Pápai lapok. 23. évfolyam, 1896

1896-07-12

Inasok ós segédek kiállítása. E hónap 15-én nagyérdekü időleges kiállítást nyit meg Dániel Ernő kereskedelmi miniszter. A mester-inasok, segédek és munkások kiállítása ez, melyen, a saját készítményeiket mutatják be: Azoknak a kiállítása lesz ez, akiknek ügyessége és ízlése, szorgalma és találékonysága záloga a magyar ipar méltán várható felvirágozásának, s tannsága az utolsó tiz esztendő nagy bal adásának. A bejelentett tárgyak már nagyrészt ott vannak a kiállításon, s már hozzáfogtak a rendezéshez és a katalógus elkészítéséhez is. Már is látnivaló, hogy a legérdekesebb kiállítások egyike lesz ez, telve 'meglepően szép, ízléses dísztárgyakkal, a házi szükségletre való pompásan dolgozott cikkekkel, a melyek csaknem kivétel nélkül a magyar iparos meglepő ügyességéről, elmésségéről és találékonyságáról s emellett jó ízléséről tesznek tanúbizonyságot. A kiállítás egy teljes hónapig marad nyitva, a mit különösen a vidéki kamaráknak és iparhatóságoknak azzal ajánlunk a figyelmükbe, hogy nagyon kívánatos volna a legtöbb helyen úgyis tervezett tömeges iparos felrándulásokat, legfőképen a segédek és tanulók felrándulását arra az időre kitűzni, a mikor ez a reájuk oly fontos kiállítás nyitva lesz. A millennium emlékkoronái. A fővárosban a legutóbbi napokban egy uj és nagyon szép divat kapott lábra. A hölgyek karkötőiről, az óraláncokról, nyakékekről, pénzestárcákról, nyakkendőkről eltűntek a régi szokásos formájú apróságok : a szent-györgy-tallér, a nógylevelü lóbere, a szerencsedisznó és turbános szerecsen, s a helyöket a millennium ünnepét jelképező, igazán ízléses, művészi kivitelű millenniumi emlékérem foglalta el. Ezek az emlékérmek tudvalevőleg az ország ezeréves fennállásának emlékére verettek s egy korona nagyságúak. A legszebb emlékpénzek ezek, a melyeket Magyarországon eddigelé vertek. Pompás mívűek s gyönyörű, mesterséges patina van máris rajtok. Az érem egyik oldalát a király kitűnő mellképe díszíti, a másik oldalon a magyar Géniusz vezeti kantárszáron figurák, a kik évszázadokon keresztül nem átálják bámulásra méltó flegmával állani a zöld mező közepén és egykedvűen nézik a véres török fejeket. A fiu meg valahol Parisban lebzselt. Az öregnek csak az ütött néha heraldika mentes óráiban szeget a fejébe, bogy mi az ördögöt csinál az a kölyök azzal a töméntelen festékkel, a mi az évi számadásokban nagy szerepet visz. Egy tavaszszal hazaállitott a flu megmérhetetlen mennyiségű festékdobozzaí, s

