Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-11-05

Ha erre nézve nem is állunk elő semmiféle javaslattal, tesszük azt azért, mert erős a meggyőződésünk, hogy a városi tanács ez irányban is életrevaló tervvel fog annak idején a képviselőtestület elé járulni. A szegényügy rendezése. — Befejező közlemény. — III. (drhs.) Eddigi fejtegetéseinknek az volt a konklúziója, hogy a koldulást rendőri úton el kell tiltani s a készpénzzel való segélyezést meg kell szüntetni. Azt a nagy hézagot, mely e javaslatok megvalósítása révéu a köz- és magánjótékonyság terén beállana, természetesen be kell tölteni, s erre a célra mi a naturáliákkal való segélyezést j tartjuk egyedül alkalmasnak. Péuzt nem szabad | a szegény ember kezébe adni, mert a szegény J ember rosszul gazdálkodik és drágán vesz. A pénz j helyett tehát természetben kell a szegénynek ad- j nunk azt, a mire szüksége van. A segélyezés ideálja persze az volna, ha teljes ellátást tudnánk számukra biztosítani. Sajnos, ; lmgy ez esak ideál, s a mi akciónk, a mely nem ! tetszeleg a ntegvalósítbatlan frázisok káprázatával, j az ni'in hirdeti a kivihetetlen ideált, hanem esak j azokat a módokat tárja i'el, a melyekkel ezt lehetőleg megközelíteni tudjuk. Es azt is meg kell J vallanunk, hogy ez a javaslatunk nem megy újítás szándia, mert hiszen alig van a segélyezésnek j praktikus módja, a mely valamelyik egyesületünk- j nél már eddig alkalmazásban nem lelt volna. A j hiba csak az, hogv ezek a segélyezési módok j mindenütt estik kis körben érvényesültek s egy- : egy jótékony egyesület, a helyett, hogy arra tőre- j kedett volna, hogy minden szegényének legyeu meleg étele, vagy a télre tneleg' szobája stb., inkább mindeggyiknok adott egy kis ennivalót is meg eggy kis fát is, de persze eleget eggyikböl sem adhatni t. Biss'l uug'riseh, biss'l deutseh, biss'l Supp'e, biss'l Fleisch, ez volt eddig az eljárás, s hogy ez nem helyes eljárás, azt talán indokolnunk sem kell. A városi nőegyesület pénzének java részéből árvák ellátásiról gondoskodik, de e mellett élelmi szereket is ad a szegényeknek, az izraelita nőegyesület kés/pénzt, a vörös kereszt egyesület tüzelőin! osztogat, a református és evangélikus nőegyesület, valamint a Malbisch Ariimim egyesület pedig legnagyobb részben iskolás gyermekeket ruháznak fel. A segélyezés eme módjaiba ezentúl valami rendszert kell behozni, mert különben nem lessz semmi eredményük, a minthogy nem is lehet más eredmény ott, a hol szétforgácsolják az erőket. A segélyezés legfontosabb eszközei az élelem, a lakás, a tüzelőfa és ruházat. Ezekkel kell ellátni a szegényeket, természetesen a szerint, hogy melyiknek mire van igazi szüksége. Az élelemmel való segélyezés eddigi módja nálunk csak az volt, a melyet a nőegyesület gyakorolt, a mely nyers állapotban levő élelmi szereket osztott szét. Hogy miért tartjuk mi ezt helytelennek, azt már sokszor kifejtettük a cikkek ama hosszú sorozatában, a melyekben követeltük a szegéuyügy legnélkülözhetetlenebb intézményének : a népkonyhának létesítését. A lakással való ellátásnál is a segélyezendők viszonyaihoz kell alkalmazkodnunk, s erre két mód kínálkozik : a lakhérseyély és a szegényház. A lakbéreegélynél esak azt kell hangsúlyoznunk, bogy a segélyt mindig a háztulajdonos kezébe kell adni, nehogy a segélyezett azt más célra fordíthassa. A mi pedig a szegényház felállítását illeti, köztudomású dolog, hogy a városi képviselőtestület ezt már elvben elhatározta. Bízunk abban, hogy ez után az elvi határozat után a kivitel nem fog nehézségekbe ütközni, különösen, ha elfogadják azt a megszívlelésre méltó javaslatot, melyet lapunk hasábjain Csoknyuy Károly, városi főjegyző e tárgyban előterjesztett. A sörház-titeai régi honvéd kaszárnya épület, mely