Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888
1888-04-08
•ytegjelenilc Minden vasárnap. Kizérdekü sürgős közlésekre !;o oiikini rendkívüli számok is adatna ; ki. fít-rim-iucifii lev.ltk, csuk ismert ke-.ékíti!, fogadtatnak cl. Keziraiok tu:;! adatnál vissza. n 1 lapnak szánf közlemények i ft p iSA ER n ff i v a I a I d h a [ Ó - k o l i ég i n m i' p ü lei) küldendők. Előfizetési díjait. Egy évre 6 frt, — Félévre $ frt Negyed évre i frt 50 krajezár Egy szám ára iß kr. IURDETÉSEK I hasábos fetitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 50 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj : mindig kii lön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap Iii ADÓ h i v atalá ha (GOLDBERG GYULA papirhereskedése, Főiéij küldendők Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidékí egyesületnek hivatalos közlönye. TARCZA. NEM VOLTAM EN SZERELMES EDDIG. Nem voltam én szerelmes eddig , Szerelmemet csakxálmodám. Miként a nyári nap sugara Megcsillanik a bérez fokán : De nincs hatalma, hogy mosolygó Virágot is fakaszszon ott. . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Járkáltam a kies ligetben , Hallgattam a madár dalát. Ks olykor-olykor szomjú lelkem' Egy égi láng hatotta át: Álmodtam ideál! terólad, S az álom újra elhagyott . , . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok ! Merengtem rózsa arcz terólad, — És hattyú váll, parányi kéz A melynek érintése bársony; Ajakról, melynek csókja méz. Merengtem égö szemsugárról, Mely, mint a csillag ugy ragyog . . ! Mem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Majd elhagyott a szomjú álom , S kerestem azt, mi élvet ád. Ha csábított: vakon követtem Az élvezet hivó szavát. Mámorba dőlve azt se láttam, Előttem mily örvény forog . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok. Már elbukám . . . midőn előttem Álmaim képe feltünék. — Védangyalom vagy? — igy kiálték — S megmentésemre küld az ég? — Óh mit beszélsz! — szólt ö szelíden — Csak mennyben vannak angyalok! . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Agyam szorult, azt hittem álom: Hisz eddig is csak álmodám! De nem ! nem ! . . ottan állt előttem, S könnyein át mosolyga rám. — Szeress! szeress hát! — én imádlak: Égö szivem sziveit dobog . . ! Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! És nem hagyott el a leányka . . . Mi most szerelmem: egy világ! Tündér világ: szellője balzsam És fóldje illatos viiág! Gyémantkastély szivem: s lakója, Királynéja te vagy leány, Te minden álmám egymagádban, Miről csak álmodám ! 91£.&3cji^ciőó^arj/ ®))inc&e. Nem tud felejteni. Néhány évtizeddel ezelőtt élt Sz. Péterváron egy ifj 11 hölgy, ifjú hölgy, kinek bájaival oly rendkivüli kellem egyesült, hogy a legszegényebb kunyhóba vele csak boldogság költözhetett volna. Távol volt azonban attól, hogy szalmafödélről s alatta csendes boldogságról ábrándozhassák, mert e bájos hölgy nem volt más, mint a minden oroszok czárjának, Miklósnak legszeretettebb gyermeke, Mária Nikolajewna nagyherczegnö. Midőn Miklós leányát, mint a májusi bimbót, nyiladozni látta, midőn napról-napra jobban fejlett az a virág, melyet trónörökösök készültek keblükre tűzni j egy szép napon egy atya örömével és egy czár büszkeségével igy szolitá meg a világ leghatalmasabb és talán legszebb