Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888

1888-07-15

rését és hivatását nem tölti be egészen, amenynyiben az emberiség és igy a haza népének nevelési és fentartási terhéhez úgyszólván semmivel sem járul,' annak egész terhét leginkább szegény gyönge nőkre, avagy család apákra engedi nehezedni. Már pedig az emberiség, és ez által a haza népének nevelése és fentartása minden tehetős hazafinak a legszentebb polgári kötelessége volna. Ép az okból agglegényadó alá volnának .vonandók az agglegényeken kivül a gyermektelen családok és mind azok, kik az emberiség s igy a haza népének nevelési terhét nem viselik. Az agglegényadó a hadmentességi adó alapján és módján volna kivetendő, s hogy rendeltetési czéljának minél inkább megfelelhetne, megyénként az árvaszékek által kezeltetnék; s szegény gyermekes családok és özvegy nők segélyzésére, s vagyontalan árvák és lelencz gyermekek fölnevelésére volna fordittandó. — Ily körülmények közt bizonyára készséggel hoznák meg áldozataikat az adózók is, mert megnyugvást találhatnának arra nézve, hogy nem fog nyom nélkül eltűnni az állam feneketlen zsákjába. Hogy az agglegényadó behozatalára mily égető szükség van, ezer és ezer szomoritó esemény igazolja, melyek közül egy pár élö példát is bátorkodom fölemlíteni: Egy elhalt pápai csizmadia minden vagyon nélkül 5 apró gyermekkel hagyta hátra ifjú özvegyét. A legidősebb csak 10 éves volt, mind azon által kénytelen volt szolgálatba menni. Egy 7 éveset a pápai irgalmas nénik vettek pártfogásba. Az özvegy egy közeli kir. csendörlaktanyába szegődött 7 ft havi fizetés mellett szakácsnénak, a hová a csendőrök jószívűségéből egyik 5 éves gyermekét is magával vihette. Egy 2 és egy 3 éves gyermekét pedig kiadta 7 frt havi díjfizetés mellett neveltetés végett. Mivel összes havi fizetését legkisebb gyermekeinek tápláltatására forditja, a kis árvák ruháztatása végett kénytelen eladogatni szegényes bútorait, vagy saját ruházatát. Egy másik szolgálatban levő nő 5 frt teljes havi bérét csecsemője fentartására forditja, — 8 nagyobb gyermeke pedig teljes árvaságra jutva szét szórtan a legnagyobb nyomorban bolyogva pusztulnak^ vagy lesznek nagyobb részt a hazának terhes tagjai. S hány ezerén vannak azon szerencsétlenek közül, kik a nyomor szenvedései alatt megtörve, a halál torkában keresnek enyhülést önmaguk avagy gyermekeikkel együtt; kik különben némi segélylyel az emberiségnek és igy a hazának megmenthetők volnának. Váljon öszetett kézzel nézheti-e azt egy tehetős agglegény, avagy gyermektelen családfő, hogy minden segélynyújtása nélkül egyes szegény nők oly tetemes áldozatot hozzanak az emberiségnek és annyi ezerén és ezerén pusztuljanak nyomorultul a haza rovására? Nem tételezhető föl, hogy ily körülmények közt mindenki örömmel ne nyújtaná ki segélyre védő karját, de ha mégis találkoznék fukar szívű, az bizonyára nem lehet e hazának méltó — hanem csak tékozló fia. * hogy a hajnali órában ő is egyet aludjék. A kis tündér kiosont a száraz falevélből, az alvó leány fülébe ült és elbeszélte neki, mintegy álmában, a borzasztó gyilkosságot, leírta neki a helyet, hol testvére őt agyonütötte s holttestét elásta, beszélt neki a fölötte álló virágos hársfáról s hozzátette: „Nehogy pedig azt hidd, hogy csak álom, a mit neked elbeszéltem, egy elszáradt falevelet fogsz ágyadon találni!" és meg is találta, a mint felébredt. Oh, minő keserű könyeket sirt és még sem közölhette senkivel fájdalmát! Az ablak egész nap nyitva állott, a kis tündér könnyen kijuthatott a rózsákhoz éa a többi virágokhoz a kertbe, de nem merte magára hagyni az elszomorodott leányt. Az ablakban állott egy hónapos-rózsabokor, annak egyik virágjába ült és nézte a szegény leányt. Testvére gyakran be-bejött a szobába és vidám volt minden gonoszsága daczára, de a leány egy szóval sem emlithette előtte szive fájdalmát. A mint beesteledett, kiosont a házból, az erdőbe sietett, arra a helyre, hol a hársfa állott, elhárította a faleveleket, felásta a földet s azonnal rátalált agyonszúrt kedvesére, Oh, hogy sirt és kérte a jó Istent, engedje öt is mielőbb meghalni! Szerette volna magával haza vinni a holttestet, de azt nem tehette, vette tehát a halvány főt a lezárt szemekkel, megcsókolta a hideg szájat és kirázta a földet szép hajából. „Ezt meg akarom tartani!" monda, és miután földet és falevelet teritett a holttestre, vette a főt és egy kis ágat a jázminbokorról, mely az erdőben virított, a hol a holttest el volt ásva. Mihelyt szobájába ért, előkereste a legnagyobb virágcserepet, ebbe helyezte a halott főt, földet hintett reá és aztán a cserépbe ültette a jázminágat. „Isten veled !• Isten veled!" susogá a kis tündér, nem birfa tovább nézni ezt a fájdalmat s kirepült az ő rózsájához a kertbe; de az elvirágzott, csak egyes halvány szirmok lógtak a zöld virágbogyóról, Titkári jelentés, Ü pápavidéki közművelődési egyesület közgyűlésére. Tisztelt közgyűlés! . Nem csillogó- eredmény az tisztelt urak, melylyel a választmány önök elé, mint egyesületünk első közgyűlésének tagjai elé lép. Vérmes reményekkel, azt hiszem, senki sem volt eltelve azok közül, kik ezen egyesületet életre hívták, sem pedig azok közül, kik ezt elismerésre méltó hazafiság és áldozatkészséggel fenntartják. Tisztában lehettünk a felől valamennyien, hogy nagy,-országra szóló dolgot nem fogunk cselekedni soha, mert ehez mindenkor hiányozni fognak a kellő eszközök; a kör, melyre egyesületünk működése kiterjed, sokkal szűkebb, semhogy oly jelentékeny szellemi és anyagi tőkét tudnánk összpontosítani, a melynek működése egy nagyobb körnek — országrész vagy országnak— bámulatát, vagy csak elismerését is kivívhatni. De ezekből nem szabad, nem lehet oly következtetést levonni, mintha egyesületünk azért, mert nagy eredmények kiküzdésére alkalmatlan, fölösleges is volna, mert nem csupán a nagy terjedelmű, zajos, csillogó jelenségek szülnek tartós eredményeket, hanem a szükkörben nyilvánuló, lassú, zajtalan, kitartó munka is. Elmultak már ama idők is, midőn egyes, kiváló alakok adtak egy nemzetnek fényt, dicsőséget, boldogságot; ma ahhoz, hogy valamely nemzet boldogulhasson, minden egyes tagjának tevékenységére van szükség, mert az egyesek munkájából, szellemi tehetségéből, vagyonából, alakul az összeség nagysága, gazdagsága, boldogsága. Szükséges, hogy egy nemzetnek minden gondolkodni tudó tagja, tudatával bírjon annak, hogy a nemzet számit tevékenységére; hogy mind az, mit saját hatáskörében művel, a nemzetnek válik hasznára ; hogy saját szellemi tökéje a nemzet szellemi tökéjét növeli, munkája a nemzet életrevalóságát bizonyítja, vagyona, a nemzet vagyonát gyarapítja, dicsősége, a nemzet dicsőségét képezi; szükséges tudni, hogy mind az, mit megtehetne, de elmulaszt: igazolhatlan mulasztás a nemzet rovására. Csak ha mindezeket tekintetbe vesszük, csak akkor nem kicsinyelhetünk semmi olyas tettet, melynek rugója nem a magasabb értelemben vett önzés, hol a kiindulási pont nem maga az egyén, hol a cél nem maga a működő személyiség, hanem a közjó, a közérdek. Szokássá vált nálunk, magyaroknál, félreismerni mind ama egyesületek fontosságát, melyek nem az önhaszon elérését, hanem a közjó emelését tűzték ki feladatukká. Bizonyos kicsinylés, hitetlenséggel tekintenek az ily egyesületekre s nem ritkán gúnnyal illetik működésüket. Nem tartom feladatomnak a uagy közönség e magatartásának okait fürkészni, sőt szivesen elismerem magam is , hogy lehetnek és vannak egyesületek melyekkel szemben az oly viselkedés talán megokolható, de ki kell jelentenem ama megrendithetlen hitemet, hogy csak is a közjó érdekében alakított egyesületek azok, melyek egy nemzetnek minden erőit érvényre tudják emelni, hogy ily egyesületek nélkül egészséges közszellem nem fejlődhetik ki, hogy ezek nélkül egy nemzet sem haladhat