Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-09-17

méltó — emlékünnepélyen mindnyájan részt vehessenek s kedves benyomásokkal áldozhassanak maguk is ifjú lelkük ideáljának —. az egykori pápai diák, a korán elvesztett nagy költő emlékének! Mindenesetre jó lessz emlékezni arra, hogy ennek az emlékünnepélynek a megtartásával tartozunk a múltnak s a kegyeletnek, a mely Petőfi emléke iránt talán éppen nálunk él a legkitörülhetetlenebbűl mindnyájunk lelke mélyén ; — nem lehet hát felesleges a hívő szózat ennek a kegyeletnek külső dokumentálására akkor, mikor — úgy látszik — a közelmúlt eseményei szinte feledébbe látszanak meríteni Pápa város társadalmának ezt az igazán nemes és kellemes kötelességét. Emlékezzünk tehát és — cselekedjünk! —r —a. A szegedi kiállítás. A t'üJd nem hhrt több. ugyanannyi marad, <le kétszer és háromszor annyi magyart is legyen és lessz képes eltartani. Darányi Ignác. í Cikkünk jelmondatául keresve sem találhattunk j volna alkaima>abbat, mint Darányi Ignác tVihlmívelés- ! ügyi miniszterünknek fentebbi szavait, melyeket a j szegedi kiállítás megnyitása alkalmával József fű- ] herceghez intézett. Nagy igazságot fejezett ki a \ miniszter frappáns rövidséggel. IIa a szegedi kiállítás tanúságait akarjuk levonni, mi is csak ebből a , szempontból indulhatunk ki. j Számtalanszor halljuk komoly és arra hivatott ' férfiaktól a parlamentben, a sajtóban és a társasai;;-' han is, hoirv Majivarorszáí: első' sorban mczögazdasági ország s éppen ezért életkérdés reánk nézve, I hogy lóként mezőgazdasági ügyeink hathatós felkaro- ' lá-át és elólihrevitelét biztosítsuk minden rendelkezésünkre álló erővel. Nem akarunk ezúttal rekriminációkha bocsátkozni, esupán azt az örvendete- tényt látjuk magunk előtt, hogv a szegcdi mezőgazdasági országos kiállítás fényes erkölcsi, de eredményeiben mersze kiható anyagi előnyöket is fog eredményezni. K/. ÍIZ első mezőgazdasági kiállítás, a melyet mint orszúuo* jellegűt vidéken rendeztek. Nem panaszképpen említjük meg, do mindeddig az a téves felfogás uralkodott, hogy ily arányú kiállításokat csak a fővárosban lehet teljes sikerrel rendezni. A szegedi kiállítás rendezésével megtörték a jeget, s meggyőződésünk, hogy a látható fényes sikerrel az eddigi balhiedelem is eloszlott. De nem is csoda, hiszen csak végig kellett tekintenünk a kiállításon, hogy az országnak, tehát a vidéknek ott felhalmozott hatalmas erejét teljes egészében értékelni birjuk. Az őstermelés eggyes ágazatainak bsmulatása és a rendkívül gazdag állattenyésztési kiállítás mellett mintegy párhuzamosan látlnk a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos gépgyártás és ipar különféle változatait is, a mi viszont arra a következtetésre nyújt alkalmat, hogy ezúttal is kétségtelen beigazolást nyert az iparnak és kereskedelemuek a mezőgazdaság fejlődésével való szoros, moudhatnók elválaszthatlan összefüggése. Ezek a jelenségek azonban a szegedi kiállításnak esak anyagi sikerei, igen fontosaknak kell azonban tartanunk annak erkölcsi sikereit is, melyek a különböző kongresszusok tanácskozásai s e tanácskozások eredményei nyomán áradnak szét az országban. Az országos gazdasági kongresszus, az országos halászati, méhészeti, szőlőszeti és borászati kongresszusok, nemkülönben a gazdasági tanítók