Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-02-20

XXV. év. 1898. február 20. K szám. PAPA VAROS HATÓSÁGÁNAK ÉS TÖBB PÁPAI, S PÁPA-VIDÉKI EGYESÜLETNEK MEGVÁLASZTOTT KÖZLÖNYE Mogjelcnik minden vasám.ip Kiadóhivatal: Laptulajdonos: Előfizetések és hirdetési dljp.k dr*. Fenyvessy Ferenc. a lap kiadóhivatalához küldendők. Főtér. Felelős szerkesztő: dtr*. Körös EncLr-e. A lap ára: Egész évre (5 frt, félévre 8 frt, negyedévre t frt 50. Egyes szám ára 15 kr. Kell-e közkórház? A közkórház létesítésének eszméje nálunk nem mostani keletű, kezdete visszavezethető oda, midőn néhány évvel ezelőtt több városi képviselő ezt a kérdést felvetette és megindult minden irányban a vita fölött, váljon •szüksége van-e a városnak közkórliázra vagy nincs? A kezdeményezők nem nagy fáradsággal híveket toboroztak maguk mellé, a kik úton-útfélen elragadtatással és lelkesedéssel beszéltek a szép, üdvös és dicséretreméltó eszméről. Az elvetett mag 1894. évben kikelt és csakhamar megérett annyira, hogy ti most említett év vegén, a város képviselőtestületi ülésében is szóba hozták. A városi képviselőtestület örömmel ragadta meg az alkalmat, egyhangúlag elfogadta azon indítványt, hogy felír a belügyminiszterhez, egy közkórháznak Pápán, államköltségen leendő létesítése tárgyában. A feliratot megszerkesztette és elküldötte a tanács. Három év óta 1 essük, hogy a kormány mikor küldi ide az építőmestereket azon utasítással, hogy nekünk államköltségen, díszes, monumentális közkórházat építsenek. Az építőmesterek eddig nem érkeztek meg, de még feliratunkra sem érkezett semmiféle válasz, de nem is fog érkezni, mert azon értesítést vettük Budapestről, hogy feliratunkat egyszerűen tudomásul vették. Tudomásul vették pedig azért, mert az állam csak olyan városokban építtet ; állami közkórházakat, a hol azokra, félté tj lenül szükség van. Nagyon jól tudják Budapesten, hogy Pápán közkorházra ma megégető szükség nincsen. Ha azonban mi közkórházat akarunk létesíteni, a belügyminiszternek nem lessz ellenvetése, de a város természetesen csak a saját költségén építtethetné meg azt. így állván a dolgok, öukénttlenül is azon kérdés nyomul itt előtérbe, hogy van-e nálunk tiüajdonképen közkórházra szükség? Nézetünk szerint nincs. Pápán és vidékén nincs soha annyi beteg, hogy azokat mostani kórházainkban kényelmesen elhelyezni ne lehetne. Miért építsünk akkor kórházat ? Egy modern és a mai kor viszonyainak teljesen megfelelő kozkórház, körültekintő számítással legkevesebb kétszázezer forintba kerülne, fia szükség volna kórházra, ha a mostani helyiségekben a betegeket elhelyezni nem lehetne, mi volnánk az elsők között, a kik síkra szállnánk j egy kozkórház létesítése érdekében. De hát erre ma még nincsen szükség. Ugy a a helybeli mint a vidéki férii betegeket az irgalmasrend kórháza mindenkor képes befogadni, kifogástalan bánásmód és ápolásban részesíteni. Bűn volna a város mostani anyagi körülményei között, nagyszabású közkórházra még csak gondolni is, habár az irgalmasok kórháza most még nincs is akként berendezve, a mint azt orvosaink látni szeretnék. Xcmtakarékossági.Imuemészszerüségi tekintetből idézem az alábbi közmondást: addig nyújtózkodjunk, a meddig a dunyhánk ér. IIa a férii betegek számára ilyen bár nem első rangú, de mégis tisztességes körház áll rendelkezésre, nem látom be annak szükségét, hogy a várost ezen a címen ujabbi kétszázezer forint adósságba keverjük. Szükségünk van azonban női és gyermekkórház) a. A mostani női kórházat