hajaclonát: „Gyermekem! te tudod — s azt hiszem — érzed is, hogy te vagy mindenem. A te boldogságod az én boldogságom, a te bánatod az én bánatom. Gyorsan mult fölöttünk az idő, s én megdöbbenve veszem észre, hogy az atyai szeretet szived betöltésére maholnap elégtelen. Szemeltem kí tehát számodra egy ifjút, ki téged teljesen boldoggá tegyen, egy trónörököst, ki koronáját neked fölajálja." „Egy ifjút, ki engem boldogítson, sóhajtá a mélyen elpiruló leány s benső zavarát alig palástolható. Szólj különben atyám, monda, látva annak elboruló tekintetét, szólj és engedelmes gyermeked parancsod előtt készséggel meghajol." „Parancsom előtt?!- kiált föl á czár, először reszketve életében; jól hallom-e, hogy leányom csak parancsszóra fogad el férjet kezemből?!" Az ifjú hölgy hallgatott s egy gyöngyöző könycsepppet igyekezett titkon szétmorzsolni szemeiben. „Leányom, ó mond csak, talán már nem is vagy szabad? 11 A nagyhorczegnő leirhatlau zavarban volt és nem mert válaszolni. „Marie! parancsolom, hogy beszélj!" E szavaknál, melyekre hatvan millió ember remegve hallgatott, a gyönyörű leány odaborult atyja lábaihoz: Igen atyám! ha meg kell mondanom, tudd meg, hogy szivem már nem enyém. Egy ifjút láttam ki elrabolta nj'ugalmamat, kivel azonban nem beszéltem és nem is beszélek soha, ha megtiltod ezt. A czár elhalványulva hallgatta leánya vallomását s nehéz léptekkel járt föl-alá a teremben. El nem birta magát határozni arra, hogy az ismeretlen neve után kérdezősködjék; ő, kinek egy pillantásától milliók boldogsága függött, ő, a leghatalmasabb halandó félni kezdett ezen ifjútól, ki legdrágákb kincsét veszélyeztette. Egyszerre csak, véget akarván vetni a kinzó bizonytalanságnak, leányához fordul: „Király-e ezen ifjú ?" „Nem, atyám!" „Vagy legalább trónörökös?" kéből.' „Nem, atyám!" „De bizonyára valamely uralkodó család gyermeke ? „Nem, atyám!" „Minden kérdés után pihent a czár, hogy lélegzetet vegyen." „Külföldi talán?" „Igen atyám!" A czár egy székbe rogyott, s kezeivel elfödé arczát. „Oroszföldön van-e? kérdé újra fölugorva szóit „Igen, atyám!" „Sz.-P éterváron ?" „Igen." „Mikor láthatom meg?" „Holnap, a hadiszemlén! „S miről ismerem föl?" „Zöld forgójáról s fekete paripájáról." „Jól vau, jól leányom." A nagyherczegnő mivel mái- ájuláshoz volt közel, engedelmet kért a távozásra, a czár pedig gondolatokba merülve szobájában maradt. „Eh! gyermeki szeszély, semmi más — kiált föl türelmetlenül — s én nagyon roszul cselekszem, hogy ily csekélység miatt annyira fölindulok. Leányom feledni fog, kell felejtenie!" Ajka azonban nem merte kimondani a szót, mit szive fűzött utánuk: „Es ha nem tud felejteni, én minden hatalmam mellett gyöngébb leszek ( mint a leánynak egy csillogó könye." Másnap a badiszemlén nem keresett mást a czár, mint a fekete paripát s annak zöld tollú lovasát. Nem kellett soká fáradnia, hamar szemébe tünt a keresett lovag, kinek deli termete és ritka szépsége akkortájt egész Sz. Péterváron általános föltünés tárgya volt. A czár az ifjúban Beauharnais Miksa, bajor herczeget, ismeré fel, ki főhadnagy volt a könnyű lovasoknál. „Nem csudálom — mormolja a czár — a választást," s a tisztet legott maga elé rendelé azon szándékhólj hogy őt a fővárosból eltávolítsa. Abban Közművelődési egyletek, . Nyelvében él a nemzet! i