Pápai Lapok. 21. évfolyam, 1894

1894-09-30

XXf. évfolyam. 39. szám. Pápa, 1894. szeptember 30. Megjelenik mindé (^J^

s á rnji Közérdekű sürgős közlésekre •• koioiikiut reudkívüli számok adatnak ki. Bérmentetlen levelek, caak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A. lapnak szánt közlemények a f'i\ v szerkesztőségéhez (Jókai Mór vA^* utcza 969. sz,) küldendők. IS lap PÁ Ii PO Előfizetési díjak. Egy évre 6 frt - Fél évre 3 frt Negyed évre 1 fi-t 50 krajezár. — Egy szám ára 15 kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata \itán 5 kr, nyilttérben 30 kr. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik. Az előfizetési dijak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Kohn Mór fiai lűrlapközvetitö iroda) küldendők, Pápa város hatóságának |ft|frfclr pápai, spápa«vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. A ki eltévesztette a számítást, kezdje ujra. Ezen régi latin példabeszédet ajánlom figyelmébe a város érdemes hatóságának az ivóvíz kérdésének megoldására. Áhítozhatunk mi is a vízvezeték után, jogunk. van nekünk is ábrándozni a vízvezetékről, de azt, sem próbakutak segítségével, sem a Tapolca forrásának bevezetése által mi megvalósítani képesek nem vágyunk, ha csak, városunkat oly széditőleg nagy adósságokba bonyolítani nem akarjuk, melyek miatt azután a lakosok innen lassanként megszökni lesznek kénytelenek. Mert a már is elég nagy városi adónkát ha nem háromszorossá, de kétszer olyan nagyra bizonyára fölemelné és,a városi életnek más, talán szükségesebb irányban való fejlesztését gátolná meg. Ezen teher pedig folyvást, talán őrökre, nyomná a város lakosait, mert nem reménylhető, hogy a drága vízvezetéket, a szerény anyagi körülmények között levő lakosok közül sokan, annyian igénybe vegyék, hogy a bevételből ne csak a vízvezeték munkában tartásának költségei, de az adósság kamatainak fizetése, sőt még a tőkének törlesztése is kikerüljön. Könnyű azoknak az ötven, sőt százezeres kötelezettségeket is sürgetni, megajánlani, kiknek a városban vagy épen semmi,. vagy igen .Csekély fekvőségeik lóvén, a város terheit, vagy épen nem, vagy igen kis mértékben .."viselik. Ha a város adósságokba, még pedig nagy adósságokba keveri magát, ezen adósságok közvetve a város lakosainak vagyonát terhelik, ez által alászáll a házaknak, földeknek értéke, mert ezeknek kell a terhet viselni, ezek szolgálnak azok biztosítékául, a mennyi tehát a város adósságából rájuk esik, annyival bizonyára kevesebbet érnek. Az oly nagy mérvű költekezés tehát a minő lenne a vízvezeték létesítése, csak olyan városoknak való, melyeknek több milliomos és még több százezrekkel biró lakosai vaunak. Bá$anak' pedig — Esterházyt kivéve — nem csak hogy egyetlen milliomos lakosa nincsen, de ä a kik csak százezerrel bírnának is, vajmi kevesen vannak. A szegény lakosság pedig a drága gépekkel, csövekkel kiállított vízvezetéket, mely bizony nem csak hogy nagyon kényelmes, de igen szükséges is volna, megfizetni nem képes. Midőn az ötvenes években a Bachrendszer germanizáló uralma alatt a pesti magyar színészek dolga igen rosz.szul ment, segedelem nyújtás végett fölkeresték gróf Széchényi Istvánt is döblingi magányában, ki nyújtott ugyan egy pár száz frtot, de egyúttal azt mondta: adok még e mellé, mely — ha megfogadjátok — ennél többet ér, egy jó tanácsot: „ne költsétek többet, mini a jövödelmetek." Tegyen le tehát a város is a vízvezetékre vonatkozó mindennemű drága kísérletezésről, s térjen vissza ujra, a már egyszer megpróbált artézi kut furatásához. Az elébbiből már tudjuk, hogy a mult alkalommal elért mélységben van jó viz, mely magától föl is jő, csak a lerakott csöveket kell a mélységnek megfelelő bőségben alkalmazni. Ez