Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-07-17

1898. július 17. PAPAI LAPOK. o O. ben hozott vezércikkére utalva, kötelességemnek tartom nézetemet ez ügyben a közvélemény elé terjeszteni oly kijelentéssel, hogy elérkezettnek tartom azon időt, a midőn városunk lakossága a közegészségügy terén ugyanazon áldozatkészséget kell, hogy tanúsítsa, mint a város fejlődésének egyéb tényezőiben. A női kórház felállítása körül előidézett vitát az a nézeteltérés szülte, hogy a városatyák egy része abban a meggyőződésben él, miszerint a kórház kérdése úgy nyeri egyszerű, kényelmes és olcsó megoldását, hogy a város egy nagyobb magánházat megvesz és odahelyezi a női- és a gyermekkórházat és egy megfigyelő osztályt elmebetegek számára, míg ellenben a másik rész azon véleményének iparkodik érvényt szerezni, hogy mindenek előtt egy, az összes kívánalmaknak megfelelő elég nagy terület szereztessék és erre építtessék a kórház minden egyes osztálya, habár egyelőre anyagi erőnkhöz mérten csak az, a mi legszükségesebb. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az első módot, vagyis egy magánháznak kórházzá leendő átalakítását nem tarthatom helyesnek, nem is teremtettek így kórházat sem nálunk az országban, sem másutt sehol, beleszámítva még a zulu-kafierck országát is. Egy magánl\ázból — hacsak azt teljesen nem rombolják le — soha sem lehet olyan kórház, moly korunk jogos igényeinek csak megközelítőleg is megfelelhetne; ily módon a kórház kérdése megoldást soha sem nyerhet, és ha mégis így intéztetnék el, ez a közegészségi szempontból fontos ügy, csak azt nyernők vele, hogy a megoldást elodáznék, a mint tették ezt elődeink sok olyan üggyel, a mellyel városunkat az elmaradás és hanyatlás örvényébe sodorták s a honnan mi ezt csak nagy anyagi áldozatok árán és sok fáradalmak után leszünk képesek kirántani. Nem képzelhetem, hogy a közkórház kérdésénél a megoldásnak oly helytelen módját válaszszuk, s oly kardinális hibát kövessünk cl, a melyért egész életünkben saját magunk előtt kellene pirulnunk s még emlékünk sem kerülhetné ki az utókor jogos szemrehányását. Pápa városa, a mely kulturális célokra, az ipar és kereskedelem fejlődésére és utóbb némely közegészségügyi hiányok megszüntetésére is páratlanul fényes készséggel hozta meg áldozatait, nem fogja önmagát, jó hírnevét megtagadni, nem fogja engedni, hogy hozzá képest oly parányi helyiségek, mint Kis-Coll és Kapuvár, a kórházi kérdés megoldásában messze, túlhaladják, hanem bízva életképességében és hatalmas fejlődésének jogosultságában, de számítva a vármegye és a kormány jóindulatú támogatására is, kozkórház építését fogja elhatározni és ennek megvalósítására egy elég nagy területet (körülbelül 4000 Dölet) fog beszerezni, a hol azután az egyes osztályok, úgy mint első sorban női- és gyermekkórház, továbbá egy megfigyelő osztály elmebetegek számára a rendelkezésünkre álló összeg arányában fokozatosan életbe léphetnek. Első sorban tehát mindenek előtt egy elég nagy területet kell biztosítanunk, ezután a kórház tervét és költségvetését elkészítenünk s csak ezután foghatunk a fölépítéshez szükséges tőkének megteremtéséhez. A közérdeknek mindenkor szem előtt tartása mellett, a felsőbb tényezők jóindulatú támogatásával a kozkórház létesítése — nézetem szerint — nem tartozik a kivihetctlcnség országába. Dr. Rechnltz Ede, az ei!foz5áKU|>>'i bizottság előadója. Iskolai értesítők, A szent-benedekrendi gimnázium. Évról-évre kötelességünknek ismertük, hogy az iskolák működéséről a kiadott értesítők uyomán mi is beszámoljunk, de eddigelé ebben az irányban kötelességünk mindig csak arra szorítkozott, hogy az