Pápai Lapok. 14. évfolyam, 1887

1887-10-23

XVI. évfolyam. 43. szám. Pápa

? S887. októbei JMegJ ©leni.it Mi v. ű e n v a s á r n a p. Közérdekű sürgős közlésekre ko-önkim rendkívüli számok is adatna.: ki Bénnemeilen lev< lek, csak ismert kezektől fogadui utak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapun!;, szán! közlemények a l ap SZIiUK h i r a I a l á b a (Ó - k Í; / / ég i ii m é p ii I e l) küldendők. Előfizetési elljalt. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Kegyed évre 1 frt§0 krajczár. Egy SÍ ám ára fj kr. HIRDETÉSEK r hasábos petitsor térfoga/a után 5 kr, uyiltiérbcn 25 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj'mindigkülön számíttatik Az előfizetési dijah\ s hirdetések a lap KI A D Ó h i v a ta láb a [r e f. f ö i s k 0 l a n y 0 m d á j a) küldendők. •rM.'>iV|W.ir.-.-:rx i_->.Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. j)apa-VIC18!ÍÍ kG2ÍMi¥8!öli8Si egyesülethez. Jeleseinkkel rendesen ugy vagyunk, hogy csak holtuk után ismerjük őket, j méltányoljuk érdemeiket és emelünk nekik szobrot. De mie; éltek feledve valáO nak, s nem egyszer történt, hogy a létért való küzdelemben, a legutolsó napszámoskint harcoltak, s néha éhen vesztek el vagy pedig az el feledés keserű érzetében lehangolva, szétzüllöttek. Belizár, Konstantinápoly hőse. elárultatva, s szemétől megfosztatva, mint vak koldus kereste kenyerét, Dante számkivetésben halt meg. Cervantes börtönben. Izaiás koldustarisznyával járt; Jób szemétdombon hentergett. Hómért, életében semmibe se vették, s éléskamrája az éhség volt. Petöfy a csatatéren halt meg, s míg élt gúnyolták. S ezreket lehetne felhozni, akik hazájoknak rendkívüli szolgálatokat tettek, s mégis — élce elfelejtettek. Pedig egy hősnek, vagy egy lángelmének nincs irtózatosabb temetése az — elf éledésnél] . . . Ez egy naponkinti meghalás, a vértanúság minden kínjaival. E fájdalom annál nagyobb, ha ahhoz még a hálállanság erős gyanúja fészkelődik. Mert hálátlansággal fizetni vissza a jótéteményt: oly bűn, melyre Seneca szerint az emberek nem szabtak büntetést, mivel annak megbüntetését csak a legigazságosabb istenek képesek kellő szigorral fenyíteni. A magyarnép az ő nagyjai iránt sohsem volt hálátlan. De néha megfeledkezett rólok, mivel ezek félrevonult szerénységükben nem adtak életjelt magukról vagy mert nem mertek élni a mai világban divatos reclámmul. Hallgattak, de dolgoztak, mint a csermely, mely vidékeket öntöz, de nem zúgtak mint egy óriási folyam, mely medréből kiöntve, nem öntöz, hanem pusztít és temet. Klapka György tábornok, Komárom hőse, szabadságharcunk egyik legdicsőbb, s legtisztább alakja tavaly kiadta „Emlékiratait. Az első kötet megjelent. A közönség hallgatott: mintha csak egy deákgycrekről lett volna szó, aki első versével próbálja az első szárny csattogást. A sajtó is hall- | gatott; —legalább nem ugy szólt, mint a jeles mű megérdemelte volna — a reklámok aludtak, s igy történt, hogy a mű megjelent ugyan, de a szerző tetemes áldozalával. A tábornok úr nincs olyan helyzet- | ben. hogy irodalmi vállalatokba dobja nagyon is kimért megélhetési szükségletét. Szelid lelkülete pedig épen nem olyan, hogy zajt csináljon maga mellett, s maga érdekében. Ha a hazának szüksége volna kardjára, bizonyára első volna, ki azt kirántaná, de legutolsó, ki azt önmaga, mellett fölemelné. Igy van a dolog müvének II kötetével, melyben a legérdekesebb és sehol és senki által nem használt okmányokkal találkozunk. A nemzeti műveltség és történelmünkre nézve, hol a legdicsőbb események festetnek le, vétek volna, de szégyen is ez okmányok elvesztése. Amit tehát a tábornok ur szerénysége, s anyagi helyzete nem enged, azt tegyük meg mi a szövetkezés által. „Vállal a vállhoz az ég alatt, s nincs ki le döntse a sziklafalat". Szövetkezzünk! Komáromban, 1849. okt. 4-én harmincö'ezer honvéd kapitulált. Ezeknek életét, vagyonát és becsületét Klapka tábornok mentette meg! Ha emryi honvéd közül csak egy tizedrész is ól még, s áll ki a sikra: a mű meg van mentve. Alulirott, mint közvetett megbízott, legelső sorban a „ Pápa-vidéki közművelődési Egyesülethez" folyamodik a végett: ha a tábornok úr Ií. kötelének kiadását párlolólag kezébe venné; a megyei s más vidéki lapokat, továbbá az összes megyei honvédegíjlelekel, a bpesti ir óik ört; az országos képviselőket; a városi polgárokat \ papokat, lanilókat, földbirtokosokat stb. a l á i r á s r a felszólítani kegyeskednék, ugy, hogy legalább ezer aláíró levén, a mű kiadása biztosittassék. Az aláíráskor az előfizetés fele lenne lefizetendő, másik fele a mű megkapásakor. A többi módozatok megállapítását közös tanácskozmányban kell eldönteni. Honvédek! bajtársak! A ki nektek mindig azt mondotta: „Elöre\

