Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-01-29

Huszoiűiatodik óv. 5. szám. 1899. január 29. PÁPAI LAPOK Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50. Egyes szám ára IS Irr. Kultúra és politika. E lapok múlt számában figyelemre méltó cikk jelent meg, mely a D. K. E. legutóbbi lefolyt közgyűléséhez fűz tanulságos reflexiókat. Az ott felhozottakkal azonban nincs kimerítve a kérdés. A cikkíró kétségtelenül felismerte a nemzeti kultúra terjedését meggátló bajok igazi okát, de csak az egyik okát és nem szól a másik okról, amely kétségtelenül fontosabb és a közművelődési céljainknak még konokabb kerékkötője. A politika ez a kerékkötő. Az a méltán sokat kárhoztatott politika, a mely annyi fényes, nagyra hivatott s nagyokat alkotni képes tehetséget köt le igen sokszor meddő harcban. Magyar ember csak nem tud ellenni sehol sem politizálás nélkül. Olyan ez a politizálás, akár csak a dohány. Szidjuk, folyton szidjuk, de azért mindig élünk vele és nem akarjuk észrevenni, hogy biz az itt-ott pusztítja szervezetünket. Szó sincs róla: a minden áron való politizálásnak megvan az az üdvös oldala, hogy a közügyek iránti állandó érdeklődést tart ébren; a hiba csak ott van, hogy olyan térre is átvisszük a politikát és a vele sajnos mindig együtt járó éles ellentéteket is, a honnét a politikának száműzve kellene lennie: a kultúra terére. Helyes kultúrpolitika csak az, a mely nem politika, mert míg a politika szétválaszt, a kultúra egyesít, míg a mai politika rombol, a kultúra épít, azaz hogy csak kellene, hogy így legyen, mert a valóságban nem így áll a dolog. Hazánk három nagy kulturegylete közül kettőnek: az E. M. K. E. és a F. K. E. működését a politikai küzdelmek bénítják meg. Míg az előtt mindakettő rohamosan hódított a magyar művelődés fegyvereivel, addig most szomorú stagnálásukról méltán hangzik fel a panasz-szó. A múlt napokban olvashattunk annak az eltótosodásnak megdöbbentő képéről, a mely a Felvidéken egyre jobban terjed. Pozsony, Nyitra,. Bars és Hont megyékben, ÉszakMagyarország egész hosszú vonalán veszendőben van a magyarság, veszendőben annak ellenére, hogy egy nagy egylet van hivatva a szláv nemzetiség lakta vidéken a magyarság terjesztője lenni, a magyar nemzet érdekeit megóvni, fejlődését előmozdítani. Persze, ha az egyletet magát politikai ellentétek szembeszállása bénítja meg, mit várhatnánk egyebet — eltótosodásnál. Ez a politizálás hat károsan az E. M. K. E.-nek működésére is, mely pedig a dákó-román törekvésekkel szemben szilárd védőbástyája lehetne a magyarságnak. A mai viszonyok között azonban féltő aggodalommal tekintünk e kétségtelenül legfontosabb egyletünk jövője elé. A minket közvetlenül érdeklő Dunántúli Közművelődési Egyesületnél más irányban mutatkozik a politika bénító hatása. A D. K. E. vezetősége nem politizál. Olyanférfiak állnak az egyesület élén, a kik a magyar kultúráért való nemes küzdelmet lankadatlan buzgósággal folytatják és minden politikai tendenciától távol, zajtalan, csendes munkában haladnak nemzetszilárdító útjukon. Az elért szép eredmény: óvodák, vándorkönyvtárak felállítása, a dunántúli idegenforgalom emelése stb. ékesen bizonyítják, hogy a vezetőség helyes irányt követ nemes célja elérésében. Nem is a vezetőség, hanem a közönség érdeklődését, egész közéletünket abszorbeáló politika az oka, hogy hogy a dunántúli társadalom minden rétegében nem tudott gyökeret verni a nemzeti művelőtlés minden politikánál fontosabb voltának a hite. Vajha közel lenne az az idő, mikor ezek a közművelődésünknek útjában álló akadályok eltűnnének és a közönségnek több érzéke lenne a nemzeti eszme propagálása iránt, a mely kell, hogy áthassa a dunántúli társadalom minden rétegét, (\saki.s így számíthatunk arra, hogy a vezetőség ismert energiája teljes mértékben érvényesülhet és az egyesület céljait megvalósít hatja. Hogy azonban ez megtörténhessék, azzal a nap-nap után jelentkező tüiultel is TA R C A. Az etikett. Múzsa, égi lény jövel te Lantomat felajzani, Ajkaimról szép s magasztos Eszme fog ma hangzani, Mely dicsőbb sok-sok egyébnél, Eltagadni nem lehet, Zengj tehát ó drága lantom, Tárgyad lessz az — etikett. Múzsa csókra vágyik ajkam, Jöjj tehát, te égi lény, Karjaim kitárva várnak. Csókra, csókra vágyom én ! Csókolódzni — mit beszélek 1! Ej no majd — azt nem lehet, Nem lehet, mert tiltod azt te ü magasztos — etikett. Fényes asztal fölterítve, Ott a sok étel s ital Díszesen felrakva, méltán Zenghetné élvét a dal. Rajta ! enni, inni kell csak, Ej no majd — azt nem lehet, Jóllakott gyomrot ki látott, Tiltja azt az — etikett. Jön a fényes bál idője, Készül a sok úri nép, Bálba el ne menne az, ki Járni tud s az, a ki ép í . . . Gyönge lányka bár beteg még, Feje fáj — hoznak jeget, Semmi — el kell menni, mert hisz Te kívánod — etikett! Megy az úrfi büszke fővel, I'j kalap és lakkcipő . . . Eg borúi és — fájdalom ! — de Esni kezd a langy eső, Kocsi kell, s bár pénze nincs, de Egy lovas, — azt nem lehet, Két lovas fiakker kell, hja! Te kívánod — etikett! Fényes társaság van együtt, Egy úr éppen zongoráz, Szép Chopint idézi vissza, Kiveri a lámpaláz. Zúg a taps és bár a játék Éppen nem volt élvezet, Egekig dicsérni kell, hisz így kívánod — etikett 1 Este van, ím telve színház, Ellepik minden helyét. Páholyokban csipke, parfüm Jár a gukker szerteszét, Ö bár Othelló hal meg éppen, A kisasszony felnevet. Folyton oda nem vigyázhat, Tiltja azt az - etikett. Mért is zengne hát a lantom Ódát, nótát," balladát, Szép erényről és hazáról Zengeni — az mit sem ád, Légy előttünk üdvözölve — Másképp az már nem lehet, — Hisz te vagy az úr felettünk Etikette, —" ó etikett! B-t I-n. Az egérút. — A cPápai Lapok* tárcája. — Minden bolondságot, amit az ablakon át hall a leány, elmondja a mamájának: — Képzeld, Nyáry Pista azt mondja egy fiúnak, hogy a holt Maros partján négerek vannak. Még öt perccel előbb, az esti harangozáskor, zsebkendőjét a szájába szorítva, sirt az asszony s most szinte fuldokolva kacag: — Négerek, a Maros partján?! A kis leány pár pillanat múlva ismét ott térdel a kanapé mellett: — Szóth Sanyi meg azt mondja, hogy indusok, de Emil, tudod, Pencze Emil semmit sem hisz el. Ez okos fiú. Sanyi erre mást beszél, hogy hát nem