előbbi alkalommal ugyanis, azért nem sikerült az artézi kut, mert a viz megtalálását közelebb reménylették, mint az a valóságban van és mire elérték a vizet, a csövek annyira elszükültek, hogy a célnak többé meg nem felelhettek. Most már a viz távolsága tudva van, tehát — ugy szólva — biztosra dolgozhatunk, továbbá a kútfúrás technikájának mostani fejlettsége folytán 9—10 ezer írtból lehet egy artézi kutat létesíteni, és ba hármat a város különböző részein készíttetünk, jó ivóvízzel el lesz a város látva; egyéb szükségletekre pedig itt van a Tapolca és a meglevő kutak. Az artézi kut ha meg van, föntartása — ugy szólván — semmibe sem kerül, mig a százezrekbe kerülő vízvezetéknek — ha már készen van is — működésben ós jókarban tartása évenként ezerekbe fogna kerülni. — Jelszó legyen tehát az artézi kut! O A pápai ev. ref. főiskola történetének vázlata. Irta: Kis Ernő. (Vége.) A város azonban felépült hamvaiból, s egy évtizeden át ismét békességben állott fenn iskolánk, az ins-ik- évig",, ckkoi^j-azonban mig a passaroviczi fényes béke az egész országra nézve örömöt hozott, őseinkre nézve ez országos öröm nagy bánatnak volt előpostája. Elmúlván ugyanis a töröktől való félelem, mint az ország más helyei, Pápa is végvár lenni megszűnt. Az ország széltében munkás ellenreformatio most azt vitatta, hogy a véghelyeken csakis a várbeli katonák miatt volt megtűrve a protestáns isteni tisztelet, városunk is elvesztvén végvári feladatát, elvesztik a reformátusok is istentisztelet gyakorlásuk jogát. Erre nézve a vármegyétől megjött a rendelet, a mely szerint utasíttattak, hogy iskolájuk kulcsait a város földesurának adják át, azonban a reformátusok ez ellen a királyhoz folyamodtak orvoslásért. Kérelmükben előadták, hogy Pápán elébb terjedt el a református vallás, mint ez végvár lett. Ügyük megvizsgálását ígérte a király III. Károly, addig iskolájukat megtarthatják, de nyilvános istentisztelettől eltiltatnak, szólott a rendelet. Ujra és többször is folyamodtak még azután, igazukat érezvén, s Kenessey István kir. tanácsos fáradhatlan .ügyvivőjük éltében nem is bírtak elleneik erőt venni felettük teljesen, bár a nyilvános istentisztelet tartását már vissza nem nyerték is, hanem magánistentiszteleteket tarthattak csupán, mégis iskolájuk még fennállott és megmaradt, s az üresen maradt templom a deákság éléstárául szolgált. Midőn azonban Kenessey .Is.tyán meghalt, mindent, még>z iskolát is elvétette tőlük egy királyi;rendelet. — 1752-őt irtak, midőn a már 1718. óta folyt emiitett vitás kérdésben Mária* Terézia a reformátusok kérelme ellenére.döntött s rendeletére máj 12-én, Áldozó csütörtököt megelőző szerdán, d. e. 11 és 12 óra. közt a pápai reformátusok iskolájából a deákok kiparancsoltalak, az iskola kulcsait! Kun János professor a foglalásra jött, vármegyei első alispán, két táblabíró, az első főjegyző, egy főbíró és egy esküdtből álló bizottság kezébe adta át. Ugyanigy a templom és paplak is elfoglaltattak, s erre ismétlődött a ref. családok nagy számú kiköltözködése, mint az 1660-ban történt,:

s az ekkor' kiköltözött családok között az Oroszi, Sári, Sós, Nemes és Kovács nevezetesebb -családok említtetnek. A reformátusok javai most a kir. rendelet értelmében megbecsültettek s 2825 frt 22 kr beesárban a város földesurának átadattak, de a templomot megbecsülni többé nem lehetett, falai e zavaros idők viharai által ledöntettek. A reformátusok a mondott becsárt el nem fogadván, ezen helyzetükben a város külső részeiben, nevezetesen az Annaté.reu épitkezhetésért a királynőhöz folyamodtak, de kérelmükkel elutasittatván, egyházi ügyeikben a tevelí ref. egyházhoz lőnek utasítva, s ugyan ott gyermekeik tanítása, de csak a grammatikáig megengedtetett. Itt