Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-04-02

A „Pápai lantok" 1399. évi 14. számának inclKclUctc. Feltámadás. A szellem a koporsóhói ki Az nem hal meg soha ! Azt nem tudja el és megfojtani A temető moha. Ostor, bitó, kötél, bárd és kereszt Nem árthat meg neki: A d'olyota sötét nagypéntekét Szent husrét követi. Mint felhőkön át röppenő sugár, Babért ui/er a tusa; Tanú reá, ki fel feszít le tett : Názáret Krisztusa ! Júdás csókja hiába csattan el, A tör itt nem talál: (i et unná na megszentelt berkein Nem ül tort a halál. Az eszme él! örökkön át örök! Habár alakja más . . . És diadalmi lobogót emel Minden feltámadás. Feltámadás! a sírok zárait Te megnyitod, töröd : „Alle/n ja" az idők teng er énKeresztül meníjdöröy ! Soos Lajos. A ncvlcluiok. A iP á p a i L a p n k» számára irta: Istvánfi Ree János. A haldokló huszár. A távolból még hallatszott az ágyúdörgés. Egy-egv eltévedt gránát végigtúrta a fagyos havat, aztán hangos pukkauással dobta lel, hogy az szinte porzott bele és elhallgatott. Az éles szél el-elkapta a trombitaharsogást s belerezegte a holdfényes néma éjszakába. A száraz, lombtalan Iák közt horkolva sántít egy paripa. Lovasa előrebukva fekszik a felmálházott nyeregben s míg balkezével görcsösen a lé izzadságtól csapzott hajába kapaszkodik, jobbja ernyedten lóg a ló oldalán s a véres kard veres barázdát húz a fehér havon. Olyan régóta csepeg az a kard. Otti'ennt a halmok közt még az ellenség vére, itt már az övé csörgedezik alá. A néma csendet néha-néha csak a ló kínos horkolása töri meg. Majd fájdalmasan felnyerít és mindig lassabban üget tovább. A nyerítésre magához tér a lovas. Fölül a nyeregben s halk hangon, mintha megértené a ló, beszélni kezd, — Hol vagyunk'! — Nem hallom a csatazajt. Nem hallom a sistergő tekék pukkanását. Nincs süvítő röppentyűcsillag, hogy halált égessen a küzdők testébe. Nem látok ellenséget. Elfutott? . . . Hah! Hallom, hallom a bomba sustorgását , . . Hát még is van ellenség ? R azzal egy eltévedt, fáradt bomba hullott a [lovas elé. Az ifjú önfeledten hajolt hozzá, míg az okos állat egy óriási szökéssel oldalt ugorva a lovaj sával együtt a mély hóba bukott. S ez menté meg I a haldoklókat csak azért, hogy annál tovább szenI védjenek. A forgó szörny abban a pillanatban patj tant el szerte okádva magából az izzó vasdarabokat, j Felküzdötték magukat. Mikor aztán újra nyeregI ben ült az ifjú és a ló ismét sántított vele a néma fasorban, újra elkezdé halk, gyötrelmes beszédjét. I — Hová raegyüuk ? Hová viszel édes lovam? : El a csatazajból, a hol a halált osztogatják ? Hiszen I mi már megkaptuk a magunkét. Érzem a halál I lehelletét dermesztő fagyával idebent. Te sem sokáig j bírod már, csak addig, míg veled együtt halok. : Együtt éltük át ezt a keserű életet, haljunk meg I együtt is. Igy van ez jól . . . Hová viszel ? . . . i Haza ? S görcsösen kapaszkodott bele a szárakba, i — Ne, ó ne vigy haza. Mit is keresne ott : egy haldokló. Megrepedne az anyám szive, mikor ' haldokolni látna. Osz atyám ott lehelné ki fáradt ! lelkét halálos ágyam párnáira borulva. Ne vigy haza. Hadd éljenek még ők. Hadd gondoljanak reám szetetettel, a ki távol tőlük hazájáért ontja vérét. Ilaud várjanak haza egész addig, míg otti'ennt az égben találkozunk ... Ne vigy haza . . . Inkább oda vigyél, a hova annyiszor röpítettél engemet s a hol gyenge kacsókból etted az édes zabot. — Vágtass. — Nem tudszV Soha sarkantyúm nem érte j oldalad, most akarod érezni fájdalmát? Száguldj j velem az édes ölébe, Inul leheljein ki ott a lclke: met, mikor puha karjával átölel s ajkának édes, j forró csókját elhidegült ajkam nem érzi már . . . I Oda ... De nem. Xe vigy oda som . . . I Hát gyáva vagyok én? A ki megfut a I csatazajból, mert a haldoklók nyögése kínpadra feszíti szívét s a golyófütyölés kardalában halotti j zsolozsmáját hallja? ... Nem ... Míg