Pápai lapok. 23. évfolyam, 1896

1896-08-30

Bizony ezt a kort, a mai kort, mélyen tisztelt ünneplő közönség,, nem lehet a felebaiáli szeretet tiszta korának nevezni. De hát mentségére a mai kornak legyen mondva, sohasem volt is kor, a melyben a felebaráti szeretet napja tisztán ragyogott volna. Mert nem volt még eszme, nem volt még jelszó, a mely ellen annyian és annyiszor vétkeztek volna, a melyet annyian és annyiszor lepiszkoltak, legyaláztak, arcul ütöttek volna, mint épen a felebaráti szeretetnek legnemesebb, legszentebb eszméjét. Hiába volt köbe, ércbe, márványba belevésve a felebaráti szeretetnek örök parancsa, hiába hirdették azt a szószékekben, a bibliákban 8z imákban, a zsolozsmákban; a felebaráti szeretet szép theoriája mellett nagyon megfért a felebaráti gyűlölet csufsáffos praxisa, a felebarátnak üldözése, a felebarátnak tömlöcbe vetése, a felebarátnak kínzása és lemészárlása. Üldözték egy időben a kereszténységet (mint a hogy ma üldözik a katholikus örményeket), üldözték más időben a zsidóságot (mint a hogy ma is egész léha csapat akarja üldözni azokat); üldözték egymást a vérengzésig a keresztény egyházak és gyilkolták egymást az emberek egy „1" betli miatt. Megnyitották a börtönöket, elővették a rabláncokat, kitalálták a kinzó eszközök legfájdalmasabb nemeit; meggyújtották a máglyákat, felállították a bitófákat — nem a bűnösök számára, hanem azok számára, a kik máskép merték imádni az Istent, mint ök ! És ezt az ember tette. Az ember, a természet remeke, a szellemi élet csodája, a műveltség és tudomány hatalmas megteremtője, a feltalálások és fölfedezések ezermesteré, az irgalomnak és könyörületnek hirdetője, az az elő lény, a kinek húsába a gondviselés gondolkozó agyat és érző szivet gyúrt bele; — az ember az „Isten képmása". Es kivel tette ? A másik emberrel, a saját társával, a felebaráttal. Es mindez történt a felebaráti szeretet fenséges elvének nagyobb dicsőségére. Valóban igaza van a nem rég Schlauch biboros egyháznagy által citált Renannak. bogy a világ csak addig volt szép, mig az ember nem érintette azt kezével, és bogy minden rút, piszok és szenny akkor jelent meg benne, mikor az ember lépett bele. Az ember, a ki saját embertársát, mint a hogy meg van irva a krónikákban, lelkiismerete bevallásáért, leveszi a bitófáról, felnégyeli, felkoncolja, tagjait a tűzbe dobja és fejét a lelkiismereti szabadság nevében elrettentésül a bástyára tűzi. Ma is őrzik még a brüggei múzeumban azt a képet, a hol az ítélő bírák egész nyugodtan ülnek egy élő embar előtt, a kit vallásáért nyúznak, s a hoher roppant vigyáz, hogy a nynzás közben kárt ne tegyen a szép emberbőron. Bizonyára ezt a kort festette Marlowe, mikor Barabás ajkára e szókat adja: „Távoztasd el, fiam, minden érzést, reményt, irgalmat, barátságot, jóindulatot, könyörületet, felebaráti szeretetet, semmin se indulj meg, senkit se szánj, hanem kacagj, mikor az emberek, szegények és nyomorultak zokognak." * Hanem hat a civilizáció, a mely a legkeményebb sziklákat is megtud|a repeszteni, a mely a legkeményebb vasat is folyékony anyaggá tudja forrasztani, a civilizáció megtudta ám lágyítani, — pedig nehezen ment(!) — megtudta lágyítani az emberi szivet is. Ma már nincsen máglya, nincsenek a lelkiismereti szabadságnak martyrjai. Óh a „civilizált" ember kesztyűs kézben jár és az enervált, elpetyhüdt idegek irtóznak a kinzókamarák borzalmaitól. Ma az, a ki ellensége a lelkiismereti szabadságnak, az a ki ellensége a felebaráti szeretetnek, a ki ellensége a vallási békének, az nem a testet veti békóba és öli meg, hanem a szellemet. A szellemre tesz rabláncokat, a szellemet teszi elfogulttá és bénává, a szellemet akarja megölni. Hiszen a leggaládabb hangon, a legaljasabb stylusban irt lázitó szennyiratok egész garmadájával árasztják el a mi hiszékeny, becsületes jó magyar népünket, hogy az ő szellemükben forradalmat idézzenek elő — /orradalmát a vallási gyülölségnek, forradalmát a társadalmi iszapnak. Gátakat emelnek vallások és osztályok közé, a gyűlölség, irigység, megvetés gátjait. Embertársaik megítélésében nem a jellemet keresik, nem a becsületet, nem a kötelességteljesitést, nem a munkásságot, nem a tisztességes ipar mikénti gyakorlását, hanem azt, hogy ki melyik párthoz tartozik és ki melyik templom rítusa szerint imádja istenét ? Nem a közös zászlót tekintik, a mely alatt mindannyiunknak harcolnunk kell, hanem az uniformist, a melyben szolgálunk. Nem a közös oltárhoz hivnak áldozni, a felebaráti szeretet közös oltárához, hanem a vallási gyűlölség csatamezejére, hogy ott harcoljunk, küzködjünk egymással és tiporjuk le egymást. De én erősen hiszem, hogy az elfogultság és vallási gyűlölség harcriadója hiába szól itt