Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-12-25

1898; december 25. PÁPAI LAPOK. 13. Adél (folytatva) S min egykoron annyit merengek, Legyen eztán kettőnknek emlék, Kegyed a fellegekbe szárnyal, Ne gondoljon hát földi lánnyal, Ne gondoljon rám sem soha, Ki . . . Jolán, (közbevág) Másnak a menyasszonya! Adél (nagy meglepetéssel) Menyasszony — én ?! Jolán, édes Jolánom ! Jolán. „Nem boldogít — így szóltál — a világon, Eró's kéz, nagy szív és jellem csupán", Nos megjelent egyszerre, ki után Vágyódtál, íme tudatom veled: Gabos mérnök megkérte a kezed! És kedvező választ epedve vár, Bizton hiszem, hogy nem hiába, bár Egyszerre oly nagyon komoly levél S szemedben egy könnycsepp ragyog, Adél! (Szelíden átöleli! Mi lessz a válasz ? Mondd, kicsiny húgom ? Adél. Ó mondanám, de hát én sem tudom . . . Úgy elfogódik a szivem, egész Valóm is úgy beléje reszket és — — Nem sejtem, nem tudom mi van velem . . . Jolán. Lásd, kis hugocskám, ez a szerelem ! Adél. A szerelem ? . . . lehet, mert szívemet Még soh'se fogta el ily erezet! A szerelem ez? . . . Jolán. (nevetve fejével int) Adél. Akkor kész vagyok, S egyszerre íme két választ adok, S úgy mint kivántad kedvesem A levelet bevégezem: „Ne gondoljon rám sem soha, Ki másnak a menuyasszonya!" . . . (Függöny.) Bébe karácsonyéi. A «Papai Lap oki számára irta: Paur Ödön. — Olyan durcás tudott lenni, ha valaki „kis leány "-nak szólította, pedig hát még fél esztendeje sincs, hogy magára ölthette azt a szoknyácskát, a mely eltakarta immár formás lábacskáit egészen a cipője hegyéig! Nagy leány akart lenni! És mikor a bébé akar, van-e vakmerőség valakiben akarata ellen cselekedni ! Ma meg már azt is kiadta parancsba a konyhán, hogy őt többé a cselédek ne merjék Margitkának, pláne „bébé"-nek ' szólítani, hanem Margit „kisasszonynak"! . . . — Értették?? A szőke hajfürtjei alól, kukucsáló uagy kék szemei olyan parancsoló tekintetet szórtak a sürgölődő tonyhauépségre, hogy azoknak igazáu be kellett látniok a parancs jogosultságát! Még a Mari szakácsné is kapitulált, pedig hát ó' már akkor is öreg cseléd volt ám a háznál, mikor a kis bébét legislegelőször csöngették be a szalonba a Jézuska által hozott karácsonyfa csillogó fényességeinek megtekintésére. Nem is állhatta meg, hogy hamarosan szóvá ne tegye ezeket a „régi érdemeket" s hogy egy kis oldalrohamot ne csináljon az ő kis°asszonykája fakadó érzései ellen. ' Miközben a kalács-tésztát paskolta a hosszúnyelű főzőkanállal, a nyelve alól egész krónikák peregtek le, a melyek végéhez természetesen hozzáfűzte az imént kiadott szigorú parancsot is, méltányolva annak fontosságát. „Ügy, úgy szentem drága kisasszonykára, csak parancsolgasson, ... ez az igazi ... ez már aztán igaz nagy leányos valami . . . hanem aztán az ifjú urakat is ráncba szedje ám, különösen azt a Laci úrfit, a kinek jó volna megmagyarázni, hogy nem elég ám csak az üdvösségnek, ha megissza a kávénkat, aztán olyanokat sóhajt hozzá akár egy lokomotív . . ." Ni! A kis „béké"-nek, aki csipőre tett kézzel hallgatja ezt a sok szószaporítást, milyen rózsaszín szökött egyszerre a fehér arcocskájába. Fülig pirult, mikor a Laci nevet meghallotta s rögtön az ablak felé kellett fordulnia, hogy megbámulhassa a szállingó hópihéket, nehogy az a bőbeszédű Mari szakácsné észrevegye és szóvá tegye ezt a kis szín változást. Onnan az ablaktól duruzsol vissza, hogy bizony arra legyen inkább gondja Marinak, hogy keletlen ne maradjon a kalács-tészta, mint a minap 1 — Óh! óh! drágám, csak nagyobb baj ne essék annál. Majd még magácskával is megesik, hogy elég a rántás, aztán mit fog szólani hozzá a kis uracskája? . . . De ez már több volt a soknál, ezért a beszédért bébé igazán megharagudott. Megvető tekintetsújtotta az öreg cselédet, aztán nagy leányhoz illő komoly lépésekkel nyitott a szobájába. Még az ajtót ís becsapta maga után, hogy az a csúnya Mari tudja meg, hogy ő igazán haragszik. • Odabent aztán elnevette magát azon, hogy milyen komoly is tud ő lenni, ha akar. Hanem aztán a kint folytatott diskurzus is eszébe jutott, mikor azonban gondolatban ismét a Laci nevéhez ért, megint csak elpirult önmaga előtt is. A kezében volt vörös berliner-pamuton pedig olyant talált rántani, hogy az nemcsak hogy elszakadt, hanem még az a karácsonyfára szánt habsütemény is darabokra tört, a mely a pamut végén csüngött. De hát