Pápai Lapok. 19. évfolyam, 1892

1892-09-25

* Megjelenik mi n d«e ii v a sá ma p. Közérdekű sürgős közlésekre koi'onkint rendkivüli számok is adatuak ki. Bórmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap 3zerk. hivatalába küldendők. ^ PÁPAI IBAPQ * Előfizetési díjak. s£ Egy évre 6 frt - Fél évre 3 frt Negyt.i ívre 1 frt 50 krajezár. — Egy szám ára 15 kr. "hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 30 kr. A díj előre fizetendő. Bélyegdij mindig külön szániitatik. Az előfizetési díjak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Rolni Mór fiai 2^ hirlapközvetitö iroda) küldendők. ^ Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Tanulságos számok. A magyar ember nemcsak a pénzével pazarló, hanem a földjével is. Tömérdek termő földet hagy parlagon s a tanácsokat, melyek azok értékesítését javasolják, kicsiuyléssel hagyja megmaradni tanácsoknak. Nemcsak Németországban és az osztrák tartományokban, hanem Magyarország azon községeiben is, a hol a lakosság németajkú, a házak eleje, az országút, a község határában a szélesebb keresztes dülőutak gyümölcsfákkal vannak beültetve. Magyar községekben ez nagyon ritka eset. Pedig okosan tennék, ha végre erre határoznák magukat községeink. Épen kapóra jön Kecskemét város idei baraczktermése jövedelmének kimutatása. A Kecskeméten termelt és elszállított baraczk termésről ugyanis a következő adatokat közlik: A főbb szállítási helyek, hounan aztán továbbítják még Angol- és Francziaországba is, ezek: Bécs, Lemberg, Brünn, Prága, Linz, Bréma, Kolomea, Drezda, Oarlsbád, Stuttgart, Granicza, Breslau, Borislau , Borislav, Dansig, Osztrau stb. Június hóban a gyümölcsérés kezdetétől elszállítottak 131 waggon gyümölcsöt. Ebben volt ugyan meggy is, de a nagy része már baraczk volt. Julius 20-ig pedig 866 waggonnal, ez összesen 997 waggon, három hiján ezer. Júliusban majd minden nap két 25—30 waggonos vonat indult baraczkkai. Most már ha egy waggonba 60 métermázsát raknak s métermázsáját átlag 8 írtjával számítjuk, akkor egy kocsiban 480 frt áru, az ezer kocsiban pedig 480 ezer, kicsi hiján fél millió frt áru baraczkot vittek el. De még ehhez hozzá kell számítani amit kocsin szállítottak Budapestre, naponkint átlag 10 kocsival, s mindegyik kocsin átlag 6—8 métermázsát. Ezt a kocsiszállitást tegyük naponként egy waggonra s ez tartott, mondjuk két hétig, akkor ez annyi, mint 14— 20 waggon. Pénzértékben 9—10 ezer forint. Ezután meg arait július 20-tól elvittek a vasúton, az a július 1—10-ig szállitottnak a harmadrésze, 130 ezer frt értékben. Igy tehát megtudjuk, hogy Kecskemét lakossága az idén baraezkból 600 ezer frtnál többet kapott. Kecskeméten van 5 ezer hold beültetett szőlő, de abból, ha termőkóp esnek csak 4 ezer holdat számítunk, akkor a baraczk árából minden hold szőlőre kerek 150 frt esik; továbbá, minthogy Kecskeméten 50 ezer ember él, minden egyes emberre, beleszámítva a legkissebb gyermeket is, 12 forint jut. Okuljanak e számokból megyénk községei. A gyümölcstermést ne féltsók a tolvajoktól, mert ha minden község termel, ha az országutakon végig gyümölcsöst találhatni, akkor nem lesz értéke a tolvajok előtt. A vándorlegények sem pusztítják el a termést. De meg a falunak úgyis vannak őrei, kevés költséggel jól megőrizhetik gyümölcseiket. Sok esetben nem az ő feladatuk a megőrzés, mert a gyümölcsszállitók még érés előtt megkötik a vasárt s