Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-02-26

Pluszonliatodik év. 9. szám. 1899. február 26.1 Pápa város ha tóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Eladóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Fölér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések ós hirdetési dijak a la]) kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre (5 frt, félévre frt, negyedévre 1 frt 50. I^ííy^s Hsííuri ílr:i IG lei'. Mezőgazdasági viszonyainkról. Irta: Bauer Antal, orsz. képviselő. Mai nap gazdálkodni, a szó valódi értelmében, t. i. hogy ne csak szántsunk, vessünk, arassunk és marhát neveljünk, hanem eredményt is mutathassunk fel, igen sok nehézségbe ütközik. Mert eredményes gazdálkodásnak csak azt tekinthetjük, mi­dőn dacára annak, hogy földünket nem zsaroljuk, marhánkat nem nyúzzuk, cselé­deinket pedig tisztességes fizetésben része­sítjük, magunknak és családunknak, ha nem is nagyűri, de mégis jómódú megélhetést biztosítunk és e mellett fáradozásainknak gyümölcsét is látjuk. Ez pedig majdnem több kereskedelmi tehetséget tételez fel az illető gazdától, mint mezegazdasági gyakor­lottságot, vagyis a jó gazdának mai nap legalább is oly praktikus kereskedőnek kell lennie, mint a milyen ügyes gazdának. Mint mindenben és mindenhol, úgy a mezőgazdaságnál is a nagy konkurrencia nehezíti meg a megélhetést, hiszen tapasz­taljuk ezt folytonosan, a gazdálkodás min­dennemű ágazatánál. Alig, hogy a remény­ség legcsekélyebb sugara is mutatkozik, hogy valamely gazdasági ágazatban sikert aratunk, máris a konkurrencia tönkreteszi vagy legalább is károsítja azt. Vegyük pl. a nyugoti marhafajok hazánkban tenyész­tését, az angol húsbirkák meghonosítását, a katonai célokra való csikónevelést, a cukor­répatermelést stb., mindezek a gazdasági ágazatok valamikor azoknak, kik kezdemé­nyezték, nagy hasznot hoztak, de csak rövid ideig. Mihelyt a konkurrencia beállt, vége volt a nagy jövedelemnek is. Régente, azaz midőn divatba jött a nyugoti marhák im­portálása és itteni tenyésztése, mily óriási árakat lehetett elérni középszerű példá­nyokért, mai nap pedig alig lehet tvladni a leggyönyörűbb példányokon is és csak azért, mert tűin agy a kínálat, kevés a kereslet. Régente az aránylag alacsony adó, csekély árenda és olcsó munkáserővel szem­ben állt a magas gabonaár, most fordítva van : nagy az adó, magas az árenda, majd­nem megfizethetetlen a munkáserő és ala­csony a gabonaár ! Hozzájárul még a civi­lizáció árnyoldala: a nagy igények minden­ben és mindenhol, bizony nem csoda, ha sok gazda megunja a gazdálkodást és abban­hagyja, miután már azt sem tudja, mire alapítsa, bazírozza gazdálkodása irányzatát, gabonatermelésre-e vagy marhatenyésztésre. Sokszor hallja az ember, hogy az ipar­nak kellene nagyobb teret nyitni hazánkban,! nagy baj, hogy ez még nálunk alacsony j fokon áll. Igen ám, csakhogy az erőltetett I ipar nem mindig válik hasznain a gazdák- . nak, sok munkáserőt vesz el ezektől és nem nyújt annyi hasznot, nem pótolja a kárt, a melyet okozott. A munkás szívesen megy gyári munka után, mert magasabb napszámot nyer ott, szabadabb ember, mint pl. az éves cseléd, mert a gyárban csak bizonyos órákig dolgozik, aztán maga ura, de a gyáros könnyebben fizet magasabb napszámot, mint a gazda, mert az nagyobb haszonnal dolgozik, mint ez, az ipar jobban kamatoztatja a tőkét, mint a mezőgazdaság ! Szerény nézetem szerint azon gazdaság mai nap a legjövedelmezőbb, mely sokol­dalú, pl. hogy nem csak gabonatermelésre bazírozza gazdasági üzemét valamelyik gazda, hanem a gazdaság mindazon ágazatát űzi, mely gazdasága kiterjedésének, fekvésének