tafeleival. Mikor kibontotta a rejtélyes csomagot, egy légió kék eges, tarajos fáju tájképet, erősen neki vetkőzött hölgy portraifc-t vett elő belőlük. Az öreget kivonszolta az irattárból s megmagyarázta neki a plénairt, a képek „levegőjét," az adok plasztikáját s nem röstelte a kezdetleges ruhájú hölgyeket az ősök harcias képei közé aggatni. Ez aztán kihozta az öreg urat heraldikai fllegmájából. —•• Édes piktor ur, én nem lakom bolonddal •egy födél alatt. Kihurcolkodott a kastélyból. A pitypangok gyantás szirmai kipattogtak. A lepkék megülték leveleiket. A sok lepkecsóktól szegényke pitypangok — sápkórba estek. Egy rövid hét alatt aztán fehér bóbitáju főkötő alá kerültek. A vh'ágos rétek házibarátja, az ér felöl libbenő szellő megtépázta hitvesifehér főkötőjüket, a pillangók meg beleélték magukat a pipacsszézonba. És Mikes Ernő mindezt megfestette tiszta „levegővel," de azért unatkozott. Boszántotta áz öreg ür kaprica, hogy a helyett, hogy őt küldte volna vissza Briller levegőjű Árpád vezér lovát, hogy az uj hónába, az ősök hajdani földjére vigye. Árpád mögött halvány körvonalakban a felvonuló magyarság látszik. A vidék jó izlésü dolgokban követni szokta a főváros példáját. Ebben az uj divatban bizonyára követni fogja. TOLLHEGYGYEL. Budapesti séták. — Csevegés. — Titkon sirok, ne lássa más, Fáj nekem a vigasztalás. No iszen ez a mi jó barátunk is vagy milleniurai Haluskára költötte el a pénzét . . . vagy pedig .. . izé . . . szerelmes, — hogy ilyen ábrándos hangon szólal meg . . . gondolják magukban bizonyára kedves olvasóim. De bizony tévednek; mert a mi a pénzein elköltését illeti, nem kell ahhoz nekem sem millénium, sem Haluska ; elég vagyok ahhoz magam is, sőt tán — sok is. Aztán meg különben is pénzem dolgában — már amennyiben ilyenről egyátalán szó lehet — általánosságban és különösen akként gondolkozom, mint néhai jó Mayer bátyánk zsidó lakóiról. A derék öreg ugyanis a zavaros időkben mindig azzal vigasztalta e jó embereket : — Maguknak nincs mitől félniök, az én zsidóimat nem üti agyon — más. Igy nem kell félnie az én pénzemnek sem, azt sem költi el — más. A mi pedig a szerelmes állapotot illeti . . . ugyan kérem ne hozzanak zavarba. . . mit gondolnak ? . . . hiszen én még sokkal fiatalabb vagyok semhogy halvány sejtelmem is lehetne arról, hogy: minek is a szerelem a világon . , . avagy tán amolyan századvégi gyereknek méltóztatnak tartani ? . . . Hát jó ; nincs ellene kifogásom, a famíliával, melybe ezáltal keveredtem, meg vagyok elégedve ; mert ha én századvégi gyerek vagyok, akkor Preuost Marcel a „I<élsziizek

u kitűnő szerzője az önkiim és Várady Antal dr., a nemzeti szinház drámai );

iV/o7teí-"je, ki a „Félszüzeket" Századvégi leányokká keresztelte el, ezen keresztapaság révén legalább is sógorom. — Ugyan kérem, mondja meg nekem, mi az a „Mohel