Nincs művelt ember, a ki nem tudná, j hogy jelenkorunkban a legerősebb kap- J csőt bizonyos földrajzi határok között j élő emberek között a közös nyelv ké- 1 pezi. Ha e közös nyelv azután nem fej- J lotlen. ki nem müveit, hanem irodalmi- 1 las; kidolgozott, összetartó ereje fokozott. I Az ókorban a kasztrendszer alkotta í ezen összekötő kapcsot: a középkorban j pedig- a lovag- és a céh-rendszer. Az j ókorban az egyes kasztok tagjai nem tartották magokat összefűzötteknek az ; ugyanazon nemzethez tartozó emberek- { kel. ha köztök az ülhághalallan, kegyetlen kasztkülönbség tátongott; a középkorban pedig, például, bármelyik nemzet lovagrendéhez tartozó vitézek nagy készséggel nyomták el a saját nemzetükhöz tartozó jobbágyokat is, ha ezt valamely idegen nemzetiségű lovag, kit . érdektársoknak tekintettek, kisebb-nagyobb előnye, érdeke kívánta. Igy történt meg, például, az is, hogy cseh lovagok királyuk személyes vezérlete alatt franczia lovagok segélyére siettek s őket nemcsak az angolok ellen, hanem jobbá- } gyaik leigázásában szintén támogatták; j pedig az őket egymáshoz fűző kapocs egyedül a lovagság volt. Az újkor elején a rendi-kapcsot a hitvallás netáni közösségéből folyó öszszetartozás helyett esitette; igy, például, J a magyar protestánsok örömest küzdőt- i tek a német protestánsok érdekében a magyar római katholikusok ellen. Valódi testvérháború dúlt a közös hitfelekezet akkor mindenek fölött uralkodó érdekében. Sok-sok tévedés után végre föltaI lálta az emberiség a legtermészetesebb kapcsot, mely az egyeseket egymáshoz fűzi és kisebb-nagyobb ily csoportokból J nemzetet alapit: ez a közös nemzetiség. ; a mely a közös nyelv útján fejezi ki leg- > jobban összetartozásai Minden korszerű államnak tehát i nemcsak teljes joga van az államalkotó \ nemzet nyelvét az ország határain belül \ terjeszteni, de sőt ez a kormány legfonlo- ! sabb kötelességeinek egyike. Nemcsak azért vajmi nagyfontos- j ságu kötelessége ez a kormányoknak, j mert ily módon kiváltkéj:) gyorsan és '•. hatalmasan erősíthetni meg az államot: hanem azon ok miatt is, mert minden állampolgárnak veleszületett joga van az államtól követelni, hogy őt képesítsék j az uralkodó nyelv elsajátithatása révén | arra, miszerint mindazon előnyök részesévé j válhassék, melyeket a kormányzás nyel- j vének birása természetszerűleg biztosít, j Mindez világos, természetes, indo- j kolt! De azért nálunk, első sorban a > kormán v rendkívül nagy közön ve miatt ! azt kell tapasztalnunk, hogy e téren is } ; még szerfölött hátra vagyunk. Már 21 ! éve. hogy belügyeinket alkotmányos alaI pon egyedül önmagunk intézzük: e hosz' szú időtartam alatt teljes külbékét él- í ! veztünk: se két nagyfontosságú tényező | daczára honunk és a velünk együtt ittlakó nemzetiségek távolról sem lettek oly mérvben megmagyarositva, mint az szükséges volt és teljes mérvben követelhető •volt a kormánytól. A magyar társadalom, melv ellen a I kormány és annak bérenczei, zsoldosai rendszerint vádra vádat intéznek, halmoznak, mikor a kormány hibája, közönye, vagy bűnös mulasztása miatt nem sikerül valami szükséges dolog, ügyeke; zett és törekszik ugyan még nagyobb| mérvű airyagi áldozatok árán is pótolni ; a kormány sokévi mulasztásait a magyar i nnelv s a maaiiar közművelődés terieszliQo dolgában, de a