Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898
1898-09-04
2. PÁPAI LAPOK. 1898. szeptember 4. Antal Géza képviselő úr indítványára hozott határozatával pótolta. Az általam javasolt költségvetési előirányzat elkészítése nem esnék semmi nehézségbe, mert egyszerűen csak a főszámvevő úr által vezetett könyveket kellene lemásolni és a szükséges jegyzetekkel ellátni és akkor minden városi képviselő hű képét látná a város pénzügyi viszonyainak, vagyonkezelésének és nem esnék abba a hibába, meiyet a legutóbbi években sajnosán tapasztaltunk, hogy elfeledték azt a közmondást«addig nyújtózkodjunk, mig a takaró ér» és erőnket meghaladóan, mindent megszavaztak. Engem senki sem vádolhat azzal, hogy nem vagyok barátja a haladásnak és ha a legutóbbi években felmerült nagymérvű megterhelések egyik-másika ellen állást foglaltam, tettein ezt, mert ismertem a város viszonyait és tudtam, hogy anyagi erőnket meghaladó nagy kiadások a város érdeke ellen vannak és ennek haladását akadályozzák, elvonváu életerőnket oly újításoktól, melyek egyrészt szükségesek, másrészt jövedelmezők lehetnének. Ugy az egyéni, mint a városi háztartartásnak egyik alapelve, hogy minden kiadásnak anyagi erőnkkel megegyezőnek kell lennie. Ez azonban az eddig dívott rendszer szerint nem volt keresztülvihető, mivel nemcsak a képviselőtestület, de még a tanács sem tudta igen sok esetben, minő kiadásokat engedhet meg magának a város és miket nem, a minek az általam javasolt módon eleje lesz véve és nem fogunk a sötétben tapogatődzni. A 7 árosunknak haladni kell, de a haladásnak a legjózanabb takarékossággal kell párosulnia, mert az eddig elvállalt, terheken kivül még a Pápa-bánhidai vasútra megszavazott ÍOOÜOU frtot is kölcsön útján kell fedeznünk és ezzel együtt majdnem #80000 frt tartozásunk lesz, a mi a város csekély vagyonát tekintve, igen sok. Ne keressük azt, kik okai ezen kedvezőtlen helyzetnek, mert ebben ép úgy hibás a tanács, mint a képviselőtestület, hanem igyekezzünk mindannyian, — kiknek beleszólásunk van, — odahatni, hogy a város érdekeit tőlünk telhetőleg előmozdítsuk, azonban a lehető legalaposabban készítsük elő* minden dolgunkat, hogy ha a tárgysorozaton levő javaslatokat tárgyaljuk és elfogadjuk, ne járjunk úgy a mint azt a legutóbb is tapasztaltuk, a gyúlékony és robbauő szerek elhelyezésére szolgáló urdombi raktár megépítésénél, hogy a megépítés után kell a fedezetről gondoskodnunk és még most sem tudjuk mibe kerül, mert a felületesen vagy elhamarkodottan megszavazott kiadások következtében adósságot adósságra kell halmoznunk, a mi elvégre is végzetes lehet és a város közönségére túlzott terheket ró. Steiuberger Lipót. Házbéradó — házosztályadó. Bizonyára emlékezetükben lesz lapunk olvasóinak az a két tartalmas cikk, melyet dr. Antal G-éza lapunkban Nagyvárad város átiratának ismertetésébői kifolyólag közzétett. A városi tanács ez ügyben szintén szükségesnek látta, hogy a megindított mozgalomban részt vegyen s megbízta Lampérth Lajos városi tauácsost, hogy az országházhoz fölterjeszteudó' feliratot készítse el. A felirat elkészült s a holnapi közgyűlés tárgysorozatába is felvétetett, de ugyanekkor célszerűnek találtuk a jól megszerkesztett feliratot lapunk útján szélesebb körökkel is megismertetni. A felirat maga így hangzik: Mólyen tisztelt országos képviselőház ! Nem szükséges felemlítenünk a haladó kor által igényelt mindazon követelményeket, melyeket a vidék empóriumait képező városoknak, ba elmaradni nem akartak és a vidéket maguknak megtartani óhajtották, igen sokszor anyagi erejüket meghaladó nagy áldozatok árán is megvalósítaui kellett. Hogy ezen korszülte követelmények az utóbbi 2—3 évtized eltelte alatt mily tetemes adósságba sodorták az illető városokat, azt bizonyítgatni szinte feleslegesnek véljük, mert hiszen arról a mélyen tisztelt országos képviselőház tagjai kellő tudomással bírnak. De mégis rámutatni kivánunk azon indokokra, melyek a vidéki városokat és polgárokat azon tarthatatlan anyagi helyzetbe keverték, a melyben azok jelenleg úgyszólván vergődnek. Ez előtt 2—3 évtizeddel a vidéki kereskedelem virágzott, a kisipar kelendőségnek örvendett s mindegyik iparág biztos megélhetési forrását képezte szeretett hazánk kereskedéssel és iparral foglalkozó polgárainak; azonban ma a távolságot nem ismerő, a világkereskedelmet kifejlesztő vasutak miatt a megizmosodott kereskedelem a kisebb vidéki városi kereskedelmet visszanyomta, s a vidéki városok kereskedő világa aránylag túlnyomó részben üzletét ma már csak hitelműveletekkel tartja fenn, melyeknek rendezhetése igen sok esélytől van függővé téve; a szinte kifejlődött gyáripar roppant mennyiségű termékei pedig aránytalan olcsóságukkal a vidéki kisipart úgyszólván nullifikálták s iparosainkat csak az alig megélhetést biztosító kisebb munkálatok vállalatára szorították le, vagy éppen tétlenségre kárhoztatták ; mi