az őrzésről ők gondoskodnak. A község pénztárára ráfér az a néhány száz forint, a mit a gyümölcstermelésből bevehetnek, az adózó lakosság pedig a háza előtti, s a földje szélén nyert gyümölcstermés haszna mellett kevesebb községi adót fog fizetni. Vármegyénk gazdasági egyesülete ilyen dolgokban is nyújtson segédkezet a községeknek, felvilágosítván őket ugy a gyümölcstermelés anyagi hasznairól, mint a termelendő gyümölcsfajokról, minőségét, mennyiségét és keresettségét illetőleg. = A közönség érdekében. A belváros felső részének általános óhajtására, s hogy a vizszükségen tőle telhetőleg segitsen, a város tanácsa mintegy két óv előtt a gróf-uton kutat fúratott. A kut vizböség tekintetében sikerült, azonban izre nézve nem volt egészen megfelelő a viz, bár nem volt olyan, hogy édesség, salitromiz stb. miatt iható nem. lett volna. Tényleg azonban a közönség nem akart a vizre rászokni. A gazdasági tanácsos, kinek e kut állandó figyelnie tárgyát ké- I pezte, abban a nézetben volt, hogy a viz nem megfelelő voltának oia. hogy a tókertből, árkokból szennyvizek szivárognak a kutüregbe, tehát ezeket kell elzárni. Ennélfogva kioierette, kitisztíttatta azt, s a szívócsövet egy, a talajba süllyesztett vashengerrel (köpeny), vette körül, s ezzel a czélt tényleg el is érte, s a viz ma — leszámitva némi homoktartalmat, tiszta és nem rossz izü. Igen valószínű azonban, hogy a tömeges használat ezen is segítene, de a közönség — daczára annak, hogy a kutat maga kívánta — csak nem akar abból hordani, mig a ligeti kutat majdhogy tünkre nem teszik. Azt az elenyésző csekély mennyiséget kivéve, a mit a tókertekben elhasználnak, alig valaki használja. Hát lehet hogy a viz még mindig nem tökéletes, de mégis érdekében állana a közönségnek kísérletet tenni, és a kutat használatba venni, mert az azon a ponton a hol van, valóban nagy hézagot pótul. És mert ha nem is absolut jóságú, (a mit csak artézi kútból lehet várni) mégis hasonlithatlanul jobb és főképp egésségesebb mint a Tapolcza százfélekóp fertőzött vize. Mi _— szemben a fenyegető járványnyal — kötelességünknek tartjuk közönséget figyelmeztetni, hogy saját jól felfogott érdekében fedezze szükségleteit ebből a kútból, melyben természetes szűrőkön átszivárgott, és min. den külső fertőző és szennyező behatástól ment viz van, ment minden szerves korhadastul, a mely pedig tudvalevőleg mindenféle járványos nyavalyának szövetséges társa

? és utcsinálója. Kossuth Lajos Unnepeltetése. Városunk közönsége is hálával s kegyelettel ünnepelte meg Kossuth Lajos nagy hazánkfiának s városunk díszpolgárának születése napja 90-ik évfordulóját. Ez alkalomból mult vasárnap este a zsúfolt színházban díszelőadás volt, mely után a városi polgárok közül mintegy 120-an, pártkülönbség nélkül, s a helyben időző társulat férfi tagjainak legnagyobb része, a < Griff fogadó > nagytermébe bankettre gyűlt össze, A^ harmadik fogás után felkelt Martonfalvay Elek, városi tanácsos s a következő nagyszabású beszéddel emlékezett meg az ünnepelt nagy hazafiról: Tisztelt polgártársaim! Mikép a hivő mohamedán áhítattal fordul a szent Kaabát magában rejtő Mekka felé, mikép a vallásos zsidó leküzdhetlen vágyódással sóvárog a szent városba Jeruzsálembe, a melyben omladoznak Salamon templomának romjai, a mint a letiport Lengyelország népe szeretettel, büszkeséggel, rajongással gondol az egyetlen szabad lengyelföldre, de mely nem a hazában, hanem a szabad Svájcz területén fekszik: üapperswyll várára, akképp tekint a magyar, már—már a vallásos kegyelet határait érintő érzelmekkel amoda délnyugot felé, hol Itália egyik főyárosa Torino adott vendégszerető menhelyet Magyarország élő, és örökre élő büszkeségének: Kossuth Lajosnak. (Éljenzés). És vájjon lehet-e az máskép? Van-e Magyarországon ember a ki kivonhatja magát e név varázsa alól? van-e, — ha akarná is — ki hideg tud maradni, ha akár az egyes ajakán gyenge szóval, akár egy óriási tömeg ezernyi ajkain vihar szerü detonatióvai felhangzik: Éljen Kossuth Lajos! (Viharos éljenzés.) Nem név nekünk e két szó csupán, hanem egy darab ennek a sokat szenvedett nemzetnek történetéből; egy fényes, egy tán soha többé nem ismétlődő, eseményekkel, következményekkel, hősiességgel, diosősséggel, ós gyászszal teljes darab, a, mely időszak mestere kell, hogy legyen nemzetünk életének mindenha, hacsak nyomorultul elveszni nem akarunk. (Helyeslés). Mert nekünk ez a név jelenti azt az időt, midőn egyenlő lett a törvény előtt e haza minden polgára, midőn lehullt a jobbágy lábáról a bilincs, mely őt a földhöz, a röghöz köté, midőn ledőltek a falak, a melyek a nemzet millióit a jogoktól elzárták, a mikor megjelent e hazában — a költővel szóllva: „Istennek lánya, drága szűz-szabadság". Jelenti azt az időt, midőn ..felkelt rab-ágya köpámáiról a beteg, megzsibbadt gondolat'' — szabaddá lön a sajt<'>, jelenti azt az időt, midőn az ifja Magyarország törvényhozása a szabadelvű alkotásokkal bámulatba ejté Európa népeit; jelenti azt, a midőn a nemzet ez alkotásos védelmére — kényszerítve — kardot ragadott; jelenti azt az időt, midőn két nagy hatalom seregeinek százezreitől, és a haza tizennégy pontjáról ellene támadt elámított lázzadóktól megrohanva másfél éwn át örök dicsősséggel küzdötte világ-csudálta harczait; jelenti azt az időt, midőn, ha a honfi „szertenézett nem leié honját e hazában," hanem a külföldön kelle azt keresnie a magyar nevet tiszteltté, a magyar embert kedveltté, a magyar ügyet rokonszenvessé tevő emigráció körében, a melynek szintén ö volt lelke és vezére. Jlnszszan tartó lelkes éljenzés;. De mit folytassam tovább a mit úgy is mindenki tud; mit említsem, hogy nem csak a multak, de a jelen történetében is oroszlán része van e korszakot alkotott férfiúnak. Mert akár a nemzet sorsán aggódó államférfiúi., akár a nagy tudóst, akár a kiváló és az ü életkorában páratlan jelenségü stylistát tikintjük, kinek bámulatos tanulmányát szavakkal eléggé nem magasztalhat'') t< irmában látjuk testet ölteni mindennap, mindenütt ott az isteni szikra, mindenütt, ott a nagyság ama bélyege, a mely előtt megkell hajtani fejét mindenkinek önkéntelenül is. (Igaz!) * Am nem csak pietással tiszteli a magyar Kossuthot, nem csak büszkélkedik a század e nagy, már életében legendaszerű alakjával, — hanem szereti is ük a rajongásig szereti. Az ö neve él a magyar nép ajkán ós szivében, örömben, bánatban, a csüggedés óráiban, s akkor is, ha a lelkesedés érzelmei ragadják el. Vagy tudunk-e képzelni nemzeti ünnepséget, a hol fel ne hangzanék a dal: Kossuth Lajos azt üzente S ha vigadunk, mint a magyar általában sírva vigadunk, nem öt vigasztaljuk-e: Ne sírj, ne sírj Kossuth TARCZA. KA CHAGAS. Ha, snjt a sors, ha bánt felebarátod, Kaczagj szemébe annak, ennek is; Fejed eresztve búnak, meg nem könnyűi A helyzeted, bárhogy