Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-01-15

TOLLHEGGYEL. Ex-lexiádák. — Csevegés. — Hónapos ágyam hullámos redőin. Szerkesztő úr, hallja kérem., jöjjön csak kissé közelebb, valamit súgok magának. — Tudja meg, hogy ha nekem még egyszer ilyen humoros felszólítást ír, nagy szolgálatot teszek a rendőrségünknek, — Hogy-hogy, talán elfogja a kishegyi pincebetörőket ? — Kérem, szerkesztő úr, ne tessék kevésbé jó vicceket csinálni. Semmi közöm a kishegyhez, sem a pincebetörőkhöz. De vegye egyszersmiudenkorra tudomásul, hogy ha nekem még egyszer ilyen humoros felszólítást ír, szaladok a rendőrségre s egyszerűen letartóztatom. — Ha-ha, aztán micsoda jogcímen tartóztat le V — Még kérdi ? — hát, huni — orgazdaság miatt. — Phű, de meleg van itlben ... ne nyitanánk ki egy ablakot'! . . . — Aztán urain, uram, érdemes szerkesztő uram maga talán beteg, hogy csevegést kér tőlem most, midőn egészségem már a negyedik hete, hogy ohsh'iu'il és jobb esipö izmaim tw-lcr állapotba helvezkedtek. Igaz, ma már az egészség kérdése meg van oldva s a törvényes állapul annyira amennyire helyre állt, de most sem lehetek nyugodt, must meg a írlexéy kérdése vetődik fel. Aszongvák ez veszedelmesebb. Mert ha az eoTíC-ség obstruál é> helyezkedik ox-lex állapotba ott a doktor meg a patika, de amikor a /c/r-ség obstruál és helyezkedik ex-lex állapotba, nine.» az az orvosi t'.c-h'.rikwi, a melyben erre a nyavalyára recept találkoznék. Január elsején reggel beállít hozzám házi orvosom s azt újságolja, hogy bekövetkezett hát az ex-lex állapot, micsoda öröm ez a szegény embereknek, a mai naptól kezdve nincs régrehajló. Kzzel kiadja az napra utasításait, melyek azzal végzó'dnek . .. és este meg reggel igyék egy pohár budai keserüvizet ! — Dii djkt'jr úr a/ I-len -/endmééri, hi-z ou duzavuálja elJbbeni nyilatkozatát, hogy a mai naptól nincs végrehajtó. — ... Nos . . . ? Hogyau ? . . . kérdi az orvos. — Tudtommal a budai keserűvíz a legerélyesebb végre-hajtó. Ezzel megfogta pulzusomat, vajon nincs-e lázam és elsietett. Jókai levelet irt az adózó polgároknak, hogy kövessék az ő példáját és fizessék meg önként, a saját jószántukból az adót, mert az adót nem a kormánynak, hanem a hazának fizetik. Szót is fogadtak neki, azt irták annak idején a lapok, hogy az adóhivatalokat megostromolták az adófizetők. Kendén is van ez így. Ez már vérében vau a magyarnak, ha ráparancsolnak: — csak azért sem, de mikor okosan beszélnek vele, vagy a maga akaratára hagyják, — még az ingét is odaadja. Tudjuk, hogy a mikor a kocsmában mulattak a legények és jött az inas, rájuk zördült, ne lármázzatok az uram aludni akar, mi volt a válasz: ördög bújjék az uradba — te pedig menj a pokolba. Aztán jött a fiú és esdve kérte őket: szegény édes anyám beteg, — a legények kihörpentők borukat és elcsendesedtek. Hát ez az igazi magyar faji jellem. Vér és tej — de mindenik a javából. Éppen ma kaptam egy levelet, a melynek kedves írója azt kérdi tőlem, vajon Pápán is oly tömeges-e a sorou kívüli adófizetés mint Budapesten ? Amire én röviden azt válaszoltam: Barátom, tudod, mi a vidéken leginkább gazdák, iparosok és kereskedők vagyunk, kik az üzleti forgalomra vagyunk utalva. Akármilyen lanyha legyen is ez a forgalom, megfizetjük az adónkat. Szóval, mi ierójjuk az államnak az adókat, hogy gépezete fenn ne akadjon. De ki gondoskodik mi rólunk és szerzi számunkra a vefiikd, hogy a mi gépezetünk fenn ne akadjon ? . . . Egy igen kicsi és igen kedves kezecskétől is kaptam ugyanakkor