természetesebb, hogy a vidéki előbb vagyonos városi polgároknak ma a mindennapi kenyérért kell küzdeni, a városoknak pedig, melyet ezek megélhetési perifériájuknak választottak ki, a polgárok korlátolt anyagi viszonyai miatt oly utak és módokról kellett gondoskodni, melyek hivatva voltak a város forgalmát a vidéki kisebb kereskedelem és ipar forgalmát emelni, szóval a városi polgárokat missziójuknál fogva őket megillető tisztességes eksziszfcenciához segíteni az által, hogy a várost a vidéknek könnyen hozzáférhetővé, a városbani tartózkodást a vidék számára kellemessé tenni, a városba a vidéki lakosság szükségleteit képező intézményeket összpontosítani iparkodott. Igy jöttek létre a vidéki városokat érintő helyi érdekíí vasutak. így nyertek a város utcái, utai rendezést. Igy láttattak el az utcák kövezettel, aszfaltmakadámmal, aszfaltgyalogjáróval, nagyobb világítással stb. így létesültek a gyáruk, | kultúrintézmények, közintézotek, vizvezetékek, I kaszárnyák s egyéb számos köz és magán új, I modern épületek. l'gy, de mindezek oly terhet róttak az illető városokra, hogy mivel a létesített intézményei; legnagyobb része által nyújtott előnyök az értük hozott áldozatokkal arányban nem állottak, a vácsak az ágya fejéig látott el tisztán. Ott a fekete táblán ezt látta felírva : Kollár Anna. 21 éves. Alatta volt még valami latinul is irva, de azt már nem tudta elolvasni. Ekkorra már nagyon belefáradt a felemelkedésbe, egyszerre melegje lett, szédülni kezdett és úgy érezte, mintha az ágya kezdene lefelé sülyedni. Holott ó' maga sülyedt mélyen a vánkosai közé és elmerült mély, lázas álomba. Felijedt, mikor éles, metsző' fájdalmat és valami észbontó hidegséget érzett az oldalában. A kórház orvosát látta, amint az ágya fölé hajolt és eszközével a testébe hatolt golyó útját kereste. Jajgatni kezdett és az orvos abbahagyta a munkáját. A velejött orvosnövendékekuek kezdte elmondani a leány esetét és azt, hogy a golyó, mely a tüdőt is megsértette, a „beteg oldalán igeu jól kitapintható." A fiatal orvosnöveudékek résztvevő arccal nézegették a szép leányt. Egyik halkan odaszólt a társához : — Nézd a haját . . . Az orvos latinul kezdett hozzájuk szólni a leány súlyos állapotáról és a fiuk arcán aggodalmas részvét mutatkozott. Azután tovább mentek s a többi hetegeket kezdték vizsgálni. Egyik-másik tréfálkozott a fiatal leánybetegekkel s mire kiértek a teremből, a legtöbb már el is feledte Kollár j Annát, aki huswuegy éves és szerelmi csalódás I miatt lett öngyilkos. I A folyosón tovább haladtak a többi termek felé, csak a nevetésük hangzott még kis ideig vissza. j A terem kezdett homályosodni. Halványpirosra festődött az ablakkal szemben a fal az utolsó sugai ráktól, amelyek még odavetó'dtek. 1 A leány arca is ilyeu piros kezdett lenni. Égett a szeme, a feje is szédült, de azért nagyon t világosan tudott már gondolkodni. Olyan világosan j és tisztán, mint ezelőtt egy-két évvel, amikor még otthon vott az édes anyja mellett, tanult szorgalmasan és nagy törekvéssel és szőtte a fényes álmokat dicsőségről, diadalról. Ismét maga előtt látta azt a férfit, a csontos arccal, vastag ajkakkal és sötét szemekkel. Es most, amikor egészen tisztán és világosan tudott gondolkodni, nem hibáztatta Őt, sem önmagát, hanem egészen nyugodtan és teljes megnyugvással helyeselte, amit tett. Tisztán látta maga előtt a jövőt, mely reá várakozott volna, ismerte egy-két idősebb színpadi társnőjének az élettörténetét és arra gondolt, hogy mégis jobb így. Nem sejtette a;, mban a vég gyors közeledését. Sőt kezdte magáu erősnek érezni, csak akkor látta a gyöngeségét, mikor ismét tol akart ülni az ágyában. Nem tudott és elkezdett félni. Veríték ütött ki az arcán, hideg, gyöngyöző veritek és nem volt senki, a ki azt letörölje. Egyszerre nagyou elhagyatottuak érezte magát. A gondolatai sem voltak már olyan tiszták, világosak és bátrak s a csöndben úgy hallotta, mintha zúgó, tompa hangok ütődnének a füléhez. Nem tudta, miért lesz olyan sötét a terem és egy ideig azon töprenkedett, hogy hová lettek mellőle a betegek. Mert uem látott maga mellett egy ágyat sem. . . . színpadot látta, a fényes színpadot, ezt a vágyak vágyát. Tapsot hallott és sötét szempárt látott, a melytől hiába akarja elfordítani a tekintetét, nem tudja. Egyszerre összeolvadt előtte minden. í'résen bámult a nagy semmiségbe, a mivé ez a terem rá nézve átalakult és ugy félt, mint a sötét szobába zárt gyermek. * Úgy érezte, hogy valaki megfogja a kezét. Fölnézett és egy fiatal arcot látott az ágya mellett. Az egyik orvosnövendék volt, a ki az előadás befejezte utáu visszajött a leányhoz, hogy megnézze, mi van vele. Nagyon sajnálta a leányt és elsápadt, mikor halaványodó arcát, kékülő ajkait látta. A leány erősen szorította a feléje nyújtott kezet. Szeretett volna valami hálálkodó szót mondani vagy nagyon szépen megkérni azt, a ki ágya mellett