kongresszusa mind-mind rendkívül fontos jelenség abban a nagy munkában, mely mezőgazdaságunk fellendítését és m ege rősí lését cél ózza. Mindennek az egész ország hasznát fogja venni. Azok a tanulságok, melyeket az érdekelt tényezőknek ilyen összejövetelei rendszerint eredményezni szoktak, lassankint közkincsekké válnak, de meg ha más szempontból vizsgáljuk magát a kiállítást, nem az első pillanatra szeinbeötlenek-e azok a közvetlen hasznok, melyeket annak szemléléséből maga a gazda és földműves nép meríthet? Sajnos, azt nem lehet figyelmen kívül hagynunk, hogy nagyou is elmaradtunk az okszerű mezőgazdasági termelés terén. Rendszereink, gazdasági műveltségünk, sőt még inkább gazdasági eszközeink avultak s a modern kor követelményeinek semmiképen sem felelhetnek meg. Már most mindazok, a kik alaposan s a tudni, tanulni vágyás ügyeimével nézegették meg a kiállítást, bizonyára számos olyan útmutatást nyertek ős tapasztaltak, melyeket sikerrel és nagy haszonnal értékesítheluek saját gazdaságuk intézésében. Ez a legnagyobb és leginkább figyelembe veendő eredmény, mely ilyen kiállításokból származik. Népünknek szüksége van arra, hogy ily kiállítások kereté ben a modern mezőgazdasági rendszerekkel és eszközökkel megismerkedjék. Eggyes nagyobbszabású és országos kiállítás szükségessége tehát ha szükséges és jogosult is, viszont állandó kötelessége gazdáinknak és a vármegyei gazdasági egyesület vezetőségének, hogy szintén rendezzenek mezőgazdasági kiállítást. Ismertessük meg így közvetlen földesgazdáiukkal — a néppel — azokat a módokat és eszközöket, melyek segélyével elmaradottságából kiemelkedhetik. Vármegyénkben a gazdasági egyesület már mutatott fel e téren eredményt; a tavalyi pápai kiállítás után bizonyára következni fognak a többiek is, melyek segítségével a mezőgazdaság terén számbavehető sikereket érhetünk el. —u-tNem jött a király. . . . Azok a fellegek, a melyek 11-ikéu gyülekezni kezdettek a látóhatáron, nem jót sejtettek velünk. Hamarosan fel is szakadt keblük s öntötték hol zápor módra, hol gyéren szitálva, de konok következetességgel egyre az esőt. Nehéz sejtelmek között feküdtünk le hétfő este, várva másnapra a változást. Nem jött meg. Szakadó esőben, bőrig ázva végezték 12-én a városdiszítők munkájukat. Aggódva reménykedtünk és remélve óhajtottuk egész napon: vajha eltakarodnának felőlünk a fellegek, vajha oly tiszta lenne az égbolt, a minő tiszta a mi szivünk, mikor lelkes örömmel várjuk a királyt . . . Lázas munka, aggódó remegés közt múlt a délután. Ugy öt óra tájban készen állt már a város. Készen állt, díszes ruhába öltözött az ősi város, ünneplő fényes ruhába, a melyre csodálva tekintett minden idegen. Attól a ponttól kezdve, ahol (') Felsége pápai területre lépett volna, egészen a határig lobogó-dísz, pompás dekoráció mindenütt. Mindjárt az út kezdetén a pályaudvar remekül feldíszítve, valóságos kertté varázsolva, melynek fó'ékessége a király mellszobra. A pályaudvar előtt az első diadalív. Lombokkal ékes szép alkotmány, egyik oldalon e felírás: Hódolattal üdvözöl Veszprém vármegye, a másik oldalon: Áldást kíván utadon Veszprém vármegye ! Itt vau a dohánygyár. Két nagy erkélye vörös drapériákkal borítva Ízlésesen. A király mellszobra középen, körülötte cserfa-dísz. A nyíl, egyenes vasúti út