vettek tehát a templom szomszédságában főiskolánk roncsainak megmentésére, egy házat, a melyben az emiitett megcsonkított alakban 31 évet töltött száműzetésben a pápai" ev. ref. főiskola, s ezen száműzetéssel záródik életének második korszaka. IH. A niiuek, a történelemben annyiszor tanúi lehetünk, hogy merő ellentétek követik egymást, s hogy a történelmi események az inga törvényeit követik, a miknél minél nagyobb az elhajlás az egyik irányban, annál erősebb a visszavágódás másfelől, azt látjuk bekövetkezni ez időkben hazánk történelmében is. Mária Teréziának a protestánsokra nézve épen nem kedvező uralma után II. József, a türelmi rendelet szerzője következett. Amaz alatt száműzetnek a reformátusok városunkból, mig II. József egész országában kiparancsolja javaikból a szerzetesek nagy részét, s a protestán sok és gör. keletiek számára kiadja a türelmi rendeletet. S ugyanaz a Veszprém vármegye, mely 1752-ben végrehajtotta a királynőnek a pápai reformátusok kiparancsolására vouatkozó rendeletét, 1783-ban azok szabad vallás gyakorlatát vette tudomásul. A pápai reformátusok javai 1752-ben Pápa földesurának az Esterházy családnak adattak át, s a visszatérésre kiadott engedélyt is Esterházy Ferencz gróf jegyezte alá. A pápai reformátusok 1752-ben elvett javaik visázaadatását is kérték, de a király a megtörténteket meg nem történtekké többé nem tehetvén, csupán a becsárnak, azonban azon öszegnek 1752. óta járó 4% kamattal felvételére utasította őket. Hozzáfogtak tehát Tevéiről visszatérvén, egyházi javaik, köztük az iskola felépítéséhez is. Az uj ref. főiskola a Sz.-László utczábau talált helyet „azon nemes Curialis Funduson, melyet a nemes Torkos famíliától tulajdon maga pénzén vett meg az Ekklézsia, melyben voltak és vannak most is a professornak szobai és minden classísok egész a logikáig

;i mondja Tóth Ferencz 1802-ben kiadott müvében. Főiskolánk könyvtára pedig azon márványtáblát őrzi, mely ezen épület nagy termének ajtaja felett állott ezen felirattal: D. 0. M. S. Illustre gymnasium Reform atorum Papense ex cineribus suis Anno MDCCLXXXIII. felicibus auspiciis reviviscit. (D. 0. M. S. a reformátusok pápai fényes gymnasiuma 1783-ban hamvaiból szerencsés jelek alatt feléledett). Az első férfiú, kit ez iskola tanítói sorából emiithetünk, Nagy Mihály, ki Tevelen a 31. évi száműzetés ideje alatt tanította a pápai reformátusok gyermekeit, az első tanára pedig a hamvaiból feléledt gymnásiumnak Járdánházi Gábor lett 1785. máj. 17-én. Rövid időn szük lett a Sz.-László utczaí egy emeletes épület az ifjúság befogadására, s egy évtized multával fel kellett épiteni az épület főiskolautcai 2 emeletes részét 1793-ban, mint ezt a második emelet mennyezetének közepébe illesztett domborművű kép hirdeti a „Pro bono publico 1793" felirattal. E kép és jelmondat utóbb az iskola pecsétjén is használva volt. E közben történt az iskola beléletében korszakot alfcotó híres professornak, Márton Istvánnak megválasztása az 1790-ik .évben. E ritka teremtőképességü, vasakaratu férfiú rá nyomta a maga puritán gondolkodású bélyegét ama á évtizeden át, a .mig főiskolánkban tanított, az iskolára ugy annyira, hogy ez időből csakugyan a Márton professor iskolájáról szólnak az egykorú vagy közel egykorú tanuk a pápai egyház iskolája elnevezés helyett. De hiszen nem is tűrhette ő, hogy a csapások folytán felettébb elszegényült pápai ref. egyház csekély javaiból szegényeskedjék az iskola, éveken át tartó munkássága oda irányult, hogy az az egész dunántúli ref. egyházkerület anyaiskolája legyen. E törekvését az 1797. jun. 13. Tatában tartott kerületi ülésen el is érte. Lelke előtt azonban a debreczeni és sárospataki főiskolák nagysága, jó hire lebegett, ezekkel