a belterjes művelődésben, vagyonosodásban, egy nemzet sem emelkedhet ama magaslatra, hol a kultur népeknek helyük van. Hogy niire képes egy egészséges alapon szervezett egyesület-lánczolat, ezt leginkább Németország példája bizonyítja, melynek műveltségét, nagyságát „Oh, mi hamar vége minden szépnek, jónak!" sóhajtott fel a tündér. Végre talált mégis egy rózsát, azt választá lakásul, annak finom, illatos szirmai mögött elhallgatott. Minden reggel odaröpült a szegény leány ablakára, az örökösen ott állott a virágcseréjD mellett és sirt. A keserű könyek a jázminágra hullottak és napról-napra, a mint ő halványabb és halványabbá lett, füsebben és zöldebben állott ottan a jázminág, egyik hajtása a másik után mutatkozott, apró fehér bimbócskák bújtak elő s a leányka csókolta őket, gonosz testvére azonban szidta s kérdezte, hogy talán megőrült? Meg nem foghatta, miért sir folyvást a virágcserép fölött. Hiszen nem tudta, mily szemek zárultak ott le s minő piros ajkak váltak benne földdé; a leányka a virágcserépre hajtá fejét s a rózsa kis tündére ott látta őt szunnyadni; a fülébe ült, beszélt neki a lugasban töltött estéről, a rózsaillatról és a tündérek szerelméről; a leányka édesdeden álmodott és mig álmodott, eltűnt az élet, csendes halállal mult ki, annál volt, a ldt szeretett, az égben. És a jázminvirágok kinyitották nagy fehér harangjaikat, sajátságosan, édesen illatoztak, másképen nem tudták megsiratni a halottat. A gonosz testvér pedig jobban megnézte a szépen virágzó cserjét, mint örökséget magához vette s hálószobájába vitte, közel ágyához, mert pompás volt ránézni s illata édes és kellemes volt. A kis rózsatündér is vele ment, virágról virágra szállt, hiszen mindegyikben egy-egy lélek lakott, és elbeszélte azoknak a meggyilkolt fiatal ember esetét, kinek feje most már föld volt a föld alatt, beszélt nekik a gonosz testvérről es szegény nővéréről. „Tudjuk", monda mindegyik lélek a virágokban, „tudjuk! Nem a meggyilkolt szemeiből és ajkairól nőttünk-e fel mindnyájan? Tudjuk, tudjuk!" És aztán csodálatosan bólintgattak fejőkkel. A róisatündér mg nwtt foghatta, hogy lehetsz egyesületek óriási mérvben segítették elő; magában Németországban is, ott, ihol az egyesületi élet régebben ki van fejlődve (Délen) a műveltség, vagyonosság általánosabb mint ott, hol az egyesületek hivattak életre. Bár én részemről, nem vagyok kivé a külföld majmolásának, mert én is ama rajongóknak nevezettek közé tartozom, kik egy önmagunkból kifejlődő kultúra hive vagyunk, ebből kifolyólag, szeretem, ha minden intézményünkre a nemzet géniuszának pecsétjét nyomjuk reá; jobb szeretem ha intézményeink bár félszegek, de eredetiek, mintsem a kifogástalan idegent, mert a feltartózhatlan haladás útjában a félszegségek, habár lassan is, kiköszörülődnek s alapos reményünk lehet önerőnkből alkotott, eredeti műhöz, mig az átültetett idegen, mindenkor csak idegen fog maradni. Eltekintve azon októl, hogy az idegent, • mint csupán ilyent nem látjuk szivesen, a szolgai utánzásnak meg van ama felette hátrányos következménye, hogy az elmét nem iskolázhatja az eredeti teremtésre, hanem lenyűgözi az utánzás alacsony nívójára, s képtelenné teszi nagyot művelni önerejéből. S ha ily nézettel birva, még is a külföldre hivatkozom, történik ez azért, mert be kell ismernünk, hogy az egy földrészt lakó népek művelődése, haladása, nagy körvonalakban, hasonló törvények szerint létesül s a hasonló fajú népek, alapjukban véve, egyenlő szellemi tulajdonságokkal birnák, de mentül inkább emelkednek a szellemi képzettség fokán, annál inkább kifejezésre jut a bennük rejlő nemzeti sajátság, feltéve, hogy van is bennük erő és akarat e sajátság kifejtésére és nem-tartják kényelmesebb dolognak a náluk előre haladottabb népeket utánozni. A nép, mely nem képes intézményeiben egyéni sajátságait kifejezésre juttatni, az nem fog sokáig a népek családjában az