés nem vezetne célhoz, készséggel állok mutatványokkal és nevek közlésével is rendelkezésre. Kohányi Gyula. TOLLHEGGYEL. Névnapom. A napokban állítólag a névnapomat ültem, de lehet, hogy csak álltam, mert utóvégre is ki vitai hatja azt, hogy az ember a névnapját állja-e, vagy üli ? tudniillik ha szabadon jár, mert, ha története­sen be van csukva, akkor feltétlenül üli ; ez már ki vau mondva felső bírósági döntvénnyel. Tehát állja, vagy üli-e, ha szabadon jár ? Már most ismét az a kérdés, ha jár, akkor nem ül, ha pedig ül, akkor nem áll; ha áll, akkor nem jár. U jé ! úgy belebonyolodok ebbe a kérdésbe végtére, hogy ki nem húz tizenhat logika és harmincháromezer millió méter Ariadné fonal sem vezet ki. Legjobb azonban a dologban az, hogy ezen a világra szóló nevezetes napon, sem nem ültem, sem nem álltain, sem nem jártam, hanem f'kűdhm. II«gy mért feküdtem, az nem tartozik ide, de azt bizonyítja, tiogy rendesen szeretem a rcndkívülísé^eket. Furcsa, mikor valaki vendesen rentlkirüli. íh» már én ilyen vagyok. Valahol elül azt mondtam, hogy rtt!i'úl<ni névnapom volt. Azért mondtam, hogy állítólag, inert az alább következők után, a lapunk kiadójánál halom számra álló naptárakat, az Athaeneum kis­és nagy, képes és képtelen naptárából, a komáromi 100 esztendős naptárig, átkutattam, egves és kettős pápaszetuekkel, rövid és hosszú távc-övekkel kiókum­láltam, de sehogy sem akadtam a nevem napjára, mert véletlenül vasárnapra esett s vasárnapokon a naptár szörnyen titkolódzik. Legalább én valami olyasmit olvastam ki a piros rövidített szavakból mintha ueiu akarná elárulni, hogy miféle névnap vau, mintha azt mondaná: „a többi pedig diákul van." Azt pedig, hogy melyik napra esett a név­napom, onnan tudtam meg, mert e napon nyakra­főre hozták a vasárnapi ajándékokat. Kedves és kedvetleu jóbarátaim emlékezének meg rólam c napon és minden ajándék mellé odatették a név­jegyeiket s a névjegyeik alsó- és bal szegletébe ezt a két betűt: p. e. — Kénytelen voltam a „Lexi­kon"-t elővenni s abból rájöttem, hogy a részvétü­ket nyilvánították. Valóban megérdemeltem a részvétet, amint ez mindjárt kitudódik. Előszámlálom hevenyében, hogy mit kaptam, mert leltárt vettem föl az ajándékokról s mindjárt utána írtam az árát. Ennek is mindjárt megtudjuk az okát. Tehát kaptam 2 doboz szardiniát, vagyis helyesebben, 2 szardínia dobozt, az egyik tele volt elhasznált réz- és másnemű tollakkal, (cél­zás az irói babérokra); a másik pedig félig elégelt gyufaszálakkal (célzás az elhamvadt vénára;) aztán egy korcsolyát, még a korcsolyázás kisded korából, mely ahol acél nem volt, ott vas volt, ahol vas nem volt, ott fa volt s ahol az 50 esztendős rozsda nem látszott, ez esik azért volt, mert ott vas sem

Next

/
Oldalképek
Tartalom