Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888
1888-10-14
XV. évfolyam. 43. szám. Pápa, 1888. október 14. v JYLegJ eletviic Minden vasárnap. Közérdekű sürgűs közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak jsínért keséktől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a I ap SZERK. hivatal á h a (Ő- kollégium épület} küldendők. Előfizetési díjait. Eqy évre 6 frt. — Félévre 3 frt Negyed évre 1 frt £0 krajczár Egy szám ár a 13 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petiisor térfogata után 5 kr, nyiltíérben 30 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíjmindigkülön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalaba (GOLDBERG GYULA papirkereskedése, Fölér) küldendők. p á P a városba lóságának és több- pápai, s pápa vidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Pápa, 1888. okt. 14. Crlí—r.) A végtisztesség, melyet azoknak adunk, kik élni megszűntek, kegyeletes kötelesség, melyet a legnagyobb tisztelettel rovunk le. Azonban ezen ünnepélyes búcsúzás, melylyel elhunyt rokonaink, barátaink vagy ismerőseink porhüvelyének adózunk, főleg a léleknek szól; ennek akarjuk elköltözése fölötti bánatunkat és fájdalmunkat még egyszer, s utoljára kifejezni. Az ember a gyászszertartás által tünteti ki, hogy a -többi teremtett lények királya; azért jegyzi meg egy neves iró: „az állat nem ismer koporsót és nem törődik azok hamvaival, kik neki életet adtak; — egyedül az ember bir magasztos felfogással a halálról." Nem is a hátramaradt hullának hódol ő; és ha vallásos tiszteletet tanusit ősei hamvai iránt, az onnan van, mert egy belső vigasztaló szózat azt sugallja neki, hogy halálukkal nincs mindennek vége. A meggyőződés, hogy a sir álma nem tart örökké, vezette a népeket arra, hogy a temetkezést d vallás aegise alá helyezzék. A görögöknél és rómaiaknál szokás volt az elhunyt hírneves egyének fölött gyászbeszódeket tartani; ezeket később, mint a szónoki művészet egyik ágát, a legnagyobb tökélyre fejlesztették. E szokást átvették a keresztények is, de a reformátióig náluk is csak a legérdemesebb és legkiválóbb lüvek fölött tartattak halotti-beszédek és ezek is kizárólag egyházi férfiak által. A temetőben úgynevezett sirbeszód világi ember ajkáról soha nem hangzott. Miután a pap a koporsót és sírt beszentelte, a kiséret magába szállva, hallgatagon vonult vissza. Azonban a nagy franczia forradalom óta, mely a vallásos szertartásokat kiküszöbölte, kezdett lábra kapni a szokás, hogy világi férfiak is tartanak sirbeszédeket, banális magasztalással halmozván el az elhunyt pályatársat vagy jó barátot, nem ritkán oly mérvben negélyezvén a reménytelen kétségbeesést, mely átkot szór a Gondviselésre s tagadja az örökéletet. Az elsőt sem helyeselhetjük, az utóbbit meg kereken elitéljük. De a világért sem akarunk félreértetni. Nem a jó szándékot gáncsoljuk, sőt ellenkezőleg tiszteljük azon felfogást, mely ily módon véli megdicsőiteni a kedves elhunyt emlékét; mégis komolyabb megfontolás után bárki is meggyőződhetik arról, hogy hasonló szokás gyakran visszásságokat szül. Végső Isten hozzádot akarsz mondani az elköltözött kedves halottnak? Ez oly érzelem, melyet csak tisztelet illet meg. De hát ezen végső Isten hozzád nem nyer-e legigazabb, legmegindítóbb kifejezést a gyászruhában, melyet viselsz, a fájdalomban, mely könyeket sajtol szemeidből, a magasztos szertartásban, melyen annyi bensőséggel veszesz részt?! És találhatsz-e e fájdalmas pillanatban kedves halottad emlékének megdicsőitésére hivebb tolmácsot, kétségbeesésedben megnyugtatóbb vigasztalót, akár katholikus, akár protestáns, akár zsidó légy, mint az Ur szolgájában? Bármily ünnepélyes vagy egyszerű legyen is a gyászszertartás, annak is, ennek is meg van minden vallásban az a jól ismert egyetlen módozata, az a szentelményi igéje, melyet mindenkire szokás alkalmazni, nagyra és kicsinyre, gazdag és szegényre