u ? kérdi tőlem aranyos kíváncsisággal egy bájos képű menyecske. Quartier latinba, egyszerűen játsza a lemondót és itt hagyja abban az ormótlan hideg házban, a hol éjféltájt az ember buzogányos Ősök kisértő lelkétől didereg. Lassanként azt a stádiumot érte el, hogy unalomból a park utjai mentén hajlongó' vadlóhere fejeit verdeste le. A megejtő levegőjű májusban történt, hogy egy ilyen virágölő útjában egy kék karton ruhás szöszke leány vetődött elébe s azt kérdezte tőle bánatos, meleg hangon: — Van szive bántani őket? A piktor belesápadt a kérdésbe. A kis esőverte vadászó ámor szobor, a minek íjából régesrég kitörte a nyílvesszőt valami dobálózó suhanc, ugy nézett ki az orgonabokor hősén, mintha kilőtte volna nyilát. Ugyan talált-e? IV. Ennek a poétikus intermezzónak két levél volt a folytatása. Az egyikben az a kék kartonruhás szöszke gyermek magyarázgatta mély meggyőződéssel az ő „atyus"-ának, hogy a szökés sajátkép a lehető legilledelmesebb dolog, a menüetté táncolás valódi bolondság vele összemérve. Az utóirat pedig szól az ő árván maradt „mándikáiról," meg arról, hogy mondja meg az atyus annak a másik atyusnak ott a földesúr gyárában, hogy talán gyerekes dolog is volt az a mi bolondságunk — az a régi, az a babakori. A másikban a „bolond piktor ur" kérte az apja beleegyezését a házassághoz. * Az első atyus dörmögött egy kicsit. — Jaj, én édes rózsabokorban világra jött kis démonom, minek néz mágacska engem, azt hiszi tán, hogy én valami önműködő szellemi Ouplinger, egy eleven lexikon vagyok, hogy mindent tudjak? — No ne tetesse, kérem, magát, ha nem tudná, nem beszélt volna róla. — De drága lelkem, fekete földben termett jó buzaszemecském, hát azt hiszi, hogy mi újságírók mindent tudunk, amit maguknak írásban és képben elmondunk ? — Jó, jó; de ezt már mégis csak tudni fogja; ugyau ne izéljen már no . . . mert mindjárt sirok . . . mondja hát meg hamar mi az a Mohel ? zaklat tovább a kis felsőbb iskolában érett angyali ördög. — Ám legyen. Hát tetszik tudni a Mohel .. . az egy olyan egyébként nagyon tisztességes ember, aki mások előnyének rovására van a világon. — No hallja, maga beillenék Dodonába jósnak olyan homályos a magyarázata. Nem értem kérem, mondja ő. — Tudja kérem, a Mohel egy nagyon jámbor ur, aki jól ismeri az isteni törvényeket és parancsolatokat, mégis ellentétbe helyezkedik velük . . . mert . . . csak azért is olyat művel felebarátain, amit bezzeg nem kíván, hogy mások vele is megcselekedjenek; magyarázom én Mauthner-féle kiállítási uborka nagyságú cseppeket izzadva. — No, most már a tudás fájáról rázott le kegyed számomra annyi gyümölcsöt, hogy elvégre is eljutottam tudásomban oda, a hova az „Egyenlőség

11 mádi előfizetője. Ugyan, kérem magyarázza meg világosabban és tán rövidebben, én még most sem értem. — Hát tetszik tudni, mondom én nagyot nyelve — a Mohel egy zsidó kanonok . . . — Hahahaha . . . kacag fel lelke mélyéből akis gerle . . . egy zsidó kanonok . . . no iszen hegedültes.se magát haza kérem a tudományával . . . hahahaha . . . hallja maga igazán kedélyes firma . . . valóban kár, hogy nem ir bohózatokat a városligeti színkör részére . . . hahahaha és ezzel az én káka tövén költött kíváncsi rucácskám eltűnt, ott hagyott a faképnél. De hát voltaképen engem sétára küldött a szerkesztőm. Nos hát nem találják önök indokolt! — Adta lánya, — megszökni a földesúrral, — 1 no hisz várj csak. Aztán csak újra rágyújtott. A másik „utóiratos atyus" ott a gyárban, nagyon szomorú a hírtől. Remegő széles mellével odaborult a gép korlátjára — ugy zokogott. A barraadik atyus kikeresett egy ócska pergamentet s azon irta meg a választ a fiának. De ennek csak utolsó sorait közölhetem, lévén az első passzusokban kompromittáló leleplezés egy tisztes ősi családról. Szerepelnek pedig benne: Egy apostata püspök, egy hajporos lakáj, egy sereg letaposott cipő, egy kuikebejnos német Herkules s ennél is nagyobb „ostobaságok." „... Megcselekedtem én is elég bolondot, hanem hogy te a kasznárod. lányát veszed el, ahhoz valódi őrült piktor-gondolkozás kell. Pezsgő helyett olajat, (irneiszt pocsékoltál. Ez is prédálás. Énekesnő helyett kasznárleány kell neked. Az is asszony. Hol a különbség ? Áldást kérsz, nos jól van. Én pedig megteszem azt az utolsó bolondságot, hogy beállok mezitlábos barátnak. Te meg csak folytasd, a mit mi megkezeltünk — nem tehetsz róla, véredben vau. Lehet, hogy az unokám libapásztornak áll be egy tanyai donna kedvéért. Miért ne tenné? Hátha neki az lesz a boldogság szuperlatiVusza ? Vagyok szomorú apád Fráter Hilarius".