u A ki titeket mindig diadalra és becsületre vezetett, kinek szeplőtelen zászlója alatt a hazát és szabadságot forrón szeretni megtanultátok, annak nevében most ón mondom nektek: Előre!

:: sorakozzatok a munka körül! — Ez legyen a legszebb, legzöldebb babér, melyet még élő tábornokunk ősz, de mindig nemes homlokára tehetünk! No a holtakat, hanem az élőket koronázzuk meg, megtisztelvén ez által önmagunkat s hazánkat is. Hasonlókép szólunk hozzátok ti írók. papok és tanítók, mint a nemzet oktatóihoz; képviselők, mint a nemzet törvényhozóihoz, kik a haza szent emlékeinek emlőjén emelkedtetek a honat3

7

aságra; végre hozzátok gazdagok s hatalmasok, kiket Isten minden földi javak mellett jó s nemes szívvel is megáldott! A haza genfűsa legyen velünk és törekvésünkön! Ugod, 1887. okt. 20. •plébános, volt 1848—49-iki bonvéd tiszt, s orsz. képviselő. A régi megyeházban. 111. A veszprémi régii megyeházban öt negyed századon keresztül megtartott megyegyülések között alkalmasint azjtk voltak a legnépesebbek és legnagyobb részvéttel kisért közgyűlések, melyek az alkotmány visszaszerzése érdekében az 1860. és 61. években tartattak. Ezen gyűlések élénkségéről már más helyütt megemlékeztünk; de az 1S61. évben Veszprém városában oly gyakori fáklyás zenék közül egyet itt helyén valónak találjuk felemlíteni. A februári pátens izgalomba hozta a kedélyeket. Az előbb táplált remények helyett a kétség nyugtalanított mindenkit cs ezen lelki állapotban mindenki kész volt a hangos és nyilvános tüntetésre. Mindenütt összejövetelek, értekezletek, szónoklatok tartattak, melyeknek heve természetesen egy óriási fáklyás menettel tartott éjjeli zenében tört ki, A fáklyás zene Gróf Esterházy Pálnak, azután Gróf Zichy Manónak adatott, a kik az alkotmányos küzdelemnek hősies vezérei voltak. Tán ezer fáklj'ának rémületes világa és füstje vonult az utczákon végig oly embertömeggel, a mely a fővároson is impozáns látványt nyújtott volna, annálinkább, mert ezen felvonulásnál nem veit hallható az örömnek rivallgása, sőt azt inkább a fájdalomnak jelentőségteljes némasága jellemezte azon komor morajjal, mely ily nagy tömeg menete mellett lenni szokott. A csudálatos embertömeget csudálatosan világította meg a fáklyafény, ellenben a tömeg felett oly sürü füstfelleg keletkezett, melyrémületes látványt nyújtott. A füst felhő sötétjében egy emberi alak látszott a magasban, mely alakot a tömeg vitt magával a fejek felett, mig a tömeg a fáklyák sokaságával együtt a Korona vendéglő előtt megállapodott és a Rákóczy induló riadalmai a tömeg éljenzésével együtt elcsendesedtek. A tömeg felett hordozott szónok égnek emelte fejét és tiszta csengő hangon, mely a téli éjszakán messze elhangzott, e szavakkal kezdte beszédét Gróf Zichy Manóhoz : „Midőn a mi eleink ebben az országban megtelepedtek, — akkor a németek ugy imádkoztak : — a magyaroktól ments meg Uram minket" — — A szónoklat ezen kezdetét oly óriási éljenzés követte, hogy az épületek rengettek bele. A kedélyek hangulatát érintette, tehát kitörésre késztette. Képzelheti mindenki, hogyha egy kitűnő szónok akkor, midőn az osztrák államférfiak helytelen politikája támadást intéz a magyarnak azon legfőbb kincse ellen, melyért annyiszor ontotta vérét, s melyet épen visszaszerezni akar a kétségbeesés küzdelmével is, — képzelheti mindenki, hogy azon szónok, ki igy kezdte