végén a másik diadalív. Magvar stílusú kapu, díszes faragásokkal, címerekkel ékítve. Ezt már a város emeltette egyik felől: Fény nevedre áldás Kínos, szomorú este volt ez mind a kellőjükre. Ez a legszomorúbb az egészben az volt, hogy ha önmagukhoz őszinték akartak lenni, be kellett ismerniök, hogy nem (ehetnek egyebet, mint megmondani egymásnak az igazságot s azután elválni, sziveikben a beletört tövisek kínzó fájdalmával, A fiatal férii, a kit a leány kijózanító, okos szavai az első felhevülés pillanatában vérig sértettek -- kezet sem fogott a leánnyal, mikor elbúcsúzott, hanem a helyett durván, sérlőleg vetette oda: — Hát csak adja el magát egy pénzes-zsáknak ős legyen vele boldog. A leány mosolyt erőltetett az arcára s így felelte : — Maga is adja el magát! Talán többet adnak érte, mint a képeiért! így váltak el. így leplezték el mind a ketten azt a lépő, vad fájdalmat, mely égette a lelkeiket a változhatatlan sors miatt. S a férfi is akkor törülte le arcáról az első könnyet, mikor már künn volt az utcán s a leánv is csak akkkor rogvott le az ablak mellett, félig önkívületien állapotban a földre, mikor már eltűnt a férfi alakja a legközelebbi utcasaroknál. S azóta nem találkoztak. A fiatal festő kiment lakni Velencébe, a fiatal leány pedig, körülbelül egy év nuüva elválásuk után, férjhez ment egy dúsgazdag kereskedőhöz, a ki a negvveueii jóval túl volt ugyan, du valóságos fejedelmi pompával látta el szép feleségét, a kibe halálosan szerelmes volt. Képeket sem festett S/.emenszövői úr, de a helyett festette a bajuszát és a haját. Pedig szegény, ha tudta volna, hogy az ö Irmácskájáuak mennyire mindegy akár fekete, akár fehér a bajusza. A hiú, nagyravágyó leány,' a ki büszkeségből, okosságból, s a szegénységtől való félelméből eltemette a szerelmét, most azután, hogy mindene meg volt, a mit csak remélt egy jó házasságtól, most érezte csak igazában, hogy az a minden, a mit ez a házasság megadott neki, az egyenlő a semmivel. Mert hol maradt a boldogság, a megelégedettség, a csillogó, pompázó, kényelmes otthon falai közül? Nem is volt ez az otthona! Hiszen oly idegenül érezte benne magát, mint valami fénye* kalitkába zárt rabmadár. 1 Hanem azért a büszkesége nem engedte, hogy csak egy sorban is eláruljon valamit az ő lelki szenvedéseiből abban a levélben, melyet Barna Szilárd első levelére irt. Boldogság, megelégedettség beszélt ennek a levélnek minden sorából, erős, célzatos cáfolatául a Szilárd ur feltevéseinek: „Csalódik, ha azt hiszi, hogy boldogtalan vagyok. Pedig a maga hiúságának úgy-e az esnék jól Sajnálom, de nem hozhatom meg a hiúságának ezt az áldozatot. Boldog vagyok, nagyon boldog. Mert az én boldogságomhoz ez a jómód, ez a vagyon kellett. Hiába nincs hangulatom a szegénységhez ! Ilogy a szívem mit szól mindehhez? Kedvesem, a szívek is olyanok, mint az énekes madarak; ha jól vannak lakva és ha nyugalmas, kényelmes fogságban tartják őket, hát nem énekelnek. Az én szívein se énekel szerelemről. Dobog, dobog szép csendesen, míg lassankint majd elzsirosodik. Imi irhát nekem, a mennyit tetszik, de választ ne várjou. Mert tiszLegkitűnőbb ndorfi asztali vi«! Kapható 0 s % vi áld J ános és Szabó Ed Mint gyógyital nyálkaoldó hatásánál fogva minden tmrutos bántalmaknál l e ÍÍ j óbba n ajánlva! e czégekncl.