egyenrangúvá tenni iskoláját, ez volt az ujabb elérendő czél. Ezért rendkívüli volt, mit e férfiú ugy a tankönyvirás, mint az administratio, és az oktatás terén kifejtett. Tankönyvet tankönyv után irt, az iskola érdekében utazott, kért, gyűlésezett, vitaTÁRCA. Itt az ösz. Ah! itt az ősz! Mikor a tavasz eljött, akkor is így kiáltottam föl: Ah! itt a tavasz ! Csakhogy milyen óriási különbség v*n e két „Ah!" között. A tavaszi ah! ujjongó, vidám, kitörő; az őszi ah! melankolikus, tompa, világfájdalmas és lassú, inint egy helyi érdekű vasút robogása. És az* igazat megvallva, én nem is tudom, miért örülünk mi annyira a tavasznak, és miért busit el bennünket az ősz ? Vagy nem .kell-e tsvaszszal épugy adót, házbért és adósságot fizetni, s nincsenek-e váltó lejáratok, ekzekuciók és más apró kellemetlenségek épugy napirenden, mint akár őszszel, vagy télen?!... Es nem kell-e gondoskodni a tavaszi felöltő kiváltásáról, világos szinü öltözetek és nyakkendők megrendeléséről, épugy mint őszszel a téli kabát megmentéséről és sötét szinü öltözetek s nyakkendők bevásárlásáról ?! ... Minek akkor olyan nagyon örülni a tavasznak ? És nincsenek-e meg az ősznek is a ifiaga kellemetességei, apró örömei ? Az áldott ugorka szezon most kezdődik valójában, mikor az impozáns üvegekbe százszámra gyömöszölik gondos gazdasszonyok, a szerecsendió-virággal, gyömbér és szegfűszeggel megpácolt ecetes lébe a girbe-görbe bibircsókos ugorkaIlit, és bizalmasan uekigömbölyödött piros pofijtt paprikákat I Hát még a dunsztolás, a lekvárfőzés, generális tisztogatás, lakásfölforgatás és az őszi verőfény! ? Ah ! az őszi verőfény ! Ez az őszi lapnak fénylő oldala. Poózissal beitatott bűbájos ragyogású oldala, mely poétává teszi az embert még negyven évi szakadatlan dijnokoskodás után is. És a kinek nagyon jót 'akarsz kívánni, csak óhajts neki ábrándos lelket és őszi veröfényt, a kit pedig nagyon meg akarsz átkozni, tedd meg — szerkesztővé/ Mert az ábrándos lelkek őszi verőfényes poémái mind a szerkesztőket boszszantják, kínozzák, ölik s ha egy öblös szerkesztőségi papírkosarat kifordítanák, nem hitvány papiros hull ki abból, hanem mélabús őszi verőfény I És a családapák kimondhatatlan öröme : az iskola! Az orgonasipokat ujra fölöltöztetni tetőtől talpig, az egyiket óvodába, a másikat elemibe, a többit pedig szép arányosan és gyönyörködtető változatossággal elosztani: gimnáziumba, polgáriba, reálba, alsó-, közép- és felső kereskedelmibe, s esetleg egyet-kettőt ez egyetemre! Micsoda gyönyörűség ez! És nem olyan hamar elmúló, futó gyönyör, hanem hetekig tartó isteni élvezet. Mert mindennap valami uj vágyat kell kielégítened: gummit venni, papirost, könyvet, tollat, tintát, tust, rajzeszközt stb. beszerezni.! És van-e nagyobb boldogság, mint mások vágyait betölteni ?. Áh! itt az ősz! Ugy Van, ügy, itt van! Érzem abból a titkos, sejtelmes gyönyörűségből, mely szelíden boltoiott keblemet kéjesen tölti be arra a gondolatra, hogy sem-családapa, sem télikabáttulajdonos, sem >szerkesztő nem vagyok, hanem csak egy'i ábrándos lélek, a kit megihlet ós önfeledt boldoggá tesz a mélabús ragyogású őszi verőfény!... Hah ! Lantomat ide hamar ! Bizánci és nem bizánci szerkesztők ; reszkessetek!.. . I \ Bijou. A mi olaszaink. Dri Giay Frigyestől. Minden adófizető honpolgár —• aki figyelemmel kíséri, hogy nehezen fizetett pénzét hová fordítja — tudja, hogy kikről irok. Hiszen az ö pénzükön gyarapszik a kormány különös jóakaratából az az élelmes nép, amely a kopár Karszthegység lábánál, a kék Adria partján, távol az anyaországtól lakik, s bár Dante zengzetes nyelvén beszél, Szt. István koronájához tartozónak vallja magát. Érdemes és érdekes e népről beszélnünk, mert testvéreink — és nem