beszédét, miként folytatta azután és mint dörgött Jelkének haragjával, s lelke haragjának menydörgésével azon osztrák államférfiak ellen, kik e nemzetet megsérteni merészelték. TÁRCZA. AZ EMLÉKEZÉS DALAIBÓL. I. Eltem merő kéj volt! Ragyogott az égbolt; Kis madárka dala, Bűvös-bájos vala; Patak csobogása, Szellő susogása, Bimbó fakadása, Hajnal hasadása, Minden olyan szép volt: Eltem merő kéj volt! II. Olyan boldog voltam: Mindig azt gondoltam, Hogy ragyogó mennyem Mosolyog szemedben . . . Ezüst hangod' hallván, Véltem: madár dal tán; Fölcsengvén kaczajod Csobbanó patakot Képzeltem . . . s fülembe Ha súgtad hizelgve Ez egy szót: „Szeretlek!"-: Vidám szellők keltek, Melyek könnyű szárnyán Üdvök üdve szállt rám . . . Mikor pajzánkodva Édes-mézes csókra Nyújtottad ajakad; Hittem: bimbó fakad, — S ha szemérem pírja Ült ki arczaidra: „Hajnal," azt gondoltam, ~* Olyan boldog voltam! III. Nemde megmondottam Akkor is már, ottan, Mikor még boldogság Hő karja fogott át, Mikép lehetetlen, Hogy képem szivedben Örökösen éljen, — Tőlem el ne téijen. Szeszélyes hajlamod, Mikor én nem vagyok Körülötted, ottan . . . Nemde megmondottam? . IV. Régen volt, jó régen! . . Mostan már az égen Csak felhőket látok; Földön is virágok Utamon nem nyílnak, — Nincs egyetlen csillag, Mely reám ragyogna, — Patak lejt csacsogva S én rá sem hallgatok, Kertbe sem ballagok: Fü-fa nem érdekel — S ha madár énekel: Többé el nem bájol . . . Ah, hiszen oly távol Vetett sorsom tőled — S hírem sincs felöled, — Pedig e világon Te vagy boldogságom, Te vagy üdvösségem . . Régen volt, jó régen! . . A festett szakáll. — Beszély. — Ha igaz az. hogy a valódi művész előtt nincs közönség, ugy Karmos István nagy művész lehetett, mert bizony ő előtte ritkán volfc közönség egész szini pályája folyamán, vagyis jobban mondva ö ritkán volt a közönség előtt, mely magyarázatát abban leli, hogy ö a közönséges kórista szerepnél feljebb soha sem vitte, ámbátor saját állítása szerint is a negyven évet meghaladta s már huszadik éve óta tölti e színpadhoz kötve sovány kosztu életét. Karmos egész irigységgel nézte, hogy kollégái szeretnek, ölelnek, szöktetnek és csókolnak ~ a színpadon és azon kívül, míg ó' neki szomorúan kellett konstatálni az elkomoritó tényt, hogy eddig még sem az előbbit, sem az utóbbit el nem érhette. Ilyen sanyarú és koplalni kényszerítő körülmények közt teljesen megőszült volna és igy csak szerencséjére szolgált, ^íogy nem volfc rajta a mi megőszüljön, kiborotválja lévén színészi állásánál fogva bajusza és szakálla s kihullva a hajaszála. Egyszer azonban, midŐii épen azon két áruló ráncz elsimításával foglalkozót! a mely homlokán, erőszakosan akarta helyettesíteni a születési bizonjdtvány keltét, egy levele érkezik a kerületi közjegyzőségi irodából, melyben értesíttetik arról a vele most megtörtént régi és mindig uj történetről, hogy az ö nagybácsija Amerikában meghalt és hagyott az ő számára tízezer dollárt készpénzben a mi már el is küldetett a tudósitó közjegyzőhöz a hol a pénzt fel lehet venni. Ha mint regényíró híven akarnám ecsetelni a jellemeket, azt írnám, 'hogy Karmos előbb nem akarta e szerencsét elhidni, de nem, ezt nem mondom; Karmos jól ismerte á német de igaz példabeszédet: „Der Dumme hat's Glück," s ennek alapján el is hitte s igy első dolga volfc-a pénzt fölvenni. Második dolga voltj vacsorálni, de u.viasán