életnek örvendeni, mert az idegen szellem — talán észrevétlenül — becsempésztetvén hozzá, lassanként átalakítja gondolkozás módját, szokásait, kivetkőzteti eredetiségéből s végül megfosztja az utolsó megkülönböztető jeltől — nyelvétől. Ha végig tekintünk legutóbbi történelmünkön, nincs nagy okunk örvendeni ama tagadhatalan nagy haladásnak, melyet nemzetünk tanúsított; bár hová tekiutsünk, idegen növényzetet látunk a magyar földbe átültetve, s a meghonositási rendszer törvényhozás, testületek által ép oly buzgalommal gyakoroltatik, mint az egyesek által. Nem vitatkozom a felett, nem volt-e bölcsebb a másutt jónak bizonyult intézményeket nálunk meghonosítani, mint várni, mig az nálunk önmagától kifejlett volna, tudom, hogy nagyon elvoltunk s talán vagyunk maradva Európa nyugatától s e miatt gazdálkodni kellett az idővel, de megmerem kockáztatni ama állítást, hogy az átplántált intézmények hasznosabbaknak bizonyultak volna be, ha azok nemzeti sajátságainkhoz, szükségleteinkhez idomitatnak. Azt hiszem, most már nagyon itt volna az ideje, hogy ne a behozatallal töltessék az idő, ne az átültetésre fordittassék az erő, hanem hallgatva a nemzeti genius szavára, a hazai növényeket ápoljuk, eredetit teremtsünk. Tegye meg e tekintetben mindenki saját hatáskörében a tőle telhetőt, s ekkor nem kell aggodalommal nézni a jövőbe. Egyesületünk, mely a magyar nyelv és műveltség terjesztését tette feladatává, iparkodni fog, hogy minden gondolata, tette , a nemzeti érdek által legyen sugallva, hogy minden téren, minden tekintetben, a magyar faj öserőit fejlessze. A mit eddig tett, az mindössze is kevés, erednek oly nyugodtak, és kirepült a méhekhez, melyek mézet gj'üjtöttek, elbeszélte nekik a gonosz testvér történetét és a méhek elbeszélték királynőjüknek, ki megparancsolta, hogy másnap reggel öljék meg mindnyájan a gyilkost. De a megelőző éjjel, az első éjszaka volt a nővér halála után, midőn a testvér ágyában, egészen közel az illatos jázminbokorhoz, aludt, mindegyik virágkehely feltárul, látatlanul, de mérges dárdákkal, előléptek a viráglelkek s előbb füleibe ültek s gonosz álmokat sugdostak neki, azután ajkaita szálltak s összeszurkálták nyelvét mérges dárdáikkal. „Most megbőszültük a holtat!" mondák és visszaszálltak a jázmin fehér harangjaiba. A mint reggel lett és a hálószoba ablaka felnyílt, berepült a rózsatündér a méhkirálynővel s az egész rajjal, hogy a gonosz embert megöljék. De már meg volt halva; emberek állták körül ágyát s mondották : „A jázminillat ölte meg". Ekkor értette meg a rózsatündér a. virágok bosszúját és elbeszélte a méhek királynőjének, ki egész rajával körülzümmögte | a jázminbokrot; el nem lehetett a méheket kergetni; ekkkor valaki felvette a vrrágcserepet s az egyik méh megcsípte kezét ugy, hogy elejtette a cserepet s az darabokra tört. Ekkor látták a fehér koponyát és megtudták, hogy az ágyban fekvő halott gyilkos volt. . I A méhkirályné zümmögött a légben és dalolt a virágok bosszújáról s a rózsatündérről, és hogy a legparányibb leyél mögött is lakik valaki, ki a rosszat elbeszéli és megboszulhatja. menyről pedig éppen, nem lehet beszélni, az ered. mény azon uton, melyre reá léptünk csak évtizedek multán fog jelentkezni, de még akkor sem lesz talán kézzelfoghatóan bebizonyítható, hogy a változás, mely lassan lassan beállott, a mi működésünknek köszönhető. Most még csak a kezdeten vagyunk, részben a szervezkedés kérdésével is foglalkozva, igy tehát csak arról számolhatunk be önöknek tisztelt urak! hogy miként fogtunk feladatunk megoldásához. (Folyt, következik.) Ka-tmos %oitán. egyl. titkár. TÖRTÉNELMI NAPTÁR — Rovatvezető TIPOLD ÖZSÉB. — Julius 15. —- 1848. A mieink a rácokat Futaknál megfuttatják. Julius 16. — 390. Ki*, sz. e. Bremms gall vezér a Oamillus vezérletté rómaiakat az Allia folyónál megveri. Julius 17. —- 218. Kr. sz. e. Hannibál earthagói vezér a Sempronius