legjobban megfelel, hogy magának a meg­élhetés minél több eshetőségét biztosítsa. Vegyük az esetet, hogy valamelyik gazda­ságban gabonatermelést és marhatenyésztést űznek ; az első egyik évben nem sikerül, de esetleg annál jobban sikerül a másik kettő, máris így az illető gazda az egyikben szenvedett kárát pótolhatja vagy legalább is könnyebben viselheti el és megélhetés^ leg­alább biztosítva van, ha más hasznot nem is lát ezen évben. Mimi az eddigiekből kiindulva és sze­retett kerületem mezőgazdasági viszonyai iránt, mint gazda őszintén és kazán érlrk­TÁ R C A. Illatozik az akácfa . . . (A kalikó-csárdás szöveget. Illatozik az akácfa virága, Barna kis lány a szivedet mi bántja V Fáj a szivein, bánat dúlja kebelem, Elhagyott az, kit oly hiven szerettem. Ne sírj, ne sirj barna kis lány, szerelmes. Borulj inkább a vállamra és szeress, Neked adom a szivem, a kebelem, Ily hű szivet nem minden bokor terem. Nem hiszek én a legénynek, mind hamis, Édes csókjáért epedtem magam is, Hittem neki, mert a leány ibolya, Elkábítja a legény szép mosolya. Nem zeng nekem már madárdal az ágon, Nem szeretek senkit e nagy világon, Fáj a szivem, bánat dúlja kebelem, Azt a hűtlent soha el nem feledem. Kemény Béla. A Tokodiak. A »Papni I.ap'ik« eredeti lárvája. Irta: Báródi Géza. A végrendelet. Az öreg Tokodi Gero' ki volt terítve. Ott feküdt szótlanul a ravatalon. Ez az ember, akinek egész élete oly mozgalmas volt, mozdulatlanul türt mindent. A büszke, gazdag úr, kinek különcködő tetteiről az egész ország beszélt, meghajtotta a fejét a halál elölt. Nem törődött már semmivel. Az óriási kastély majdnem erdőt képező parkjával ott díszeleghetett, nem bánta. Az ösmerős fák ott hajtogatták lombjai­kat s a suhogó levelek üdvözölték őt, mint mindig. Azonban ő mindazt nem értette, nem is látta már. Azt sem látta, hogy a nagyszámú rokonságból senki ti sem hiányzik a ravatalánál. () nem szerette azokat életében, Soha, egyet sem bocsátott magához közel. Pedig elég sokan voltak. Három vármegyére terjedt szét a rokonság s most a mikor Tokodi GerŐ mái­nem volt sem nagy, sem kicsi úr, mikor már félni sem kellett tőle, akkor összegyűlt a ravatalához mind a három megyéből a família kicsinyje, nagyja. Nagy zajjal, hangos sírással jöttek s mindegyik emlegette a Tokodi GerŐ — jóságát. Sopánkodtak, tör­delték a kezüket. Átkozták a sorsot, mely még ilyen nagy urat sem kiméi meg s egy>/.> rre egyenlővé teszi a legutolsó koldussal. S ott tolongtak való-ág.'s /•dlivá.-ári za'jai ;• ravatal körül. S a halottnak mindezt tűrnie kellett, i Nem kiabálta túl a zajt s netn rontott közéjük, hogy szélüssön az éhes falka közitt. Mert valóban éhes falka volt <•/ a rokon-ág. Ráéhe/ett a dús vagyonra. S együtt járlak, mini a farkasok, nehogy valamelyik elkapja a másik elöl a koncot. S aki egyedül állt a marakodó harcban, sze­meiben egy köny nélkül, de szívében súlyos fájdal­mával, az volt Tokodi Gerőnek egyetlen leánya Agatha. Es a szegény leány annyi rokon között nem akadt egy igazi résztvevő szívre, a ki őt fájdalmá­ban megvigasztalja s a sors nehéz csapását elvi­selni segítsen. Mert hiszeu reá agyarko h:ik legjobban. Ha ő nem volna, most könnyen juthatnának a konchoz s már megosztozkodhattak volna a vagyonon. De aztán jött a temetés. Illett mégis, hogy csendesebbek legyenek. Kissé el is némult a zaj s igyekezett mindegyik ama tekin­tettel maga elé bámulni, a mely, mintha meghatott­ságot árulna el. S egy pillanatra úgy tetszett, az idő kereke is megállt. Vagy talán csak lassabban mozgott, hogy maga is megbámulja a pompát, a pazar fényt, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom