Pápai Lapok. 14. évfolyam, 1887

1887-12-25

Uj időszak küszöbén állunk mä, é pedig az által, hogy a mezőgazdasági termelés s jövedelmezőség tényezői egészen más, s szokatlan viszonyba léptek egymással. Az előtt — bár mostoha körülmények s viszonyok mindig voltak — sokkal kedvezőbben, s talán jó haszonnal is járt a mezeigazdálkodás forgandó kereke. Volt akkor a magyar gazdának miből élni, sőt ha ugyan munkás és élelmes is volt, félre is tehetett. — Ez meglátszott egyebütt is, mozgott s fejlődött az ipar és kereskedelem is. Ma azonban a mezőgazdasági válságok között a mezei gazdálkodás, s ezzel az egész közgazdaság pang, a gazdaközönség zöme nyomorog, s ennek kifolyásaként az ipar és kereskedelem is lassan mozoghat. Ezek pedig mind olyan jelenségek, melyekkel leszámolni, azok ellenében alapos állást foglalni nem csak a gazdaközönségnek, dé a társadalom egyéb szabályainak is hazafiúi kötelessége, mert a lefolyt mult eléggé meggyőzhette őket is arról, hogy a mezeigazdálkodás fejlődése, a gazdaközönség jobbléte habár közvetve is, de saját jobblétükre is elhatározó befolyással van. A mutatkozó bajok közösek, azok ellenében kölcsönös érdeklődés s védekezés szükséges. De elsőbb sorban érintvén a gazdát, igy nagyon természetes, hogy a gazdaközönség tegye meg elsőbb sorban kötelességét, s ha a társadalom látni fogja a gazdaközönség értelmes élelmességét, nagyon természetesen ö is ébredni, s a gazdaközönség támogatására sietni fog. Csakhogy a gazdaközönség munkája, élelmessége legyen megfelelő, edzett és kitartó, legyen elég szakismerete és türelme a válságokkal szembe szállni, s legyen elég komoly akarata is azok ellenében védekezni is. Használjunk fel minden lehető eszközt bajaink megszüntetésére, s vessünk meg minden olyan jelenséget, mely bár pillanatnyi haszonnal kecsegtet is, de a közel jövőben bizonyára súlyosabb bajok kútforrása leend. Ha igy élünk s teszünk, s ha a gazdasági élelmességet ilyen irányban terjesztjük alul s felül és mindenütt, mihamarább megszünendnek azon számos válságok és anomáliák, miket hazánk mezei gazdasága körében ma nap oly bőségesebben látunk fakadozni. Ma már mindenütt értelem és kitartás a jelszó, s épen a mezeigazdálkodás vitelénél kell, hogy ezen tényezők legelöl álljanak, mert e kettő »különösen az értelem legjobb, leghívebb barátja a földnek, legőszintébb s legderekabb vezére a munkának, s legtermékenyebb fokozója a vagyonnak. Azért mindenek előtt az értelmiséget kell fokozni, s pedig elsőbb sorban a gazdaközönség zöménél a kisbirtokos osztálynál. Mert az intelligens gazda és birtokos rendelkezhetik elég értelmiséggel és erővel, az már önállóbb munkaerővel járulhat a közjólét emeléséhez, mit napjainkban is eleget találhatunk, de a kisbirtokos osztály ezideig nem mozog még, nem számol a viszonyokkal, nem fejlődik előre, inkább folytonosan hanyatlik, ez pedig csak is a kellő értelmiség hiánya lehet. Váljon nem-e erre vall az utóbbi években sajnosán tapasztalt azon körülmény is, — a mi a még ezután bekövetkezhető mezőgazdasági válságok egyikének előjele , — hogy a mezeigazdálkodás, a termőföld éltető ereje — a szalma nagymennyiségben eladatik s külföldre vitetik ki. A szalma eladását pedig legMilyen gyöngéd, milyen kimondhatatlanul kedves volt az én elveszített, az én halálosan megbántott angyalom, mikor az első csókot loptam tőle s milyen igéző, milyen bájos, mikor adta a másodikat. És mikor a bécsi fogadalmi templomban, az oltár előtt, gyöngéden hozzám simulva, aranyfürtös fejét a vállamra hajtotta s először (és fájdalom utoljára) elmondotta ezt a szót: szeretlek, a mennyország nyilt meg előttem. Szebb volt ez a szó az imádságnál és zengzetesebb a szeráfok zenéjénél. Csak most tudom, hogy a mennyország is lehet csalóka, délibábos menyország; hogy az imádság is lehet megfordított, ördög-bibliából kiolvasott imádság; hogy a szeráfok éneke sem egyéb, mint a hitrajongó eszelősnek önámító, hazug fülcsengése. Mi is volna más, ha a legszebb kerub, a teremtés remeke is képes hazudni a legszentebb érzelmet? I Talán mégsem? Hátha az én durvaságom ölte meg benne az irántam való vonzalmat, hátha az a nehéz sóhajtás volt szerelmének a hattyu-dala? Ez üldöz most engemet folytonosan, ez égeti a lelkemet, ez a sóhajtás; pedig talán nem is hallottam s csak wgy gondoltam, hogy hallottam. Ki van elégítve bosszúvágyain, de én szenvedek miatta olyan kínokat, milyeneket a Dante fantáziája sem ismert, a mikor „Pokol" művét megírta. Hogy az őrjöngés ki ne törjön rajtam, itthon ülök; nem szólok senkihez és ha mégis ki kell mennem, nem beszélek legjobb ismerőseimmel sem; kérdéseik elől pedig ugy térek ki, hogy szóba sem állok velők. Ha tudnák, hogy a mikor valaki képes lesz inegszóllalásra bírni, akkor én annak nekirontok, mint a dühös vadállat. i | Elhatároztam, hogy három napig várok és ha érdemesnek tartod egy ilyen eszeveszett ember kedvéért Budapestre fáradni, akkor teljesen a rendelkezésedre bocsátom magamat. Ke gondold, hogy a saját jószántamból teszem ezt; hanem azért-, mert az én mennyország-szemü, galambősz édes anyám jutott eszembe. Ha én most elpusztulnék, a fájdalom ölné meg őt és ha mégis életben maradna, ki keresné meg annak ai angyalnagyobb mértékben csak is kisbirtokosainknál tapasztaljuk. Nagyon elhiszem azt, hogy a mostani nyomasztó viszonyok között a szalma árára reá van szorulva az eladó, s azzal a kényszernél fogva pillanatnyi szükségleteit, vagy talán épen adóját fedezi, de ha meggondoljuk azt, hogyha az a szalma, melyet jó trágya alakjában a termőföldnek kellett volna visszaadni azért, hogy a gazda jövő jobblételét biztosítsa, s emelje; ugy a szalma ily utoni elprédállásának következhető szomorú jelenségeiről már is komolyan aggódhatunk, mert annak a gazdának, ki pillanatnyi csekély-látszólagos jövedelemért szalmáját prédálja el, elfog következni ideje, a mikor szalmája sem lesz majd eladható. A szalma eladása, elprédállása s elvonása a gazdaságtól veszedelmesebb válság a gabona alacsony árainál. •Ettől lehet és van is remény megszabadulhatni, de ha a szalmát eladjuk, s azzal az éltető táperőt a földtől elvonjuk, előbb utóbb oly válságba juthatunk, a melyből azután menekedhetni alig lehet remény. Azért a szalma eladását s külföldre vitelét minden eszközzel, sőt társadalmi uton is meg kell akadályozni. Ez pedig legfőképpen ugy érhető el leginkább, ha annak legkárosabb következményeiről az, — ki azt elérteni nem tudja és nem képes — a kisbirtokos kellő módon felvilágosittatik. Ha pedig az ily uton való törekvés sikeres eredményeket nem biztositana, ugy a szalma eladását s külföldre vitelét törvényhozás utján is megkellene minden áron akadályozni. Igaz, hogy az ily kényszer eljárás s alkalmazás talán a tulajdonjog, s szabad intézkedhetés fogalmával ellenkezik, de az a gazda, ki értelem s önállóság hiánya miatt nem tud a viszonyokkal, s a jövő káros eshetőségeivel leszámolni, megérdemli; hogy annak jövő jobblétéröl — habár némi kényszer alkalmazásával is — a törvényhozás gondoskodjék. Sc. SF. Szülőházam. — Irta GIZELLA. — Valahányszor elmentem mellette, mindig bizonyos áhítattal néztem végig azon ablakokon, j melyek mögött megpillantani a napvilágot, — ; betekintettem a kapu alatt a nagy tágas ud- ' varba, hol oly igazán gondtalanul futkároztam és eszembe jutott minden régi emlék a legboldogabb korszakból. Minden zugra, bútor darabra vissza emlékezem miként állott, a kis »feiler egerre« mit bátyám üveg házban gondozott, a hálátlan mégis megszökött és mig nyaralni voltunk, segített S2ürke társainak, bátyám lepke gyűjteményén lakmározni, miért anyánk kis arzénnel kedveskedett nekik és a folyosókon — nagy ámulatunkra — tarka, szürke, fehér foltos bastardok kerültek. A kíváncsi »esikra« mit bátyám aquariumban tartott, de egy éjjel kidobta magát, ijedelmemre a szőnyegen találtam reggel. Midőn »ásvány gyüjteményébőla elcsentem egy kis »asbesthet« — mi legjobban megnyeré tetszésemet — folyton azt óhajtám, ha nagy leszek, ilyenből kellene nekem báliruha ezt mosni sem kell, csak a tűzbe tenni és megtisztul, mely óhaj eszembe jutott az országos kiállításon, látva az asbest pavillonban egész tűzoltó öltönyöket, teritöket stb. szelíd, jóságos öreg asszonynak a mindennapi kenyerét ? , Hát csak jöjj sürgősen, a míg valami helyrehozhatatlan gonosz dolgot nem követ el. igaz híved Vilmos. VPista idején megjön és magával viszi Vilmost a felvidéken levő birtokára. Mindjárt a megérkezésök utáni napon vadászatot rendez a Vilmos kedvéért és meghivja rá néhány jókedvű ismerősét is. Azt hiszi, hogy a korán-kelés, a vidék elragadó panorámája, a természet szépséget, a fris levegő, a mozgás, a fáradság és a zaj szórakoztatni fogják önmagával meghasonlott barátját. Csak rövid ideig hiszi; mert a vadászaton az a kis malheur esik meg, hog3

T a mint Vilmos a feléje tartó rókára a fegyverét, lekapja a válláról, a fegyver véletlenül elsül és töltése nem a rókát találja, hanem Vilmosnak a kalapját viszi le a fejéről. Szemtanuk beszélik, hogy véletlenül törtónt és szerencsének tartják, hogy a töltés a kalapba és nem a fejbe ment. Pista csak azt találja különösnek, hogy a kalapon ütött lyuk golyó nyomát mutatja. Nem _indultak őz hajtó-vadászatra, kisebb vadászatra pedig nem szokás golyóval lövöldözni.' Többet azután nem mennek vadászni, hanem halászni a kis patakra, csónakázni a nagy kiterjedésű, de alacsony vizű tóra, majd rovarokat és füveket gyűjtenek, lovagolnak, olvasgatnak, egyszóval ártatlan dolgokkal tölték idejöket. Pistának gondja van rá, hogy Vilmost mindig foglalkoztassa. Két hó múlva Pista már nem tartja veszedelmesnek visszaereszteni barátját a fővárosba, hogy az újra nekilásson a foglalkozásának és a kenyérkeresetének. Vilmos visszatér Budapestre és lázas szorgalommal neki döl a munkának. A mi szabad ideje van, azt a Margit-szigeten, ebben a viz közepére varázsolt paradicsomban tölti, a hol elvonulva a romok közé, egyedül lehet a gondolataival. Egy szép estén, a mint baiatéroben a hajóra Mind ez világosan emlékemben van, de homály fedi Bobby kedves játszótársunk rövid életét. Ők a földszint túlsó oldalán laktak anyjával, szép asszony volt Prixené, angolul beszéltek többnyire, mi azonban Bobbyval jó magyar barátságba kerültünk. Egy pár nap nem láttuk pajtásunkat, hallottuk, igen beteg, több orvos consiliált, mivel hiába, a kis Bobby meghalt. Szép temetése volt szegénykének, a nagy fehér koszorút megcsodálta mindenki, mert akkor a virág cultura sem volt még ennyire és egy különös borotvált arczú ur jelent meg, ki nagyon sirt koporsójánál, — azt suttogták ez az at)-a ! Miért nem lakott velők, kérdem anyámtól, talán meg sem halt volna fia, — a válaszra nem emlékezem, csak arra még, hogy Prixené fia halála után annyira kétségbe volt esve, hogy rövid idő múlva ö is meghalt. Ekkor ismét láttam azt az angolos arczu urat, kiről azt suttogták ez egy nagyon gazdag lord, és Prixené — váljon ki lehetett ? Az egész emeletet egy dúsgazdag gen3ralis lakta, ki igen mérges arczu öreg ur volt, féltünk ha lejött lovait, kutyáit megnézni, ellenben adjutánsa kedves fiatal katona bácsi volt, ki ezukorkákkal bőven ellátott, úgyszintén a szép fiatal generálisné, titkon sokszor magához hit, mert szegény nagyon unta magát, ha férje elmentbezárta a főbejárat ajtaját és nem volt szabad senkinek hozzá menni, vagy neki még csak a kertben is lenni. Bennünket is a cseléd feljáraton vezettek hozzá, össze csókolt, elkérdé neveinket, ki vezetett a nyitott utczai erkélyre, mely egész virágos kertté volt berendezve, a sárga-kőoszlopok felfutókkal borítva, egy szép kajdács egyre »anna« anna nevet rikácsolá folyton, ha ezukrot nem kapott, de jaj volt, ha véletlenül megjött a generális, akkor ugy futottunk le, tudtuk, hogy még nekünk sem szabad féltett nejénél lenni. Szegény szép asszony iránt, oly sajnálattal volt mindenki, még a kertbe is bezárta maga után az ajtót férje, hol mint egy elátkozott tündér jelent meg fehér hosszú öltönyében a zöld lombok között. A gyermeki elme éles agyában jobban bevésődnek az esemenj-ek, melyeket nem ért ugyan, csak később kezdi felfogni. Én is azon tűnődtem, mi lehet oka ezen bánásmódnak hisz oly szelid és kedves volt a generálisáé, — azonban még leányának is fiatal férjéhez — és az adjutáns is fiatal szép ember volt hátha, hátha — ez volt oka! No de hagyjuk a multakat, hisz már kő kövön nem áll ez épületből, szét hordták, megsemmisítették a »Nagy körút« elnyelte, bokor, fa kertestől eltűnt. Ez uj széles ut, kígyóként szalad keresztül a városon, elsöpörve, megsemmisítve, mi útjába jö, igy szülőházamnak még nyoma sem maradt, csak emlékemből mi sem törülheti. Jegyzőkönyv. Felvétetett 1887 évi deczember hó 20-án tartott „Pápai korcsolya egyleti" közgyűlésen. Jelen voltak: Herbszt Lajos e. elnök, Hanauer Zoltán e. pénztáros, Körmendy Béla e. jegyző, Héncz Géza, Bartkalos István, Botka Jenő, Koller Kálmán, Sarlay János, Iglauer István, Perlaky Lajos, Seguli Dezső, Szili János és az ülés folyama alatt érkezők. 