most a városnak évi 2 -,")00 frtot jövedelmez, csekély átalakítások | után szegényháznak rendkívül alkalmas volna, s ugyanebben az épületben a népkonyha számára is találnánk megfelelő helyiséget. A téli ruházattal való segélyezés eddig esak az iskolásgyertnekeknél volt szokásban, de. ha az anyagi eszközök megengedik, akkor a jövőben ezt nagyobb mértékben kell gyakorolni, s ugyancsak it tüzelőfával való ellátásnak is tágabb tért kell a jövőben biztosítani. A mi már most a segélyezés eine különféle módjainak kivitelét illeti, az a szegényügyi bizottság útján történnék. A szegények létszámának! megállapítása után a bizottság elkészíti a niííkö-1 dési és az ehhez szükséges költségelőirányzatot. | Kiszámítja első sorban, hogy mily összeg áll j rendelkezésére a város, az egyesületek, a hitfelekezetek és alapítványok évi járulékaiból, s ezután megállapítja, hogy ebből mennyi jut hozzávetőleg az eggyes segélyezési ágakra, sőt az eggyes szegényekre is. Ezután a segélyezés munkáját fel kell osztani a jótékony egyesületek között, s a mennyiben valamelyik egyesületnek költségvetése a neki kiosztott segélyezésre elegendő fedezetet nem nyújtana, a hiányzó összeget a bizottság a város évi hozzájárulásából pótolná. Természetesen a szegényügyi bizottság gondoskodnék a nőegyesületek bevonásával a népkonyha szervezéséről és fenntartásáról, valamint a szegényház felügyeletéről is. Es ne méltóztassék azt hinni, hogy mindeme javaslatok megtételénél pusztán a levegőbe beszéltünk. Bái' a pontos adatok nem is állanak rendelkezésünkre, mégis meg vagyunk győződve, hogv terveink keresztülvitelére meg van a szükséges anyagi fedezet. Az az összeg, melyet a város, a jótékony egyesületek, hitfelekezetek és alapítványok ma nálunk a szegények segélyezésére fordítanak, a legpesszimisztikusabb számítás mellett i> nieghaladja a 12000 frtot, s ez még jelentékenyen emelkedhetik az által, ha a koldulás megtiltása folytán megtakarított összegecskéket a városbeli jómódú lakosság valamelyik jótékony egyesületnél megváltja. Ebből a tekintélyes összegből tervszerű beosztás és jó gazdálkodás mellett városunk összes szegényeit el ichet látni, ha az illetékes helyen meg lessz az ügyhöz okvetlenül szükséges jóakarat. De feltétlenül szükségesnek tartjuk még ezen kívül azt is, hogy jótékony egyesületeink nem az egymással szemben eddigelé kivívott pozíció féltékeny megőrzésében, hanem abban vetélkedjenek, hogy melyik tud többet tenni a közös cél: a társadalmi nyomor enyhítése érdekében. A társadalomnak és a hatóságoknak is egyaránt ellensége a szegénység, s a ki a dolgok mélyére hatoló szemmel vizsgálja a szociális élet jelenségeit, az nagyon jól tudja, bogy ez az ellenség olyan erős, hogy vele széniben a társadalomnak és hatóságnak véd- és dac-szövetségre kell lépni, ha a siker reményével akar síkra szállni. Ennek a harcnak azonban nincsenek —- és nem is szabad, hogy legyenek — öldöklő fegyverei, mert a társadalom esak akkor lessz győztes, ha harc nélkül tud békét teremteni. Mi elmondottuk e kérdésben véleinénvünket éjiélig . . . l'gyan kinek lehet rájuk gondja. Ki lehet az a váratlan vendég* Mert jön, bizonyosan jön valaki, mert a kakas ha bekukorikol a házba, vagy ha az ember véletlenül a macska farkára hág, pusztai fölfogás szerint nem várt éló'nek kell a házba jöuui. Az egymást kergető' gondolatok révén egyszerre csak megmozdult az anyaszív is és az éjszaka árnyékába belerajzolt egy sápadt, beteges arcot, egy megtört embert, a kitől megborzadt. A szivébe elfogódás szállt, behunyta a szemét, hogy ne lássa . . . Nem ért semmit, a fakóarcú, beteg ember egyre közeledett, egyre láthatóbb lett és később sziute érezni vélte már a hidegséget is. Azutáu oda ült az ágya szélére, látta már a vért