egyaránt: mert csak a nyilt sir előtt válik valódi igazsággá — az egyenlőség. Megengedjük, hogy a szónok sok esetben kellő modor- és méltósággal oldja meg nehéz s kényes feladatát; hogy a legtisztább és legmagasztosabb eszmék sugalmazzák, melyek rokonszenvet keltenek és mólyen megindítanak. De hányszor nem esik meg, hogy e gyászos alkalmat valóságos tudományos és irodalmi értekezésekre használja fel a felkért szónok, elméjét fitogtatván! Hányszor fejtegetnek ily beszédekben oly elméleteket, melyek a hagyományos eszméket és vallásos meggyőződést mélyen sértik! Hányszor teszik a temetőt politikai tüntetés színhelyévé és izgatják a kedélyeket vagy tapsokat hajhásznak, mit sem gondolván a kegyelettel, melylyel ezen helynek tartoznak! Itt az ideje, hogy a mulandóság és halállal szemben az emberi hiúságot levetkezzük és j ózanabb felfogásra j ussunk; itt az ideje, hogy a legfőbb bíróval szemben embertársaink bírálatától tartózkodjunk! Azok, kik kedves halottjukat őszintén gyászolják, legjobban tudják ós erezik: hogy a nagy, a mély fájdalom néma szokott lenni. = EMKE-lobogó. Fölhívás Magyarország leányaihoz. — A múlt évben Budapesten tartott közművelődési congressus kimondta, hogy az egyesületek legföképen a magyar nők áldozatkészségét iparkodjanak megnyerni. Egyesületünk hálásan ismerve el az ez oldalról is kezdet óta osztatlanul tapasztalt támogatást — hiszen gyűjtőink, tagjaink, áldozóink arany-könyvében együtt található minden vidék legelőkelőbb-hölgyeinek névsora — nem tartotta szükségesnek e pillanatig külön felhívás intézését. Most azonban egy kérésünk van, melynek meghallgatásaért, az ügy jelképies volta miatt, Magyarország minden igaz leányához esedezünk. Igazgató választmányunk, a szivekben s a köztudatban önként jelentkező s tehát itt föl nem sorolandó indokok alapján, szükségesnek mondta ki a magyar Erdély megtartása végett alakult EMKE számára egy lobogónak elkészíttetését. E nemzeti trikolor, a magyar faj öseredeti jellemvonásának, a nőiség cultusának symbolumát, az isten anya képét fogja magán hordani, jelezvén, hogy Magyarország védasszonya: a nő, ki az erkölcs s igy a nemzet. Ezt a lobogót Magyarország asszonyainak kell összeadniok. Erre kérünk bármi csekély, legkisebb adományt is. Legyen e szent, ügyünk magasztosságához méltó, tündöklő lobogóban minden magyar nőtől egy szalag, egy szögecske. Öröklődjék le századokra e ragyogó jelvény s föntartva napjaink küzdelmeinek emlékezetét, hirdesse s igazolja hitünket, hogy végül is e lobogó alatti békés küzdelmeink fogják befejezni azt a munkát, melyért ősidőktől oly sokszor lobogtatánk csatavértöl pirosló zászlót hadainkon. A legkisebb adományt is ennek a czélnak és ennek a munkának jelképies megörökítésére örömmel fogadjuk s minden nemes, igaz magyar nőtől kivétel nélkül kérjük. Az igazgató választmány nevében Kolozsvártt, 1888. szept. 12-én Gróf Bethlen Gábor, elnök. Sándor József, titkár. A tanfelügyelők képesítése. Körülbelül 12 év előtt a „Pápai Lapok" egyik munkatársa e lapokban szóba hozta a tanfelügyelői intézményt, annak megszüntetése mellett érvelvén, e sorok irója szintén e lapok hasábjain hozzászólt a tárgyhoz, s határozottan a megszüntetés ellen nyilatkozott. Akkori álláspontomhoz ragaszkodom most is, mikor a tanfelügyelők képesítésének kérdése napirenden van, napirendre hozatott boldogult Trefort minister ur hivatalos tanügyi lapja által. Kézetemben megerősítettek a viszonyok, melyekkel megismerkedtem azon vidéken, melyen most működöm, hol a lakosok többsége magyarul érez és gondolkodik ugyan, de azok száma, leik édes hazánk zengzetes nyelvét beszélik vajmi csekély az idegen ajkúak számához képest. Ha az adó, posta, közigazgatási és egyéb ügyeknek van a megye területén látható feje, miért ne legyen a népoktatásnak, mely az állam főtámaszának, talpkövének a műveltségnek és közerkölcsiségnek bölcséjét képezi. Bölcsen belátta