értesítőnek fontosabb, a nyilvánosságot is érdeklő adatait közöltük, de most a szent-benedekrendi katolikus gimnázium értesítője azt a kellemetlen kötelességet rójja ránk, hogy a sajtónak a szó szoros értelmében vett „ellenőrző" hivatását gyakoroljuk. Az iskolai év folyamán nem egyszer hallottunk olyan panaszokat, hogy a katolikus gimnáziumban a hazafias Szeut-Beuedekrend régi hagyományaival ellentétben álló vallási türelmetlenségnek jelenségei tapasztalhatók. Ezeket a panaszokat akkor azért nem tettük szó tárgyává, mert az e féle hirek végső forrásai rendszerint az intézeti növendékek voltak, a kiket nem fogadhattunk el eléggé elfogulatlan és aggálytalan tanuknak ahhoz, hogy ily súlyos váddal lépjünk fel egy oly testület ellen, melynek régi idők óta általánosan ismeretes szabadelvűsége miatt e vádakat hihetetleneknek tartottuk. hét óra mégis csak elérkezett és ő egyszerre ott állott az első emelet lépcsőházában egy kacagó leány mellett. A történelmi igazság érdekei késztetnek bennünket arra, hogy kijelentsük, miszerint Tivadar főherceg mélyen elpirult, de a következő pillanatban már visszanyerte régi bátorságát és örömmel ragadta meg a pajkos kis lány kezét. — Terka, édes Terka, milyen szép maga! — Oh, fenség . . . — Ne szólítson úgy, nem akarok magának fenség lenni és . . . és . . . úgy szeretem magát! . . . Most Terka pirult el, mert leányos szivét meghatotta ez a váratlanul gyors vallomás és egyszerre komoly lett. — Ne mondjon ilyet, hiszen maga úgy sem szerethet engem ! — Kínozni akar, Terka ? Én le fogok magáért mondani a rangomról, tudja, mint a nagybátyám és ketten elfoglaljuk az Óceán egy szép szigetét. Van egy egész század katonaságom ! Terkát látszólag kielégítette ez a megnyugtató kijelentés és a kalandos terv tetszett ábrándos fejecskéjének. — Higyje el, Terka, az életemet százszor is föláldoznám magáért és ba csak egyszer megcsókolhatnám, boldogan állnék ki az ellenség gyilkos fegyverének. — Hova gondol fenség, megcsókolni . . . Hiszen az bűn! Pia Babette kisasszony, a nevelőuőm, ezt hallotta volna, örökre megharagudott volna magára. — De hiszen nem hallotta és én a világ minden Babette kisasszonyának a haragját magamra vállalom a maga egyetlen csókjáért. Megragadta a leány kezét és közeledett feléje az arcával. Terka halkan sikoltott s a következő pillanatban egy pelyhedző bajusz csiklandozását érezte a szája körül. Zavarukban nem is vették észre, hogy az ezredes ott áll a hátuk mögött. A véletlen rendszerint kegyetlen szokott lenni a fiatal szerelmesek iránt s most is az történt, hogy az ezredes még nyolc óra előtt haza érkezett. Tivadar főherceg alig tudta megtalálni nagy zavarában a sapkája peremét, hogy szalutáljon az ezredesének, aki szigorú szemekkel nézte a megszeppent fiatalokat. — Terka! Te most rögtön a szobádba mégysz s további intézkedésig ott maradsz I Terka, aki lehajtott fejjel indult meg a szobája felé, majd felolvadt omló könnyeiben, és — oh, hunyd be szemed, Klió, történelemnek szelídlelkü múzsája! — Tivadar főherceg szemeiből is kihullott egy nagy, súlyos könycsepp. * Harmadnap múlva pedig megjelent a hivatalos lapban az a nagy zavart okozó rendelet, mely Tivadar főherceget a tiroli helyőrséghez helyezte át. Most azonban, hogy a gimnáziumnak az 1897—98-iki iskolai évről szóló értesítője megjelent, az intézet szabadelvüségébe vetett hitünk megingott és mély sajnálattal látjuk ebből az értesítőből immár kézzel fogható bizonyítékait a korábban is hangoztatott felekezeti türelmetlenség vádjának. Nem a tulajdonképeni értesítő az, a mi minket erre a meggyőződésre vezetett, hanem az értesítő előtt kiadott értekezés, melyben