is a kezén, a piros, megszáradt vért, a mi ártatlau emberek testéből fröcscsent rá és hallotta a jajszót, a haldoklók nyöszörgését, a puskaropogást, az átkot, a könnyeket, a lánc csörgését, a mit a tulajdon gyermekére tesznek. Rettenetes volt ez a látás, szin'e meghidegült tőle az asszouy ereiben a vér. Sokára azutáu megszakadt az éjszakai árnyék, a hold bevilágította a földes szobát, a véres kép eltűnt s az asszony szemére leszállt a nyugalmas álom. . . . Micsoda vérontás is volt az, azon a havas téli reggelen, a mikor a fehér fényes lepelre vérrózsák hullottak. O nem látta, csak a hírét hallotta. De a lelke lefestette azt a legsötétebb színekkel, JÉs azóta olyan sokszor látta már a fiát, a mint kiszökik fegyveresen a kaszárnya ablakán és megy az Őrület bátorságával a szürke hajnalon, utcáról-utcára : hogy valahol a város szélén, egy alacsony házban elcsöndesítseu két fiatal szívet. S a mint odaér, megtörik az akaratereje, a szilaj vért meghunyászkodtatja a szerelem, a lánycsók, a szemek tekintete ... Azért, hogy később még nagyobb erővel háborogjou és megcsinálja azt a nyomot-bagyó, sötét drámát. Így is volt. Meg akart ölni egy leányt, a kit szeretett és azutáu önmagát, kogy ne szerelhessen. Azonban hasadt a hajnal, a napfény ragyogásba vonta a betakarót és a fákon a zúzmarát, a deszkakerítésen pedig megjelent egy katona, a kit a szolgálat küldött, hogy fegyverezze le a bajtársát. A katonát azonban lövés fogadta és lefordult a puha hóra, hogy ott sóhajtsa ki a lelkét. Azutáu megjelent egy másik katona, a ki szintén lebukott, átlőtt vérző szívvel. Es ekkor már nem volt ideje, hogy végbe vigye a szándékát, a karjai elerőtlenedtek, a fegyver kiesett a kezéből és kitámolygott az udvarra, hogy verjék vasba. A zsiváuyvér azoubau még egy utolsót lobbant. — Megérdemlem a süccbojtot, ugye. V ... Két lövés, két ember! — mondta elszánt büszkeséggel. Vasba is verték. Később pedig hosszú nehéz rabságra ítélve, elszállították a kőfalak közé, a fiatal életek temetőjébe. Jegenyés János ajkán akkor kitört a búcsúztató : — Még a uevit se emlicscsétők, mer' kiszakajtom a nyelvetöket. Az én ivadékom olyan, mint a harmat, né piszkicscsa be egy kutyafajzat sé! — Igaza vau keu'uek! — hagyta helyben János felesége. — Ott hervegyen el, a hová vágyakozott. Néköm sé gyerököm többet ez életbe' . . . Nem is szólt attól fogvást senki egy szót se a fiúról. Olyan volt, mint a kinek még az emlékét is eltemették. Ez azonban nem volt eltemetve egyiküknél sem; ott borongott az néhanapján a lelkükön és ilyenkor elkalandozott a gondolatuk a vasrácsok mögé, hogy ugyan él-e, hal-e az a gyerek . . . Az ajkuk mindazonáltal néma maradt, nem akarta eggyik se a másikat megszomorítaui. Most se mer szólni az asszouy, bár nagyon a lelkén van a szó, mert az anyai szív sejtelme, valami nagy bajt, valami nagy szomorúságot éreztet vele a minek a hatása alatt mintha valami messziről jött enyhe fuvallat olvasztgatná a fagyos jégkérget, a mi a véres kezű gyerek iráut nőtt a szivére, Mert hiába, mégis csak az ő gyereke az. Ouuau szakadt a szivétől és hát azt nem lehet olyan könnyen megtagadni magától. Az éjszaka elmúlt, a sápadt, beteg ember képzelt alakja azoubau megmaradt. Újból visszajött. Ott volt ismét a tekintete előtt, közeledett hozzá, mintha a keblére akarna borului ... A mint így töprengve járt kelt a tauya körül, amodébb messze a fák közt valami fényességet pillantott meg. Pusztázó jött lóháton, annak a kardja fénylett. Elszorult a melle, a mint nézett a jövevény felé, arra a gondolatra, hogy ime, ez lesz az a nemvárt vendég. Valami baj lehet mégis, mert a pusztázók idekünn a tanyák között csak bajos dologban szoktak járni. Az arcára kiült az aggodalom nyoma, úgy várta a lovas embert.