az állami főfelügyeletnek (supréma inspectio) szükségét Mária Therézia királynőnk, ki a ratio educationisban az iskolát határozottan „politicum"-nak nevezi és nincs egyetlen egy komolyan gondolkozó tanférfiu és hazafi, ki el nem ismerné, hogy az államnak kétségkívül jogában áll bármi néven nevezendő iskola fölött a főfelügyelet! jogot gyakorolni. Nincs Európában egyetlen egy czívilizált állam, mely eme természetes jogával nem élne. Ezen felügyeleti jogon alapszik az állam léte az egyes polgárok békéje és boldogsága, a serdülő nemzedéknek jól felfogott érdeke. Legkifejlettebb a tanfelügyelői intézmény Németországban és Svajczban. A velünk egy monarchiát alkotó Ausztria jól szervezett tanfelügyeletének köszönheti majd ha sikerülend a szabad népiskolának a retrograd áramlatokkal szemken érvényt szerezni. Csak édes hazánkban nem tudott a tanfelügyelőt intézmény gyökeret verni. Állitásom mellett bizonyít a magyar közoktatási kormány hivatalos lapjában megjelent enunciatio, melyben a tanfelügyelői intézmény reorganisatiója hozatik javaslatba. Az oly intézményt, mely jó, mely czéljáuak megfelel, csak nem kell reorganisalni. TARCZA. NE KÉRDEZD . . . (Pápa, szept. 29.) Ne kérdezd mért virul minden Ha jön a szép kikelet? Miért éled minden újra, Mért ad a nap meleget ? Ne kérdezd a kis madárnak Miért vig az éneke ? • Mért ugrándoz a fa ágon — Miért örül a szíve? Ne kérdezd ha arcomon a Bú helyett öröm ragyog, Mért örülök hogyha néha En teveled szólhatok? Okát ne kérdd ha kezedben Az enyém félve remeg, Mért pirulok ha rám veted Ragyogó setét szemed'? . . Én sem értem biz' az okát Mért vagy oly szép énnekem? Csak azt tudom, hogy nélküled — Kín volna az életem! . . Előszálláson. Közli GIZELLA. Nem hiába dicsekszik Fehérmegye jó földeivel, szép pusztáival és erdeivel, de . fel is találhatjuk mindezt együttesen, és gyönyörködhetünk a jó Isten adományában, mit emberi ügyes kéz aztán oly hasznossá éa széppé rendez. A megye déli részén, pompás fensikon terjed az „Elöszállási" uradalom, ez a Zircz czisterczita rend kormányzó székhelye. Már az országutat is mindenütt egyenletesen és gondosan ültetett fák szegélyezik, nsig jobbra balra a legszebben művelt földeken fut végig szemünk, melyek szabályos rendben terjednek. Valódi kerti munkálat ez, meglátszik rajta a nagy gond, mivel kezeltetik, és mennyi erő rejlik e földben, mely aztán meg is hálálja hogy úgy ki nem sajtolják, és ritkán adja szűken termését. A kormányzói lak egy még 1774-ben épült emeletes kastély, homlokzatán a rend czimerével, előtte kedves kis virág gruppok, bokrok, fák és egy szép nagy magányos fenyő lengeti ágait, mig mellette az 1708-ban épült templom áll, s a nagy kőkereszt, — sürü zöld sövénynyel kerítve, melynek egy része a ritka „makiura aóreantiaka" — lombos, sürü, tüskés összefonódó ágaival, sötét leveleivel, és narancs alakú és nagyságú, de nem élvezhető gyümölcsével, különösen szép. A lak emeleti osztályzatában levő apáti szobának fali festvénye, több szinü márványzatos diszszel, még az eredeti építésből maradt fenn, mi együttesen igen érdekes és jó Ízléssel van összeállítva. A kő párkányzaton a lépcsőzet fordulatánál egy óriás, fából faragott Diogenes tartja lámpáját, nem azon czélból, hogy embereket keressen, — hanem hogy azoknak világiton. A külön kerített nagy parkban, hűvös, árnyas és tisztán tartott utakon sétálhatunk, hol fantastikus virágcsoportok mellett pihenők vannak alkalmazva. Kedvesen folydogáló patak fut az egész kerten keresztül, és a gyertyánfa ligetsorból kiérve a virágos kis telepihez jutunk. Hatalmas áloék terjesztik tüskés leveleiket, a jukkák egész kis fácskák, és a rózsák, betuniák, meg különféle virágcsoportokból kellemes illatár terjed felénk. Azon tuí van a gyümölcsös aranyszínű körtéivel, pompás türkestánok", s fegyéb diszfajókkal, mig a konyha kértben még a kis felfutó „momordika" piros hegyes gyümölcsével, melyből