megkívántató erővel nem j birván. ez életkérdésben sokkal kisebb eredményt vagyunk képesek fölmutatni, mint földrészünk bármelyik országa. Tekintsünk el Poroszországtól, ahol az országgyűlés 100 millió márkát bocsátott a kormány rendelkezésére, hogyr a szükségelt „germanisatio t:-t minél gyorsabban létesíthesse; ne nézzük az orosz birodalmat, melynek vagy félszáz nemzetisége között az eloroszitás gyönyörű eredménynyel folyik: hanem ügyeljünk apró szomszédainkra: Ruméniára, Szerbiára és Montenegróra, mely országokban az állam nyelv gyors terjedése valóban meglepő módon történik. A honunkban működő magyar-közmüvelődési-egyleteknél nagyon visszataszitólag hat, kell hatnia, minden hazafira azon, párját ritkító gyávaság, hogy nem bátorkodnak nyíltan kimondani, micsoda ezen társulatok legislegelsö célja. — Nincs ország, nincs nemzet, nincs kormány a magyaron kivül, amely oly gyáván hunyászkodnék meg, hogy saját országában nem meri „urbi et orbi" hir• detni: törvényes utón ezt akarom elérni, , e célra törekszem. | A magyar-közművelődési- egyletek I legislegelsö és legfontosabb föladata a magyar nyelv terjesztésében áll, kell állnia; \ • egyedül másodsorban szabad a magyar I közművelődés terjesztésével foglalkozI niok. Szerfölött nagy hibát követnek pe! dig akkor el, ha merőben indokolatlan félelemből azt hirdetik, liogy a magyar közművelődés terjesztésében bennefoglaltatván a magyar nyelv terjesztése is, J fölösleges ez utóbbit mint célt hangsúlyozniuk. I Ez vajmi nagy hiba; mert a magyar nyelv terjesztése a dologból kifolyólag könnyebb lévén mint a magyar IWA'Zim'l VAlnrl PS t.PvipQ'zfóco • rirvm Q^aViarl a könnyebben elérhetőt a nehezebben kivihetőtől függővé tenni. Egyébiránt, oly rendkívül sajátságos és ránk nézve hátrányos viszonyok között élünk, hogy a nemzet nyelvének terjesztése a velünk együtt-lakó nemzetiségek között sokkal fontosabb honunkra nézve, mint bármelyik más európai országban az ott uralkodó nemzetet s annak nyelvét tekintve. Más nemzet gyarmatokat alapit, melyeknek virágzása, fejlődése ha esetleg az anyaország egyéb nagy érdekeinek talán kivótelkép (miként a jelenlegi Eszakamerikai-Egyesült államok, ezen volt angol gyarmatok, és Nagybritánia között törtónt) nem válik hasznára az illető nemzet nyelve s irodalma e gyarmatok révén okvetetlenül nyer. Az angol nyelv s irodalom új művelőket kapott a nagybritániai gyarmatokban: és a nagybritániai állampolgárok irodalmi-művei vásárlókra leltek a folyton erősbödő, lakosságban pedig gyarapodó gyarmatok szülötteiben. Ugyanez áll a francziákról, spanyolokról portugálokról, németalföldiekről sat. kiknek gyarmatai épűgy előnyére váltak, válnak ós fognak válni az anyaország nyelvének s irodalmának. Szégyenpirja futja el minden honfi arcát, midőn tapasztalnunk kell, hogy ez nálunk megfordítva történik. Például a dunántúli kerület alsó megyéiből: Baranyából, Tolnából, Somogyból és Zalából évenkint ezer meg ezer honfitársunk költözködik ki a drávántúli kerület (melyet páratlanul álló jogtiprással most Szlavóniának neveznek) megyéibe s ott letelepül. Minden józangondolkodásu ember azt kívánhatja, követelheti a kormánytól, hogy e honfitársaink magyar területről magyar területre költözvén át és ott letelepedvén, mind ők, mind utódaik magyaroknak maradhatnak meg szokások-