1. Elnök a közgyűlést szavazat képesnek találszáll, meglátja, hogy Elise és a szülei is a hajón vannak; a szigetről jönnek. Visszatérni nem lehet, köszönti tehát Banniniékat és azután felkeresi a hajó-parancsnokot, a ki régi jó ismerőse. A megérkezés előtt Vilmos elbúcsúzva ismerősétől, a parancsnoki emelvény oldalán levő lépcsőn jön le a hajónak egyik párkányáig, hová az utazóknak voltaképen nem is szabad menniök, mert a párkánynak nincsenek korlátai. A hajó nagy zökkenéssel köt ki, minek az a következménye, hgy Vilmos egyensult veszítve, a vizbe esik, még pedig a kikötni készülő és a lánczolt uszály-hajó közé. Szerencsére nem a felső végen, hanem az alsón, a hajó-keréken tul. o Kifogták. VI. Pistának sokáig halasztgatott más dolga is volt a fővárosban, a mint tehát Vilmos esetéről hírt vesz, rögtön siet Budapestre, hogy barátjának segítségére lehessen. Ott ül most is az ágya mellett és beszél a betegnek hol tréfásan, hol komolyan; néha-néha meg is korholja. Az hallgatja őt figyelmesen és mikor Pista elhallgat, a jobbja után nyul és megszorítja. — No ne mozogj most; — szól oda Pista, hogy elórzékenj'ülésót palástolta; — hadd tegyem fel ezt a jégboritókot, ez épen neked való; meggyógyítja a fejed sebét és helyrehozza a veszni induló eszedet is. Vilmos elmosolzodik; bágyadtan ugyan, de mégis mosoly az, a mi ajkain raegjelen. Nehéz, nagy idő óta először. Pista mintha nem venué észre, fojtatja a korholást. — De micsoda eszme is volt az, hogy belepottyanj a vizbe? Nem vonom kétségbe, hogy puszta véletlenségből történt; de hát az ilyen véletlenség már másodszor esik meg veled. Njem irtózom az orvosságtól; de ha valamely orvosság két izben sem gyógyítana meg, bizony nem használnám többet. Mit értél vele, hegy a két hajó közé estél? Az eszes emberek a legokosobb dologgal i6 mindig elkövetnek valami bolondot, Kisxamitanak mindent a leg. ván azt megnyitotta, üdvözölvén a szép számmal megjelent tagokat s egyúttal felhívja az egyle*

1 pénztáros urat a mult 1886/87-iki idényről a számadás bemutatására. Hanauer Zoltán ur az egyleti vagyont kitüntető mérleget beterjesztvén, annak megvizsgálása után a közgyűlés a számadást elfogadja s a pénztárnokot felmenti a felelőség alól; az egylet vagyona takarékpénztári könyvben 140 frt 29 kr., készpénzben 5 frt 24 kr., összesen 145 frt 53 kr. 2. Elnök jelenti, hogy az eddigi területet- T. Wittmann Ignácz ur, mint a pápai uradalom haszonbérlője nem adja oda feltétlenül az egyletnek, sőt azon feltétel alatt csak, ha egy általa megnevezett egyleti tag nem lép a leendő jégpályára: nem tartván magát illetékesnek egyedül ez iránt intézkedni, kéri a közgyűlést: vegye fontolóra a dolgot s hozzon határozatot. Erre Barthalos István egyleti tag a következő indítványt teszi: Tisztelt közgyűlés! A „Pápai Lapoknak" f. 1887. deczember 18-án megjelent számában korcsolya egyletünkre vonatkozóan egy közlemény jelent meg, mely szerint eddigi tisztelt elnökünk már lemondott, mely azonban csak is most történt meg és sajnálattal el is fogadandó lesz, miután volt elnökünk eltávozik Pápáról. E mellett az emiitett lapközlemény azt is tárgyalja, hogy a pápai uradalom területéhez tartozó s a vasútra vezető sétánjr melletti réten levő korcsolya területet, melyet eddig Méltóságos Gróf Esterházy Móricz ur mint e terület tulajdonosa és birtokosa kegyes volt az egyletnek átengedni, az urodalmi birtokok haszonbérlője Wittmann Ignácz turném akarja odaadni feltétlenül. A „Pápai Lapok" arról,nem szól, hogy minő feltételhez kötötte Wittmann Ignácz ur a néhány fj öl bérleti rétnek átengedését, s említ méltányosságot s ennek nem követése miatt válságos helyzetbe jutást. Önkénytelenül mindenki arra gondolhat, hogy kártérítést, illetve