ugyanis a város, mint e célra nem alkalmas épületet eladta. Tudjuk hogy f. évi május hó 1-én ezen épület a dunántúli ev, ref. egyházkerület tulajdonába megy át. A városi tanács a női betegeket ideiglenesen e célra bérelt épületben helyezi el. Ezen ideiglenes állapot azonban nem huzódhatik el évekig, sürgős szükség forog fenn tehát arra, hogy a női betegek számára, akár építés, akár alkalmas házvétel által e célnak megfelelő helyiségeket rendezzünk be. Xem tudjuk ugyan, hogy a városi tanácsnak van-e már kész javaslata, — annyit azonban konstatálhatunk, hogy béTA R C A. Egyedül. A. lámpa gyönge fényt hint szét szobámban, A tűz kialvó félben pislogat, S a síri csendben, éji félhomályban Ülök, siratva szép ábrándokat. Áb rándokat, melyek rég szétfoszoltak, Reményt, reményt, mely egy se teljesült, Es terveket, melyek mind rombadőltek, Hiú álmot, mely messze elrepült! Letűntek, rombadőltek, szétfoszoltak ! És nélkülök oly puszta a jelen; S ki biztasson, ki új reményre keltsen, Nincs senki sem, nincs senki sem velem! Oh, volt egykor, kivel megosztva búmat, Többé nem fájt, nem sajgott e kebel, Szivem tarlóját - rásütvén a napfény — üdén virító rét cserélte fel. S a rét virult . . . csak néha kelt fel a vész, Csak néha zúgott, tombolt a vihar, És a nyomor bősz orkánként dühöngve Pepült felénk sötétlő szárnyival. De a nyomor, ha dallal édesítők, Már nem nyomor, már boldogság vala, S boldogságunk fölött hű őrül állott A szent barátság nyájas angyala. Oh, szép idők emléke, mért kisértesz ? Mért szaggatsz fel már enyhülő sebet ? Felhangzó jajjal lelkem méri kesergesz '! Örökre eltűnt boldogság felett ? Mért hívod vissza az elmúlt időket ? Érzésed árja mért, hogy elragad ? Sivár élted, vigasztalan magányod Szerzője, jól tudod : te vagy magad ! De bár a napnak éltető világát Homállyal épp a felhő rejti el, Mikéntha százszor megbánná, a mit tett, El-elsiratja hulló könnyivei: Úgy engedd meg, hogy hadd zokogjak én is, Szivem kitárnom óh engedd nekem ! . . . De ah, sújtó válasz zúg fel szavamra, S mindegyre zúg fagyasztó hidegen : „Az elvesztettet visszasírni késő, Ontsad ki bár még annyi könnyedet, Mit durva kézzel széttéptünk, a láncot, Már többé összekötni nem lehet! ..." Kaposi Andor. ! Műszerelem. J — Fél ben maradt regény. — ! A Pápai Lapok számára irta: Szabó Aurél. I 1. Mikor a vidékiek összekocintották poharaikat, amikben az Lroij hangulatos nedűje pezsgett és hangosat kacagtak a kocintás ideáján, a fekete asszony a szomszéd asztalnál felénk fordult szomorú tekintetével. A lovagjának — de az ura is lehetett —egy szőke Herkulesnek pedig olyan mosoly tükröződött az arcán, mintha kukorica ringben százezer korona különbözetet zsebelt volna be contreiniu spekulációra. Én legjobban szerettem volna koponyáját, azt a szögletes germán koponyát ketté hasítani. A mi asztalunknál a vörös alispánná vitte a szót, nem tudom, miről beszélt, szórakozottan hallgattam. Bennem megvolt a jó szándék, hogy velük tartok, de igazán nem tehettem róla azon estén, az az asszony egészen elfoglalta testemet és lelkemet. Szép volt, fekete a haja és a bőre fehér, élesen ellentétesen fehér a hajával meg a szemeivel. Egy ideig mulatságomra szolgált, hogy az orrát, a fölséges görög orrot összehasonlítottam az alispánué orrával, amely háromnegyed profilban inkább egy szabálytalon csonka kúpra emlékeztetett. A kanonok meg az alispán politizáltak, az alispánná meg a kapitányné a divatról fecsegtek, mi PÁPA VÁROS HA^ „ ^J/IJ _~i „x„ _i_ Ü