e hazában, mert e földön megérti minden ember, hogy ebben a hazában,a hol a századok óta annyi különböző vallás él, a hol minden vallás egyformán osztozott e hazának minden örömében, bujában, ebben a hazában a vallási gyűlölség, s a vallás elleni harc egyenesen bün a haza ellen. Szent István az ezredév eZsó' nagy királya, mikor jogot és szabadságot biztosított ez országban együtt élő különböző nyelveknek és nemzetiségeknek, tette ezt azért, mert tudta, hogy az idegen honfitárs, ha ajkban nem is, de szivében, lelkében, érzésében, felfogásában, tradícióiban és gyermekeiben magyar lehet. Mikor pedig Szent-István királyunk méltó utóda, az ezredév utolsó nagy királya, ama dicsőségesen uralkodó nagy fejedelmünk egyforma jogot, egyforma szabadságot és egyenlőséget biztosított ez országban minden vallásnak, tette ezt azért, mert tudta jól, hogy itt minden vallásnak, minden egyháznak imái egyformán emelkednek az ég felé és egyformán esdik le onnét az ég áldását a magyar királyra és a magyar hazára. * * * Szerettem volna, ha azok, a kik a vallások és társadalmi ositályok összeférhetlenségét hirdetik, jelen lettek volna azon a szép ünnepen, a melyet pár héttel ezelőtt rendezett Beregvármegye, ott az ország szélén, Galícia tövében a beszkidi szorosnál, a hol történelmi hagyományok szerint őseink legelőször tették volna be lábukat e hazába. Szerettem volna, ha látták volna azt a képet, a melyet mi ott láttunk. Képét a vallások békéjének, képét a polgártársi egyetértésnek, képét a felebaráti szeretetnek, képét a nemzethez, a hazához való hűséges ragaszkodás közös tudatának. .Itt megláthatták volna, hogy ezen a földön lakó nép bármilyen kölöuböző hitben, yallásbau, iskolában, felfogásban, tradícióban legyen is nevelve, mégis meg tud egymással férni békében és hazaszeretetben, csak ne jöjjön senkisem, a ki szentségtelen kezével felakarja dúlni az egyetértésnek e szép közös templomát. Szegényes nyomorult viskókból, a melyek még az ablak luxusát sem ismerik és a melyekben még némely finnyás állat sem tudna megélni, ilyen viskókból jött elő az ott lakó nép. Görög-katholikus, orosz ruthének és lengyel zsidók. De azért a szegényeknek viskói felett ott lobogott a szines papirosokból összetákolt szegéuy, szerény kis nemzeti zászló. És eljöttek a gyermekek hosszú sorban, összekeverve a ködmen és a kaftán és egyszerre felhangzik egy égi dal, a gyermekek dala magyar nyelven/magyar ajkkal, magyar szívvel mondva; felhangzott a dal, nemzetünk esdeklő imája: „Isten áldd meg a magyart!" És az Isten — én legalább igy sejtem — és az Isten, a kit mi magyarok Istenének nevezünk, bizonyára áldólag nyújtotta ki kezét a nemzet felé és oda szólt az őt dicsőítő, az őt magasztaló angyalok és cberubok égi karához: „Szüntessétek be egy percre énekteket. Egy sokat hányatott földön gyermekek imádkoznak. Ez az ima, az o imájuk tetszik nekem. Hadd hallgassam." Igazán szivet facsaró fenséges látvány volt ez, a mit még fokozott becsben az, mikor az öreg aggastyánok, kiknek homlokára a szenvedés és nyomorúság mély barázdákat vont, elkezdtek könnyezni akkor, a mikor a dal tovább szólt: „Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt." Saját fajuknak sorsa jutott-e eszükbe vagy a közös hazáé, kitudná megmondani? Mi, a kik ott voltunk, a megyéknek, s az országnak képviselői, mi csak azt éreztük, hogy összeszorítja a szivünket egyfelől a bánat érzése, hogy ennyi nyomort kellett látnunk, de másfelől az öröm érzete, hogy a rideg északon, a hideg hó alatt hogyan tud tenyészni, virágozni a felebaráti szeretetnek és a hazához való hűségnek szűzi virága? Ez a kép jusson eszükbe azoknak, a kik a vallási béke feldúlói, hogy kijózanodjanak, s ez a kép jusson eszűke azoknak, kik a vallási béke hirdetői, hogy a jövő küzdelmére felbátorodjanak. * * * Ünneplő egyletünk pedig haladjon tovább a 27 évvel ezelőtt megkezdett nemes utján. Legyen ez egyletnél és a vele rokon egyleteknél minél kevesebb a sajgó seb, mit behegeszteni, minél kevesebb a fájdalmas könny, mit felszáritaniok kell, de minél több az áldás azok működésén, a kik átérezik, hogy kell lenni az emberi életben egy kapocsnak, mely az embert az emberhez fűzi; kell lenni egy eszmének, mely nem frázis, nem földi termés, hanem az égnek szülöttje; egy eszmének, egy szent princípiumnak, mely ez emberiségnek mindenha jóltevője volt és mindenha dicsősége lesz, és ez a — felebcwáti szeretet. Ennek a szeretetnek napja keljen fel hazánk egére a második ezredév hajnalán s ennek a napnak áldást hozó sugarai árasszák be ezt a hazát, a melynek egyetértő boldogságáért, társadalmát fentartó békéjéért, jövő dicsőségeért hadd epedezzen egyformán minden templomban, buzgó imádság ezrek és ezrek ajakán.