kesergesz is. Csak el ne csüggedj, sőt vigasztalódjál: „Bolondra száll a füst" adjon vigaszt. Hogy ember bánt, az sem csoda, sem újság, Ettől, s nem ebtől várhatád csak azt. Ha gyötrelem közt hemperegsz az ágyon S ha egyet fordulsz, csörg a rabbilincs —, G-ondold meg azt, hogy hány beteg lehet ki Kínlódik, szenved, ós még ágya sincs ... Megcsalt a nő, kitől — bolond — reméltél Tartós szerelmet önzetlent, valót? Kaczagj! kaczagj ! elképzelvén magadban, Milyen pofákat vág e sok utód? S ha szúrnak-vágnak, tágjaid metélik, Ha házad ég, ha meghalt hitvesed, Ha vánkosod fejed alól kirántják, Ha kenyered legutolját eszed,— Kaczagj ! Kaczagj! mert szánni senki sem [szán, Bár szemeid kisírjad könnyekül S mert hogy ha sírsz ugy tégedet kaezagki A jó barát: az ember, emberük RÉGI NÓTA. A szomszéd szobából éktelen zsivaj hallatszott át. Valami részeg kompánia verődött össze, azok csinálták ezt a rettenetes lármát. Rekedt kurj ongatások, asztalütögetósek, harczi ének váltogatták egymást, mig aztán egy kissé elcsendesedtek. En pedig ott ültem a kávéház egyik pipafüstös mellékszobájában, mellettem az Elsa. Hiszen mindenki ösmeri azt a pajkos kedves gyermeket, kinek arözán mindég ott ragyog a mosoly, szemében a játszó vidámság tüze, üde ajkain folytonosan cseng az a galambszerü édes kaczagás. Most mikor ott ült mellettem, ajkáról eltűnt a mosoly, arczárói a vidámság, szeméből a tüz, helyettök két nagy nehéz könycsepp tolult elő selymes pillái alól s pergett-pergett lefelé a sima fehér arezon a fekete ruhára. És most láttam^ hogy az a jókedv, az a kaczagás, az a nevetés mind, mind csak leple annak a szivemósztö bánatnak, mely a szegény teremtés lelkét gyötri, s hogy ez az aszszony, a mikor kaczag, mikor gyönge fehér keze puhán érinti vállamat, mikor tréfás, pajkos dolgokat sugdos az ember fülébe: alig-alig birja visszatartani azt a könycseppet, mely minduntalan elő akar törni. Amikor már egy kissé elcsendesedtek odakünn, letörölte a visszamaradt csillogó cseppet, megfogta a kezemet, s folytatál — Mikor aztán hazavitt a férjem, akkor láttam, hogy milyen, ember .... Nem, nem ember volt vadállat. Nem voltam neki többé más, csak á s zs1 o n y. Nem a feleségét, nem hitvestársát látta, hanem csak az asszonyt. Keserves, nagyon keserves volt nekem ez a csalódás! Fájt, hogy attól, kit olyan végtelenül, olyan forrón szerettem, soha egy jó szót, egy szerető hangot nem hallottam. Ugy bánt velem, mint a cselédjével sem. Éjjeleket kártyázott át czimboráival, majdnem mindennap részegen jött haza; részeg volt ha nyert, részeg, ha vesztett. Kértem, könyörögtem, imádkoztam neki . . . nem használt . . . Addig addig beszéltem, mig egyszer dühösen nekem rontott, megfogta a hajamát, végig hurczolt három szobán, ki a konyhán, ki az udvarra, a hóba, sárba, jégbe. Ott aztán eldobott, félrerugott . . . Mikor kissé feleszméltem, letöröltem homlokomról a vért, aléltan felkeltem, hogy bemenjek. Zárt ajtót találtam. Leültem a küszöbre, a kőre véresen, félig összefagyva, dermesztő hidegben sírtam ott reggelig . . . Ott vártam, mert szerettem, imádtam azt az embert véghetetlenül. Látja ön, uram ezt a sebhelyet a homlokomon? Ez ajnnak az éjszakának az emléke. j Seggel, mikor kijött, s ott) látott a küszöbön, megjuhászkodott. Ölében bevitt a szobába, s olyan kímélettel] olyan szeretettel, bánt velem, hogy feledtem egészen, a mi törtónt. — S mórt