dr. Bakonyvárí Ildefonz folytatja két évvel ezelőtt megkezdett munkáját a pápai katolikus gimnázium történetéről. Dr. Bakonyvárí Ildefonz ezt a munkáját külön: lenyomatban is elkészíttette és nyilvánosságra bocsátotta. Ha csak maga ez a történeti munka feküdnék előttünk és csak arról" volna szó, hogy ezt magát kell érdeme szerint méltatnunk, akkor talán a mű átolvasása után első gondolatunk az lett volna, hogy erről a munkáról legjobb egyáltalában meg sem emlékezni s a monográfia irodalmi értékéről való véleményünket hallgatással kifejezni. Az is meg lehet azonban, hogy mivel minket, pápaikat, közelről érdeklő — mert régi kulturintézetünk történetét ismertető — munkáról vau szó, talán mégis rászántuk volna maguukat arra is, hogy megbirákjuk a munkát. Bizonyára elkezdtük volna azon, hogy ennek a műnek a megírásában nyomát sem lehet megtalálni a történetírói érzéknek, hogy teljességgel hiáuyzik belőle a történetíráshoz szükséges körültekintő tárgyismeret, hogy irója nem tud uralkodni a rendelkezésére álló anyag felett, s nincs kellő érzéke az iránt sem, hogy a gyűjtött adatokból kiválassza azt,, a mi munkájához fontos, a mi historikus szempontból a tárgyhoz tartozó és felemlítésre érdemes. Még talán ahhoz is vettünk volna fáradtságot, hogy behatóbb kritika alá vegyük a felhasznált forrásokat,, s megvizsgáljuk azoknak hitelességét, megbízhatóságát és szavahihetőségét. Mindeu esetre megemlékeztünk volna arról is, hogy a szerző ezekből a kétes értékű forrásokból mily nagy előszeretettel szedte ki könnyen felismerhető célzatossággal épen azokat a részleteket, a melyek a más vallásúakra sértők s még annak a felemlítését sem engedtük volna el,, hogy az a stílus, az a hang, melyen dr. Bakonyvárí Ildefonz történelmet ir, nem otthonos és nem szokásos az irodalomban s hogy a könyvnek nagyon sok helyén a történetíróhoz illő objektiv előadás helyett szinte csapszékbe való, pamíletszerü irásmodort találunk. Valóban kétséges előttünk, hogy mindezeket megírtuk volna-e akkor, ha csak dr. Bakonyvárí Ildefonznak könyve feküdnék előttünk, s vájjon csakugyau nem találtuk volna-e célszerűbbnek a munka irodalmi kvalitásához leginkább méltó kritikát : az agyonhallgatást. Minthogy azonban a szeiit-benedekrendi gimnázium igazgatósága megengedte azt, hogy ez az értekezés az értesítőben is megjelenjen, s így magát az értekezésben nyilvánuló s a cikkünk elején hangoztatott vádakat igazoló, antiliberális tendenciákkal I azonosítja, egy percig sem habozhattunk a felett, hogy hogy tiltakozó szavunkat felemeljük e törekvés ellen. Elvégre is dr. Bakonyvárí Ildefonz úr magánember, irhát azt és irhát úgy, a mit és a hogyan neki tetszik ; az azután, hogy az ő Írását elolvassa-e valaki, az annak az olvasónak a dolga és szerencsétlensége. De már Pető Menyhért gimnáziumi igazgató, a, ki ezt az értesítőt saját neve alatt közzétette, az nem magánember. Nagyon jól tudjuk, hogy az értesítő oly fontos okmánya az iskolának, hogy mindaz, a mi abban foglaltatik, csak az egész tanári kar előzetes megállapodása, de mindenesetre az igazgató cenzúrája utáu jöhet oda bele. A mi tehát a pápai katholikus gimnázium értesítőjében olvasható, azért az első betűtől az utolsóig nem dr. Bakony vári Ildefonz felelős (ő ez idő szerint uem is tartozik az intézet kötelékébe), az értesítő minden közleményeért az iskola vezetősége tartozik helyt állani. Ez a felszólalásunk tiltakozás az értesítő elején közölt értekezésnek ama tendenciózus és felekezeti türelmetlenséget szító botrányos hangja ellen, melyre már lapunk legutolsó számai is reámutattak, s melyre ez úton hívjuk fel az illetékes körök figyelmét.