mit is akar ez a Laci Ő tőle? Tegnap is olyan furcsán nézett reá, mintha a szemein keresztül a lelkébe akart volna nézni. Pedig ott ugyan nem szabad a Lacinak olvasni. Nem ! és uem ! Még toppantott is hozzá parányi lábaival. Hirtelen eszébe jutott, hogy apuska tegnap az ebédnél említette, hogy Lacit újévtől kezdve a szomszéd pusztára kineveztette ispánnak az öreg Tomasek helyébe, aki penzióba megy s valami olyast is beszélt apus, hogj' Lacinak most már valami jóravaló aszszonyka után kell nézni. Édes Istenkém az nem lehet! Laci megházasodik? Nem, ezt bébé nem tudná elviselni. Kicsiny pamlagjának párnái közé rejti lángoló arcocskáját, mert észreveszi, hogy szemei elhomályosodtak a feltörő könnyektől. No lám! Most meg már sír. Pedig a nagy leányoknak nem illik sírni! Mit szólna hozzá anyus, ha észrevenné. Hát még ha véletlenül a Laci édes apja találna benyítui hozzá! Pedig ez a hosszú szakállú öreg bácsi is tegnap óta az ő vendégjük s tegnap e3te is benyitott az ő kis puha fészkébe, ebbe a parányi szobába, olyau váratlanul, hogy még a Lacitól kapott arcképrámát is alig volt ideje a hímzéssel letakarhatni . . . Milyen kíváncsi Í3 az az öreg úr, s a mellett taláu egy kicsit konfidens is. Mikor a száuról leszállt, hogy megcirógatta őt — a nagy kisasszouyt. Miért is szívelte el ezt a vakmerőséget. De hát olyan jóarcú öreg bácsinak mint Ő, meglehet bocsátani, — aztán meg hisz Ő a — Laci édes papája. Most meg már azon töpreng, hogy miért is jött hozzájuk látogatóba az öreg úr ? Ide ki a pusztára vagy ötven mértföldnyi messzeségből, hiszen inkább Lacinak illett volna haza utazni látogatóba az ünnepekre. Igazán furcsa! Azután meg észrevette tegnap a vacsora utáu is, hogy mindig sugdolóztak apussal, néha a mamával is, lopva meg ő rá is tekintgettek. Talán csak uem ...! De hallga! Éppen most jöttek be a szomszéd ebédlőbe s megint valami nagyon fontosat beszélhetnek, mert apa nagyon vontatottan beszél, azt pedig csak nagyon komoly alkalomkor teszi, mikor például az uraság nevenapjakor felköszönti a grófot meg a famíliáját. Jaj! most meg nevét is hallotta említeni, s mintha apa olyas valamit beszélne, hogy Margitka nagyon gyerekleány még valamihez, — ezt nem értette tisztán — meg hogy a fiú is várhat még egypár évet. Bébé szivecskéje úgy dobog itt az ajtó mögött mint egy megriasztott 'galambé, arcocskája lángban ég, hisz érti már, miről van oda bent sző, tudja már miért jött el hozzájuk az az öreg ember ötven mértföldnyi messzeségről. Oda bent halkabb lessz a beszéd, itt meg ebben a kicsiny szobában mindig haugosabbá válik egy parányi leányszív heves dobogása. Maga se tudja miért? hogyau? de ott térdel már a keskeny szőnyegajtó előtt, mohón lesi a szavakat, hisz minden szó, a mi ott elhangzik, az ő életének lessz boldogsága vagy boldogtalansága. Világosan hallja, hogy most anyus is a beszélgetőkhöz jött a szalon felől, megértette az ő szavát is. Az édes, jó anya nem ellenkezik, csak azt akarja, hogy kérdezzék meg őt, Margitot is, váljon hát akar-e Laci felesége lenni? Bébé nem birja tovább. Parányi szívét elönti az érzelmek árja, felszakítva a szőuyegajtót, a kedves édes anya keblén sírja el a választ: Akarok! Akarok! Mire leszállt az alkony, mire megérkezett a földre a boldogság angyala, a terebélyes karácsonyfa alatt már nem a „kis bébé" hanem egy boldog menyasszony suttogott Laci ispán úr fülébe. Űgy-e mindig, minden évben állíthatok magamn ak karácsony fát ? Igen. Magadnak is, meg majd . . . A végszót nem mondhatta el, mert lezárta ajkát az első, a legédesebb csók. Utolsó karácsonya volt ez a kis bébének leánykorában. Utolsó és a legboldogabb. Ünnep. Odakünn a templom oszlopos tornyában A harangok zúgnak, S én itt bent álmodok régi boldogságot, A mi e szent estén a szívembe szállott. S biízgó imádságot küldök fel az l 'rnak. Hova tűnt, hová szállt ennek a nagy napnak fényes glóriája? Nincs örökzöld fácska, ezer gyertya fénye Hogy örömet adjon, hogy legyen reménye, Csak a búbánatnak gyásza borid rája, Egy maradt belőle. Csak az emlékezés, Emlékid szép napok. Féltve őrzött kincsünk a lét küzdelmében, A mit odarejtünk a szivünkbe mélyen, Hogy a szegénységben se legyünk koldusok. Meg az az imádság. Oh, az még a régi, Mi Atyánk, Isten, ki . . . Ennek is azóta más a könyörgése, Más a sóhajtása, a szivem verése . . . Te hallod imámat, más nem hallja senki.