nem hagyta ott mindjárt akkor? kérdeztem, mert láttam, hogy jól fog neki esni, ha egy kis szünetet tarthat. Belemerült tekintetével a lobogó gázlámpa sárga fényébe s valami furcsa magyarázhatlan, félig siró hangon elmélázva folytatta: Mért nem hagytam ott? Hát ugyan hova mentem volna ? Apám, anyám régen meghalt; hol az az otthon, mely engem kebelébe fogadott volna? az ilyen magam fajta szerencsétlen teremtésnek nincs joga arra, hogy férjét elhagyja, bárhogyan bánjék is az vele. Jobb volt megmaradnom. Minek hívjam ki még jobban a sorsot? De meg kellett is, hogy maradjak. Nem válhattam el tőle, mert annak, akit szivem alatt hordoztam, nevet kellett adni. És ő is kezdett jobb lenni hozzám. Mikor beteg voltam, ugy ápolt, ugy dédelgetett, hogy azt gondoltam, a szivét akarja értem adni. Napokat ott ült ágyam mellett, (

el nem mozdulva onnan egy pillanatra se. Ha küldtem, hogy nézzen utána a munkásoknak, szinte szemrehányó hangon kérdezte: „Hát terhedre vagyok?!" Egész nap nem csinált egyebet, csak hol velem, hol & babával játszott. Boldog, végtelenül boldog voltam; azt hittem, egészen megváltozott. Csalódtam! Később azontúl még durvább, még gonoszabb lett . . . Nem fájt már, ha ütött, de láttam, hogy a gyermekemet, a gyermeké t is gyűlöli velem együtt .... Ezt nem bírtam tovább elviselni. Választanom kellett: Elmenni, vagy meghalni. És ón választottam az elsőt, nem óletösztönböl, nem! azért a kis angyalért, ki néma szájjal követeli, hogy éljek, és hogy neki éljek. I Beadtam a keresetet ellene. Ott hagytam, s most itt vagyok mindenkinek gunyjául, megvetéséül, tréfálva, játszva, mindenkivel, ki egy pohár cognacot, vagy kávét megiszik, s el kell. takarnom azt a fájdalmas, égető sebet, mely szüntelenül annyira sajog. Ön látja, tudja, mennyit szenvedek, mennyit kínlódom, mennyi megaláztatásnak vagyok kitéve. Éa mégis tűröm mindezt, mert kell tűrnöm, mert a gyermekem követeli. Az uram elrészegesedett, tönkre ment. Elitta a házát, utána elkártyázta a földjét; hallottam, hogy egészen elzüllött. Lebocsátotta kezeit és elhallgatott. Én el voltam merülve vértelen arczának és homlokának nézésébe, melynek fehér áttetsző bőrén ott látszott az a forradás, annak az éjszakának az emléke. Könyes arczát halványan világította'meg a sárgásláng. Szemeivel odameredt a sötétségbe, mintha ott keresne valami vigaszt, örök vigaszt fájdalmas, égető sebére .... Odakint a részeg kompánia nagy lármával hajigált pár krajezárt valami bevetődött éjjeli koldusnak. Az mikor észrevette, hogy idebenn is vagyunk, alázatosan közeledett felénk. Iszonyú egy alak volt! Mintha tiz évet ólt volna a vadak között . . . Hosszú, borzas haj a csaknem a vállát verte, ruhájáról, arczárói lerítt a nyomor, szeméből kivillogott a gonoszság, a bűn. És amikor belépett ez az elzüllött ember, és amikor meglátta azt az aszszonyt, ki neki egykor a felesége volt, mint a villámütött nekiesett a nagy, fehórmárvány asztalnak, két kezét, — mint valami rémlátomány előtt — homlokához kapta, s felordított az ijedt kétségbeesés hangján .... „Elsa

!" És aztán kirohant a kávéházból, ki az utczára, ki a szabadba .... Az asszony- pedig ott állott, megkövülten, megmerevülten, mint egy kifaragott istennő-szobor; de csak egy pillanatnatig. A másik pillanatban letépte magáról a nyaklánczát, óráját, gyűrűjét, kezembe nyomta: „Éhezik!..*.'. Adja oda neki ezt! Meg ezt! . Ezt is, ezt is!