olajat készítve, kitűnő szer az égés sebekre, — is található, az egyéb hasznos növényzet mellett. De most menjünk messzebb, először is a „ménes majorhos" — hol az istállók külön külön osztályzatában, hires szép lovak már előre nyerítenek a mint emberi hangokat hallanak, és okos szemeikkel, hegyezett füllel már a nyiló ajtónál lesik a nekik nyújtott ezukor falatokat, s mint egy kis eb, nyöszörögve keresik a zseb tájékát, uruk kezét, egy ujabb adományért, kí „Gambia" — „Eurioso" — stb. neveket mondva, nyújtja e szelíd állatoknak a nyalánkságot. Pompás, szép nagy lovak ezek, mind kitűnő angol félvér faj egytől egyig, fényes, barna, jel nélküli színnel. Nem csak az állam részéről, de közelről, távolról jönnek megtekinteni és venni az eladásra szánt példányokból. Most egy csikós terem lovára, ujjasa csak úgy repül, a mint tova tűnik, Bem nyereg, sem kantár kezében, és ugy ül ott ostorával pattogatva, mint műlovar, kit megcsodálunk, s beléptit fizetünk, hogy láthassuk, s ime a puszták fia, a szabadban ép oly művész. Ha őket külföldiek látják, megfoghatóan előttük a csikós bravourja, ügyessége, és megirigylik őket tőlünk. Pár perez múlva jő a „ménes", melyet berendelt, vadon száguldó csoport ez, csak úgy reng a föld alattuk, és mégis, midőn közelednek, a legszelídebb egytől egyig, neveiket hallva, mint bárányok jönnek egyenkint elő. A távolabbi pusztákon mindenhol a különböző korba osztott ménes, 150—200 is egy egy csoportban, ép oly szépek, és mind csakis angol faj. A merész, bátor ménes mester, ki a legvadabb állatot meg birja fékezni, — e tisztének elég emlékével bir testén. Az istállók áltáljában mind bolthajtásos, oszlopos, nem csak jól, de csínnal készült épületek, a nyers szürke kő erős falazaton, igen jól veszi ki magát a piros kő párkányzat és ablakdisz. Á bognár és kovács laka most készül, ez is mint a többi lakház minden lehető kényelemmel lesz felszerelvei Minden pusztának vau tanítója, iskolája, mely előtt szép kőkereszt áll. Mindebből látható, hogy nem csak testi, de lelki üdvről is van gondoskodva. Ha már láttuk a különböző puszták, majorok szép gazdaságait, menjünk az erdőbe, hisz oly kellemes e szép utakon kocsizni, a szem ki nem fárad, hol egy kis tavacska, hegyek, beültetett sorfákkal, a szép tiszti vagy gazdasági épületek, különböző szinü földtáblák, majorok, gulyák, — a rneszszeségben Duna-Eöldvár temploma és a dunai hegyek conturjai, — mind, mind lekötik figyelmünket. Az erdő is maga a rend, itt is bármely oldalról nézzük sorfákat látunk, s miután e talajt az akácz különösen szereti, legnagyobb részt abból áll. S ha meggondoljuk, hogy évek előtt itt még csak pusztaság, homok földek voltak. Aelos rosz kedvében felkavarta a port, ntasok előtt elfödte a láthatárt, — most pedig a bősz elem megfékezve, nem töltheti vad szenvedélyét, a föld terem, eltűnt homok, por. Akár csak egy kis Hollandia, mely oly ügyesen bánik el vizeivel, földeivel, itt is szorgos emberi kéz, praktikus elme látszik mindenen. Az erdész lak előtt kedves kép a cithera szó mellett tánezoló gyermek csoport, kik mint vad madárkák ijedten rebbennek szét látásunkra. Majd az ölfák hosszú sorát elhagyva, beljebb érünk, hol már nagyobb és sürüebb az erdő, itt ott a favágók kunyhói, kik zivatar elől menekülnek ide, harkályok, kányák sivitva repülnek beljebb, a gyors lábu nyul is menekül a kocsi zörejét hallva, — egy magtörő kopogva fut fel a fán, vagy egy száraz levél hull az ágakról, különben csendes minden. Szeretem az erdőt, néma fái oly titokzatosan tekintenek reánk, a természet itt zárt helyen tartja ünnepét, még a nap sugarait is csak gyéren bocsátja magához, — s ha a vihar végig zúg, — recsegve integetnek egymásnak, a szegény madárkáknak menhelyet adva, s megrázkódva, ismét büszkén felegyenesedve, szép marad az erdő! Az elöszállási uradalom egy tagban 40 ezer holdat tesz, ki „Kis György" szállás, „Nagy Györgye