} sor szerint ez volt a második tette, de életében bizonyára az első jó vacsora, {melyet mint úr kénye kedve szerint költött el. • És végre harmadszor ^kényszerítve vagyunk a valóval előlépni, neki is volt egy ideálja (szegénynek ő benne sem vált a vér vízzé) egy bájos tünemény veres hajzattal s bizonyos gyanús pecsétekkel ellátott arczczal, ki lévén egy pék leánya, ki minden reggel dagasztotta a zsemle tésztát, nem csoda tehát ha Karmos szivét e nemes foglalkozás megragadta s az ő rendesen 0 fokon aluli szive talán a dús veres hajzat láttára tüzet kapott, mely addig addig dúlt szivében mig végre forró szerelemben tört ki. És e szerelem kitörése után néhány héttel következett az örökség a nagybácsitól. Miután pedig ily szerencsés véletlen folytán egy kis pénz birtokába jutott, elhatározta magát egy látogatásra, mely nyilatkozattal leend egybekötve. Másnap este öt óra felé lehetett, de tél középén szalmaszinü kesztyűt húzván ujjaira cylinderben elindult imádottja házához. De a szerető szive oly heves bika természet'

1 volt, mely ha veres szint lát, felingerlődik s Karmos szerencsétlenségére vele is igy történt. Egész uton gondolatban csakis az ő ideáljával foglalkozott, feltűnt előtte annak széles termete és alakja s ezzel együtt természetesen veres haja is, ez volfc az oka izgatottságának, merfc szive a veres haj láttára fölgerjedt s ő izgatottságában valóban nem tudta mit csinál. Bele ütközött az uton minden ott ólálkodó hordárba (pardon m. t. akadémia: hordóba) s" a mi mindennél több elfelejtette a nagy kinnal bemagolt beszédet. Végre elérkezett Kurcz Mihály sütőmester házához, hol is a műhelybe, melyben a mester dolgoo zott, ugy rontott be, hogy cylindere még az ajtó kinyitás közben a zsinóron függő kőolajlámpára .esett, melyről niklon a cylindert; lekapni akarta, a lámpát 4a ".