ismerjük őket. Szokásaik és erkölcseik annyira elütök a mieinktől, hogy mi, az anyaországból ideszakadtak, nem győzünk eleget csodálkozni és kérdezősködni, mikor először van alkalmunk osaládi tűzhelyük közé férni. Minthogy pedig ez nagyon nehéz, mert a valódi fiumei soha sem-hív vendéget magához, a legtöbb idegen előtt mindenkorra ismeretlen marad a „separatum corpus" benszülöttje. (Annyira elzárkózottan él, hogy például udvarló semmi körülmények között sem juthat Jeányos házba elébb-mint vőlegény korában. Ez elzárkózottság még az utcára is kiterjed; a fiatalember nem osatlako^hatik ideáljához, csak bolygóként kerülgeti napját. Ha egy nőt a corson férfi kíséretben látnak, azt egyenlőnek nevezik az eljegyzés közzétételével; de még bálok alkalmával is külön ül a szünórában a nő- és külön a férfitábor.) A fiumei nép nyelve kizárólag az olasz. Hallani ugyan horvát szót is, de csak is olyanok szájából, akik Fiumét Horvátországhoz szeretnék csatolni. Ez már sok nemzetiségi harcra adott okot, amely azonban mindég a fiumeieknek hazánkhoz ragaszkodását fokozta. (A Fiumara partján, amely elválasztja Fiumét Horvátországtól, s minden alközségben felhúzzák ennek documentálásáói t a magyar nemzeti zászlót.) Fiume köznépe sokkal intelligensebb a magyar parasztnál. (De távol áll tőle lovagiasság és rokonszenvessóg dolgában). Ezt a körülmények eredményezték. Alig van család, amelynek egy-két tagja be ne járta volna az egész ismert világot — sjigy évről-évre nagyobb nyelvismerettel ós minden téren szerzett tapasztalattal tért meg szerény házába, ahol aztán gyermekei nevelésénél azokat érvényesítette. A világlátottság okozta nála azt, hogy alázatosságot nem ismer. Mindenütt önérzetesen ós erőszakosan követeli jogát, uraságot maga felett nem ismer el. Szívességet senkinek sem tesz, de ő sem kéri senkinek a segélyét. Ajándékot sohasem ád. De ha mégis valamikor kivételt tenne valamelyikük e szabályok alól, azt a megajándékozott nem köszöni meg. Egy idevaló conte panaszából tudom, hogy 6 évvel ezelőtt egy rokonától egy botot kapott ajándékba, de nincs rá eset, hogy a nagylelkű ajándékozó említést nem tenne a botos contónak ha vele bárhol találkozik arról a botról, ezen vagy hasonló szavakkal : „meg van-e még az a bot ? Ez az a bot, amelyet adtam ?" Ugyanezért — ismerve saját vérükbelieket — különös szeretettel fordulnak a köztük élő magyarokhoz, mikor násznagy vagy keresztapa kell, amely tisztség nálunk ajándékadás kötelezettségével jár. Mint a méh, szorgalmasan gyűjtöget agg napjaira; arról, hogy munkabíró korában megszoruljon, szó sincs. Fukaron és mértékletesen ól. Ennek következménye az is, hogy vendéget, mint már említem, egyáltalán nem fogad, ha mulatni akar, elvezeti társát valamelyik osteriába s ott mindenki kifizeti magáért azt, amit az oste (korcsmáros) a gyomruk terhére irt. Itt az osteriában ismerjük meg a fiumeit a maga valóságában. Soha sem iszik anélkül, hogy ne danolj on. Ha az idegen vasárnap betéved a cittá vecchiába, az osteriák föfészkébe, nem tudja, hogy hol gyönyörködjók a szép akkordokban, annyi helyről hangzik az ének. Itt chioggia-i halászok zengik el a „Santa Luciát", ott a nápolyi hajósok énekelnek gitár mellett kuplészerü tréfás dalokat, majd pedig a „vero fiumano" kedvenc éneke („faccio l'amor é vero") érinti a legkeliemessebben különben durvább hangokhoz szokott dobhártyáit. Hogy bemenjen közéjük az idegen, azt nem ajánlom, mert ha széket nem visz magával, alig ha kap helyét. Arról ne is álmodjók, hogy ugy lesz, mint otí> hon, ahol a szűrös honpolgár mindég helyet enged a kaputosnak. Pedig érdekes volna oda benézni. Az éneken kívül járja ott a kártya is. Vagy spadi danariznak,

1 y*gy morráznak. Ez utóbbi — amint már 39