árendát óhajt talán Wittmann Ignácz ur, melyet jogosnak és méltányosnak is kellene elismerni s a korcsolya egylet Wittmann Ignácz úrral mint bérlővel szemben nem is térhet el a megfelelő árenda felajánlásától. Minthogy azonban eddigi elnökünk jelentése szerint Wittmann Ignácz ur egy egészen más feltételt és olyan árt szabott, mely mellett hajlandónak mutatkozott átengedni a területet, nevezetesen csak ugy hajlandó átengedni bérleményes birtokán a jégpálya területet az egyletnek, ha egy tagja, ki őt állítólag megsértette, az egyletből kizáratik, illetve a jégpályára rá nem megy: ezeknél fogva indítványozni bátorkodom, hogy válaszul Wittmann Ignácz urnák és a „Pápai Lapokénak mondja ki a közgyűlés következőket: a) A korcsolyaegylet elismeréssel és hálás köszönettel fogadta mindenkor Gróf Esterházy Móricz ur mint a pápai uradalom tulajdonosának azon kegyességét s áldozatkészségét, hogy a vasútra vezető élénk közlekedésü és séta ut mellett s a város és Tapolcza közelében legalkalmasabb helyet a korcsolya egylet jégpályájául odaengedte, s különösen, hogy a Tapolcza vizének leeresztését mind a pápai trradalom, mind a városi hatóság, mind egyes malomtulajdonosok megengedték, s az egylet azon reményben és bizalomban volt, hogy ezen áldozatkészség és szívességben továbbra is részesülhet a változott viszonyok, illetve a pápai uradalmi birtokok (Folytatás a mellékleten.) apróbbra és csak akkor veszik észre, hogy valami kimaradt a számításból, mikor az a nagyon okos dolog nem épen ugy üt ki, a hogy gondolták. A két hajó között rohanva siető ár bizonyasan a kerék alá sodor és rögtön meg öl, ha a hajó felső végéről esel bele; csakhogy az alsóról estél be. Szerencsére véletlenségből a hajón ügyes búvár is jött a margitszigeti munkából, hogy családja körébe térjen. Ez az ember kibírja a viz alatt másfél, sőt két perczig ie és ugy lát, mint a hal. Ez az ügyes búvár a legjobb akarat mellett sem akadályozhatta meg hogy a fejedet odaüssed a hajó oldalához, a hol valami ostoba szeg csúnyául felhasította. Pista dolgot keres magának, hogy ne lássa mikópen nedvesednek meg barátja szemei. Jó félóra múlva folytatja a beszédet. — Ma már az öngyilkosságok nem ugy sikerülnek', a hogy az öngyilkos-jelöltek magoknak kitervelik. A ki például hasznavehetetlen ember, az alaposan meghal, ha nem is akarja magát nagj^on megölni, csak ugy ijesztósből. Hallottad a hírét a szép E. Ilonának, a ki tizeukétszer kísérletté meg az öngj-ilkosságot sikertelenül. Képzett, eszes tanítónő volt és igen jól tanított; mikor azután megháborodott és többé nem hasznára, de terhére lett volna az emberiségnek, akkor a tizenharmadik kísérlet sikerült. Vagy hallottad-e a szép huszár-kapitány esetét? Gyönyörű fiu volt, grófi sarjadék és vagyonos. Atyja a szomorú időkben egy nagy ország élén állott, mint mindenható kormányzó. A fiúnak egy kis bánata akadt s 'meg akart halni; de ez a meghalás sokáig nem sikerült. Végre is a szép kapitány ugy halt meg, a hogy nem kívánta. Teljesen elzüllött és egy téli éjszakán a testén levő rongyok nem bírták megvédelmezni a borzasztó hideg ellen; reggel ugy szedték fel az utcza kövezetéről megfagyva. Vagy ... — Ne folytasd, kéri Vilmos barátját. — Nem folytatom, csak figyelmeztetlek, hogy gondolj édesanyádra, arra a páratlanul jószívű teremtésre. (Folytatás a, mellékleten,}