Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-07-24

XXV. év. 1898. juliiiR 24. 30. szám. Pápai Lapok PÁPA VÁROS HATÓ SÁSÁNAK CS TÖBB PÁPAI, S PÁPA-VIDÉKI EGYESÜLETNEK MEGVÁLASZTOTT KÖZLÖNYE. megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Laptulajdonos : dr. Fenyvessy Ferenc. Felelős szerkesztő : clr*. Kőrös Encli'O. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 6 frt, félévre I-S frt, negyedévre 1 frt 50. Egyes szám ára 15 kr. Csatornázás. Azt hiszem nem lessz érdektelen, ha növekedő városi terheink könnyítésére egy ujabb jövedelmi ágot ajánlok, a mely a közönségmegadóztatása nélkül vehető igénybe. Igaz, hogy ezen ujabb jövedelemforrás úgy egyesek valamint egész társaságok érdekeit igen súlyosan érintené, azonban ezek mindenesetre találnának másutt, hol az egyéni erők felfogása nem képez oly életkérdést, kielégítést. .Nem akarom a közönséget sokáig bizonytalanságban tartani, hogy mi lehet az, a mi városunkra jótékony esőként hathatna. Ez a városi házi biztosítás, vagyis a város maga volna a biztosító s mint ilyen csakis a tüzkárbiztosítással foglalkoznék. Tudjuk azt, hogy mindenki nyugodtan óhajtja pihenőre hajtani fejét, a mit csak úgy ér el, ha vagyonát különösen a tüz ellen biztosítja, s így Pápa városában alig van háztulajdonos, ki a bekövetkezhető eshetőség ellen nem védekeznék, s ezért évente a biztosító társulatoknak mintegy 20—30000 frtot fizetnek ki összevéve, beleértve a szalmás gabonák, valamint a takarmány növények biztosítását. Ha most már figyelembe vesszük Pápa városában a tüzesetek számát, azon következtetésre jutunk, hogy a fenti összeg majdnem minden ellenszolgáltatás nélkül fizettetik ki a társaságoknak, már pedig Pápa városa vezető elemeinek első sorban kötelessége megóvni az adózó polgárokat, hogy oly kiadásokat ne tegyenek, a melyek ellenszolgáltatás nélkül maradnak, vagy csak fizetésükkel szemben reményt nyernek, különösen akkor, a mikor a városra a nehéz megpróbáltatások napjai közelednek, mert a vízvezeték létesítése okvetlenül maga után vonja a csatornázást, a mi ép úgy kívánatos, sőt elengedhetlen közegészségi kellék, mint a vízvezeték, ez pedig minimum 100000 frtba kerül, tehát ha a város maga áll be biztosítónak, úgy az évi 20—80000 frt befizetésből 10—15000 frtot fordíthat csatornázásra, illetve ezen célra felvett összeg amortizálására. Ezen összeg annál biztosabban fordítható az előbb említett célra, mert nagyobb tűzveszély majdnem kizártnak tekinthető jelenleg, mikor a városnak minden egyes utcája vízvezetékkel és tűzcsapokkal van ellátva és az alkotandó építési szabályrendeletben a gyúlékony fedélzetre való építkezés ki van zárva. Megvagyok győződve, hogy a terv í kivitelében sok skrupulózus emberre aka- \ dunk, kik félnek a siker elmaradásán, de j ha megkérdeznek őket, vájjon hajlandók-e i csatornázás cimén 10 éven keresztül 10—15 frtot fizetni, bizonyosan nemmel felelnének, már pedig okvetlenül kell valami jövedelmi forrást találni, a mivel az epidémiákat teljesen elnyomjuk, s városunkat a modern városok közé. emeljük, s azt a forrást kell megnyitnunk, mely a lakosságnak legkevesebb áldozatába kerül. Ez azonban mind igen szép volna, hanem van egy nehézség, mely a legkonzervatívabb ember ellenvetésénél is