vezérlete alatti római sereget az Allia folyónál megveri. Julius 18. — 1203. A velenczei és francia keresztesek Angyal Izsák fia által a bitorló UI. Elek ellenében segélyül hivatván, Konstantinápolyt ro_ hámmal elfoglalják és fölgyújtják, mely alkalommal a város egynegyede leég és Ángyai Izsák a keresz. tesek által a trónba visszahelyeztetik. Julius 19. — 1849. Fényszarunál Desseffy magyar előcsapata az orosz dzsidásokat állasukból kiveri és Zsámbokig űzi. Julius 20. — 1535. A régi Cartkago helyén létező Tunisba vonul V. Károly német császár, melv alkalommal 22,000 keresztény foglyot szabadit ki a törökök tunisi fogházából. Julius 21. — 1866. Tegethoff osztrák admirál Persanoelasz admirált Lissa szigetnél tönkre veri. KÜLÖNFÉLÉK. — Ft. Supka Dezső, a helybeli SzentFerenczrendü ház érderateljes főnöke gyengélkedése folytán évtizedeken át viselt tisztéről lemondván, helyébe nt. Somogyi Cyprian közszeretetnek örvendő hitszónok választatott meg a pozsonyi rendi káptalan által. Midőn örömünknek adunk kifejezést a felett, hogy az érdemült főnök ur jövőre is körünkben megmarad, egyszersmind szívből üdvözöljük a rendház uj elöljáróját. — A tegnap délután tartott városi közgyűlés, mely elé nagy érdeklődéssel néztünk, rendkívül látogatott volt. A főtárgy, a földmives iskola kérdésében mélyre ható vita keletkezett, mely oly világításba helyezte az ügy állását, hogy az állandó választmány javaslatát a képviselő testület nagy többséggel elfogadta és határozatilag kimondatott, hogy a kérdéses területet a város a földmives iskola részére megszerzi és az államnak bérbe adja, az uj vendéglöt felépítteti és a kivitel foganatositásával a városi tanácsot bizza meg, fenntartván maga részére a képviselő testület a vendéglő építése és bérbe adása mikéntjének döntő elhatározását. E kérdésben felszóllaltak: Pap János, Vághó László, Horváth Lajos, Barthalos István, Hanauer Béla, Teuffel Mihály, dr. Lövy László, ifj. Martoníalvay Elek, Szvoboda Venczel, Baráth Ferencz, Harmos Zoltán, Lazányi Béla, Tarczy Dezső és mások. -7Egy kellemetlen inczidens is merült fel, -- Pap János ur ugyanis azt mondta, hogy a nagy anyagi áldozatot a földmives iskola nem érdemli meg; mert csak szegény emberek gyermekei veszik azt igénybe, és a kik a földmives iskola felállítását pártolják, nem a közügy, hanem magán érdek szempontjából teszik azt, mire Horváth Lajos provocálta, hogy nevezze meg azokat a képviselőket, kik a magán érdekük szempontjából támogatják a földmives iskola ügyét. Erre Pap JáLtO'; felhozta, hogy ezen ügyből haszna lesz a két bérlőnek (kik nem is városi képviselők), továbbá haszna lehet Barthalos István képviselőnek ; mert az alapítványi birtok ha nem lesz elég a földmives iskola czéljaira, Barthalos arra számithat, hogy nem csak a majorsági épületeit, hanem az ö szomszédos egész birtokát is bérbe fogja venni az állam. Barthalos a közgyűlés altalános helyeslése között czáfolta meg Pap János vádját, mert kimutatta, hogy a mit ö ezen ügyben kezdettől fogva tett, kizárólag a közérdek szempontjából tette, nem kímélvén sem költséget, sem fáradtságot, — és épen Pap Jánosra hivatkozott, kinek közbenjárása utján igyekezett e czélra a hodoskai birtokot megszerezni, s miután Hodoskát nem kaphatta meg, más birtokokranézve tett kísérletet, és csak midőn itt sem vezetett eredményre fáradozása, szexnelte ki a bizottság az alapítványi birtokot, melyen elegendő gazdasági épület nem levén, azoknak felállításáig késznek nyilatkozott Barthalos szomszédos majorját földek nélkül ideiglenesen átengedni, sőt még azon áldozatot is hozta, hogy a bérlővel való alkudozás megkönyitése czéljából az épületek után 600 frt építési költséget elengedett. Az egész ügyből Pap János ur húzta a rövidebbet, mert a szűkkeblűség vádján kivül a szabadságharczkorí szereplése is szemére vettetett és a kir, tanácsos urnák tanácsát is csak 16 képviselő fogadta mej*