vér, lüktető' vér les/.en e szívben buszút lihe^ az elnyomók ellen. Míg erő e karban, hogy sebet adhasson, addig a harc az én életem, az átok az imádság, a mely ajkamon fakad s a zsarnokokra száll. Haldoklók hörgése a paripák patkói alatt a zsolozsma, a mely a letiport bakó felett halleluját zeng . . . — Vissza. Es biztos kézzel fordítja meg a paripát. Az nagyol szókéi ve felnyerít és egyenletes száguldással tart a halmok felé, a hol néha egy-egy kartácslobbanás jelzi a csatatért, míg az eltompult fül alig hallja el-elhaló dörgésüket. — Repülj! -- Repülj lovam oda, a hol halni lehet. Lázas homlokán végigsimítja véres kezét, hogy az veres lesz tőle s mint egy martír-glória ég a tisztjeik, akkor már az oldalukban haugzott a arca körül. Lázasan űzi a lovat tovább és beszél huszárok rohamjele. Iis mielőtt a vasasok kibontahozzá. Eltompult hangja hörögve tör fel melléből. hozhattak volna, már össze voltak tiporva, mint az Repülj I óriás lába alatt a hangyaboly. — — — Hah ! Még milyen messze van. Talán oda Az a szegény huszártiszt pedig a lovak patsem érünk már. Kiadjuk lelkünket itt a pusztaság; kóitól szélmarcangolt lesttel ott feküdt a vasasok haván, a l.ol a gyávák keresik a menekülést. Nem. között. Nem akarok itt meghalni. Élni akarok, míg ösz- Most már megpihenhetett. Ló és lovas aludtak szetiporva látom a bérenchadat . . . Csak addig, j szépen egymás mellett és álmodhattak harcról, dicső álom a szememre, bénultság e karba. Mit bánom aztán, ha a zsarnok paripái tapossák is össze én testemet. Legalább nem vágják a földet átkos patkóikkal. Éd?s hazáin földjét . . . •— Repülj, lovam! — Itt már a halom, a honnan mint hóaürjíeleg omoltunk az ellenre alá, összemorzsolva őket. Vasast, tüzért egyaránt . . . — Repülj! — Hah ! Mi az ott ? Az ellen ? . . . Nézd . . . Az a sötét tömeg, mely mint a sakál a holttetem felé, közéig alattomos csendben s meglapulva veti majd magát a gyanútlan küzdőkre . . . Hah! . . . Nézd . . . Már bontakozni kezd . . . Már megcsörrenek a kardok, a mint elhagyják a hüvelyt, hogy orozva vágjanak le, mint az orgyilkos tőre . . . Már indulnak . . . Már száguldanak . . . — Repülj, lovam! — Csak most. Csak még utoljára szedd össze végső erődet. Repülj oda, mint a hulló meteor a terhes felbők közé. — Repülj! — Oh, hadd sújtsak közéjük egy haldokló végerejével, hogy szertehulljanak, mint villámcsapástól a megvénült hegyorom. Had ordítsam közéjük a rémült szavát, hogy télehnökben megmeredjenek tőle, mint a fagyban a ronda sár . . . -— Repülj, repülj lovam ! — Nem bírod? Erezd hát a sarkantyú fiját, mintha ezer ördög vágná beléd undok körmeit, mint a hogy az én szivemet marcangolja a kétségbeesés kínja, meri uem lehetek ott, hol a halált osztják . . . — - Repülj! - Hörögsz már? Utolját járja a lelked, mint a tűre szúrt bogár végső vergődése? Orrlyukaiból égető pára száll. Véres a hab, a mely teste Jr .1 -/ukail . . . Utoljára még vigy oda, édes bc-am. Aztán úgy is megpihenhetsz örökre . . — Itt vagyok. — - Milyen jó fürödni a vérben . . . S az ifjú egy rohamra induló vasas osztályba rohant. Hörögve ordított reájuk túlvilági hanj-.-n, hogy azok megrémülve a s/ívremegtető jelensé^t"!, meglepetve nyitottak utat előtte. Es az meg dűltfúlt köztük. Egyre hörögve minden kardcsapásnál, a melyre egy-egy va>as hullt a hóra: — Milyen jó fürödni a vérben! Hanem aztán, hogy az első meglepetésb.i'l felocsúdtak s látták, hogy csak ember a/, is, mint ők. rohantak reá egyesült erővel. Sok halálos sebet osztott a haldokló hu-zár. míg elérte azt, a mit keresett. De ezzel más »orilulatot vett az ütközet sorsa is. Mire a meglepett osztályt ismét rendbeszedték addig hagyj élnem, Isten, aztáu odadom az életemet neked. Csak addig engedj élnem . . . Vagy legalább odáig engedj elvergődnöm, a hol ezt a sebet adták. Hadd haljak meg ott. Ott már jöhet szép halálról a feltámadásig. HUSTÉT,