levelet. Ez a levél büszkévé teszi pápai szivemet. Képes levelezőlapot kért tőlem Pápáról. Abbizony, olyan város vagyunk már, hogy képes levelezőlapjainkra fáj a foguk a szJ/-'—~ gyűjtőknek. Első olvasásra megijedtem, istenem, imt még mindig anziktskcU'tyáznak az emberek, de csakhamar kidagadt téli kabátom alatt a pápai kebel és csakhamar mozgósítottam Goldberg Gyula és Kis Tivadar egész raktárát. Ha én képes levelezőlapot gyártanék, csak háromfélét csináltatnék. Van nekünk egy kitűnő polgármesterünk az egyikre ennek az arcképét fotografáltatnám, vannak nekünk remek szép leányaink és asszonyaink így a másikra ezek bájos arcvonásait és szilfid alakjait másoltatnám, aztán vaunak kitűnő Pápán készült ötös szivarjaink (üdv Bayer urnák) és így a harmadikon dohánygyárunkat dicsőíteném. De honnan is indultunk el. Január elsején, alig hogy az orvosom elment, jöttek a gratulánsok. Istenkém, még a beteg embernek sincs nyugta, — mire a gratulánsok közül többen zsebükbe nyúltak és mondák: de kérem alásan, ha parancsolja nálam vau a — nyugta. így dicsérték nálam a gratulánsok már korán reggel nyugtával a napot. Jaj, kedves szerkesztő uram, le kell tennem a tollat, most zordul rám a doktor, a miért ily komoly munkával foglalkozom üdülésem első napjaiban. Pedig azzal az örvendetes hírrel leptem meg, hogy a mai napon gomblyuk fájdalmaim is enyhültek. — Hogy-hogy, hisz ilyen bajáról nem is volt tudomásom. — Hja, ma lettem kitüntetve a szolgálati éremmel. -— Ah gratulálok — köszönöm. Elvárom magától, mint állítólag jól nevelt szerkesztőtől, hogy tartalékos hadnaggyá történt kinevezése alkalmával stílszerüleg átalakított uniformisába beleöltözik, kíniklirozott és íbrschrii'tszerű portepével felszerelt kardját felköti és plén párád eljön hozzám gratulálni. Bekény Méla. ez magasztos, dicső fogalmat jelel meg, miért veszítse el ilyen jelentését, ha a papuccsal tétetik össze? Mit is mond Byron? S/.ent házasságot kéle.-sé teszed, S nem tiszteled nagyságok homlokát: Cézár, Belizár, Mohamed, Cliónak mind hatalmas. Pályájukon külömböző a tett — Hasonlót földünk soh' se lát — De három pontban egy végzetre leltek: Mind hős, mind győző, s mind papucsot viseltek. Byron ugyan „szarvakat" mond a „papucs" helyett, de a vers így is kijő, azután meg, a hol mar szarv vau, ott a papucs bizonyosan jelen van, jóllehet egyébként a papucs és a szarv okozati egybelüggésben egymással a világért sincsenek. Magyar példával is szolgálok arra, hogy a papucs a mi históriáukban sem idegen: I. Iiákócy György erdélyi fejedelem, a nagy aquisitor így ír egyszer egy munkácsi tiszttartójának: „Az gazdaasszony (Loráutfi Zsuzsanna fcjedelerané), ha mibeu parancsol, azt a magunkénál is jobban igyekezd teljesíteni ; bizony könnyebben szenvedem, ha az mi parancsolatunk múlik el, mint az övé." A papucs fejedelmi trónra jutott a többek közt egy angol Erzsébet, két orosz Katalin, Mária Terézia és egy angol Viktória alatt. Azokról, a kiknek élete már a történelemé, mindenki tudja, hogy mint gondolkozzék ; bizonyos azonban, hogy úgy köz, mint magán életükben az uralkodó planéta papucs volt, s hatalmi lényeikben is mindig meglátszott a papucs itt oly értelemben, hogy asszony. Erzsébet kivégezteti kegyencét Essext, mert nem biztos szerelmében és Stuart Máriát is, nem annyira politikai szükségből, miut inkább a nő gyűlöletétől s a féltékenységtől ösztönözve 18 évi tömlöcöztetés utáu. I. Katalin « liflandi parasztlányból egy svéd katona nejévé, s végre orosz cárnővé lett geniális asszony (bár írni sem tud) a kor legnagyobb emberét Nagy Pétert irányozza tetteiben s a cár még haditanácsot sem tart nélküle, kivált mióta a Pruthnál a cárt, a sereget s a birodalmat megmenté összes ékszereinek a török vezér megvesztegetésére való fordításával. A második ily nevű orosz cárnő az ellentmondást nem tűrő papucs ellen fellázadni mert szegény hóbortos férjét: III. Pétert lecsapja a tróuról és megfojtatja s ugyancsak marionetlekkép bánik el a kegyencekkel is: az Orlolíbkkal, Razumoll'kyval, Poriatvovskyval stb., közben-közben egyiket másikat Szibériába küldvén, vagy mint a szegéuy Mitrochivot, Meuyakaztatváu. Csak a legutolsó Zubatv boszulja meg némileg a férímemet, a ki az Őt fejedelmi fénnyel elárasztó vén cáruőt, a kinek u történészek „nagy" melléknevet adtak s a ki Európa időkori nagy Íróinak, bölcsészeinek egyenrangú vitatkozó társa, időnkint, ha nagyon terhére van, meg is veri. Mária Terézia királyunk is csak asszony, mindenekfelett asszony, bár bölcs uralkodóuő. Aszszouyi fegyverekkel hat a híres pozsonyi országgyűlésen és 40 esztendeig folyton papucs alatt tartja országait. Fővárosában felállítja az „erkölcsbizottságot", csak azért, hogy férjét, Ferencet, a ki nem egészen megbízható, ellenőrizhesse. Törvénytelenül is jutott a papucs nem egyszer világuralomra: Maintonou, Monsespan, Pompadour, Dubarry apró papucsaik hegyével aknákat robbantottak fel, emberek százezrének vesztét, országoknak, népeknek nyomorúságát idézve elő. Ám szívesen kijelentem, hogy ezek a papucsok — törvényesek avagy törvénytelenek — elfajzások. A papucs fogalmából nem folyik a kegyetlen uralom, sőt annak legsajátabb tulajdonsága, inkább az ibolyaszerű szerény megvonódás, az elburkolt működés, az a bizonyos szelíd nyomás. ^ Papucsot árulnak mindenfelé. Vehet magának és másnak, a kinek kedve tartja. De az igazi papucs, az nem árúcikk, azt elnyerni lehet ráadásképp a házasságra lépésnél. A pap meg az auyakönyves nem tehetnek róla ; nem akarják adni azt, de hivatalból aduiok kell. Önkéuytelen „becsületes alkuszok." Ez a körülmény már nem egy szabad gondolkozót vezetett arra az elhatározásra, hogy nem házasodik. A büszke elhatározás azonban legtöbbször kapitulációvá szerényül. Ne légy különb az apádnál, azt mondja az egyik közmondás, a másik pedig, a melyet azonban csak eredeti szövegben citálok s a férj uraknak is ajánlom, hogy csak négyszemközt fordítsák le a nagyságáiknak, az egy nagy biztatás: Solamen est miseris, socios habuisse malorum. Á régi jó időkben, ha egy társaságból, a hol szívesen láttak, távozandók voltunk, egész revoluciót csinált az elkövetkezés. Kezet csókoltunk asszonynéninek, összecsókolóztuuk urabácsival, paroláztunk a többi vendégurakkal és asszonyságokkal, letiporniuk egynehány tyúkszemet, s a míg az ajtóhoz értünk, egyre búcsúztunk. Ez igen épületes szokás volt, de szönij'ű alkalmatlan. A nagy echauffirozottságban nem ritkán a szobalánynak is kezet csókoltunk. Ma már „ilyen nincs". A felső ruha az előszobában függ, és ha elég volt a testi és lelki jókból, ha elteltünk a vacsorával, a „Gésák"-kal meg „Küry Klára dalaival" (a melyeket a házi kisasszony „majdnem" úgy énekel, mint ő), franciául ajánljuk magunkat, azaz szó nélkül odább állunk. A régiből legfölebb annyi maradt, hogy a szobalánytól most búcsút veszünk, nem ugyan kézcsókkal, hanem (jelentőségteljes) kézszorítással. A „régi jó időkben" bizonyosan rossz néven vették volna az ilyen búcsúzást, s azt mondták volna: „Goromba elment, azt sem mondta : Papucs!"