sokkal nagyobb gondot okoz a siker elérésénél, s ez az, hogy a biztosítási ügyletnek ezen ágára legalább 100000 frt befizetett biztosítási alapot kell kimutatni. En e gordiuszi csomót úgy vélem megoldhatni, ha a város ingatlanaira 100O00 frtot kölcsön venne a gyámpénztárból, hol mintegy 800000 frt fekszik; ezzel magukkal az árvákkal is jót tennénk, de jót tennénk a város nagyközönségével is, mert nekik a biztosítási ügylettel oly csatornázási művet létesíthetnénk, a mit egyébként csak nagy áldozatok árán valósíthatnánk meg. de ez esetben a kötelező tüzkárbiztosítás okvetlenül kimondandó volna. Ezen ügy méltán megérdemli azt, hogy a kiváló férfiak vele foglalkozzanak, mert a csatornázás ideje elérkezett, ha csak fél munkát nem akartunk végezni a vízvezeték berendezésével, s nem akarjuk, hogy a város utcáit télen át jégkéreg borítsa. Alkossa meg tehát minden gondolkodó fő a maga véleménvét, s bocsássa közre. A menekülök. Irta: István! R. János Tombol a szélvész, tengerek árján Most üli nászát szél s a vihar, Mindeneket az égen, a földön Ködbe borongó fátyla takar. S kint e viharban küzdve az árral Egy kicsi csónakot visz a szél, Hab tarajon száll majd fel az égbe, Majd meg az örvény rántja a mélybe S vészmadaraknak serge kisér. S e kicsi csónak árboca mellett Ifja ölében lányka pihen, A szem a szembe mélyed epedve, Ajka az ajkán, szív a szivén. S niucs a kebelben cseppnyi a vészből, Halk remegéssel suttog az ajk, S míg körülöttük dál-ful a szélvész, A szíveikben isteni érzés S nem remegés, hogy távol a part. Távol a part, a honnan a vészből Vészbe rohanni vágya szivük, Vészbe, a mely mint pelyhet a szélvész, Vitte a sajkát, játsza velük. S a habok árján száll a vitorla, Csattog a rúdja s Iont a kötél, Es e viharzó zaj közepette Boldogan egymást általölelve Suttog a lányka s csókja beszél. — Lent, hova fény csak törve hatolhat, Hol örök alkony, éjszaka vár, Hordja parányát viz fövényének S rak palotát a néma korall; Hol föveny ágyban, rejtve világtól, A vizitüudér gyöngye terem, Hogy nyomorultul vesszen el érte, A ki e kincsért S'/

ll le a mélybe, Hogy legyen ék a hölgykebelen. — Lent a halál van, melyre remegve Gondol a gyáva emberi szív. Mégis epedve vágyik a mélybe, A hova szállni csábszava hív. Ott az enyészet lakja az éjet, S hogyha leszáll az elmerülő, Száz a veszély, mely lopva reátör S míg az utolsó sóhaja száll föl, Már befogadja e nagy temető. — Oh. oda vágyom. Ott nyugodalmat Lelhet a mélyben árva szivünk, l'ldve, riadva durva poroszló Nem keres ott, ha elmerülünk. Ottan a rabbuie nem csőriig egyre Sírva füledbe tenbünödet ••Oh, odalent nem hallszik az átok, Mit a fejedre hullani látok ()sszetiporva büszke szived. Áldozatodnak vére tapad még Most is a kézen, a kezeden, Mégis e szívben érted eped csak Vágyakozásban a szerelem. Oh, hiszen értem sujta kezed, hogy Bűne jutalmát nyerje a gaz, Mert leakarta tépni a bimbót, Mely teneked uyilt, mely a tied volt, Hogy ne jöhessen rája tavasz. — Mondjam-e még, hogy áldva szeretlek, Hogy csak imádlak e bűnödért? Csókolom egyre azt a kezet, mely A szivemér' ölt, onta ki vért. Nékem örökké tiszta e homlok, Melyre az ajkam csókja borul, Nincsen a bűnnek bélyege rajta, Mit a világnak durva haragja Egete szóval rá botorul.