Pápai Lapok. 13. évfolyam, 1886
1886-08-15
_XIII. évfolyam. 33. szám. Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatna'; ki. Bcrnienicilen lezn lek. csuk ismert kt'.ekiólfogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szűnt közlemények a I a p S7AÍRK h i r a I a I á U a (/) - k o 11 é (j i a m é p ii l e I) küldendők. PAPAI LAPOK. Előfizetési dijait. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt£0 krajezár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petit sor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajezár, A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési dijah\ s hirdetésea a l.ap El A D ü • h. i rata lá b k . (it-ef. fői skola ny 0 ni d áj a) ' ' küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalo s k ö z I ön y e Pápa, 1886. aug. l'l. Nagy hazafias jelentőségű ünneplés kezdődik a mai nappal, az ország fővárosában mai napon megnyílt történelmi kiállítással. Budavárának kétszáz évvel ezelőtt a töröktől való visszafoglalását ünnepli királyával a magyar nemzet. A történelmi kiállítás rendezése ez alkalomra okos, nemes, s hazafias cselekedet volt. Minden nemzet csak történelmében élhet, valaminthogy minden nemzet iparkodik reásütni nemzeti bélyegét azon tőidre, melyet hazájának tart, E nemzeti bélyeg csak is a — történelmi. S ha van ország, úgy Magyarország, e polyglott állam az, melynek eme nemzeti bélyeg szembetűnő kinyomatáralegnagyobb szüksége van az anyanemzet kis száma miatt, s a be nem olvasztott elemek sokasága miatt. Ezért őrizte a nemzet mindi» 1 szent kegyelettel történetének hagyományait; irodalma is legelébb járt a történelmi szakban, mely már az Árpádok alatt virágzott. S jelenleg is tudományos academiánk, történelmi társulatunk és ifjú derék írónk egész serege fejti ki nemes buzgalmát e nemzeti hagyományok megőrzése körül. Ellehet mondani, hogy alig van nemzet, melynek határozottabb felfogása, vezérgondolatai nyilatkoznának történelmében, történetíróinál, mint a magyar. A legkorábbi krónikástól kezdve a legutóbbi időkig úgy fogták fel e nemzet hivatását, mint a melynek rendeltetése volt Ázsiából kijővén, ősei birtokát itt elfoglalni, azt az idegen közt erővel, eszességgel fentartani, kereszténységre áttérni, az által megnemesedvén, itt egy müveit (ekkor e szóval nevezve el: keresztény) birodalmat alapítani újra és tartani fenn. Utóbb röviden igy is mondjuk: a kereszténységet védelmezni, annak védfalául szolgálni. E védfalt teremtette meg Lothiinyi Károly vitéz hadserege kétszáz évvel ezelőtt! Üdvözöljük a ma megnyílt történelmi kiállítást, mint nemzeti irányunk nemzeti felfogásunk és nemzeti nevelésünk legjobb eszközét. Menjen, nézze meg e kiállítást mindenki, a ki csak teheti. A ki történelmét nem ismeri, vagy az iránt nem érdeklődik, mindennek elmondhatja magát, csak hazafinak nem Egy kis nemzeti pantheont láthatunk abból az időből most Budapesten. Az erdélyi Apafy Mihály fej edelem életnagyságú arczképét. A törökből magyar hadvezérré lett Tunczenberg József arczképét, Esterházy Pál herozeg nádorét stb. Legérdekesebb mindezek közül a hős Esterházy Lászlóra vonatkozó kiállítás. Már a kiállítás csarnokában láthatjuk a nagy magyar hősnek arczképét, az Esterháziak czimerével, s rajtuk felírással: Magnificus Duos: Ladislaus Esteras: De: Galanta: Eques: Auratos: Ao: 1689. Ki van állítva pánczél-ingje, sisakja is. E sisakon még ma is láthatni a horpadást, mely e sisakon keresztül a hős fejére ütve halált hozott. Ki van állítva a vezekényi csata óriási képe is, hol négy Esterházy halt hősi halált. Ezer más érdekesebbnél érdekesebb történelmi emlékek kötik le a szemlélőt e kiállítás megtekintésénél. Szívből kívánjuk, zarándokoljanak minél többen az ország szivébe e kiálhtás megtekintésére. Váljék e kiállítás nemzeti törekvésünknek, irányunknak, leifogásunknak és nevelésünknek előnyére, biztosítására, fokozására. A királyi leirat. Felséges Urunk Királyunk az ismert Janszky ügyben, mely miatt népgyűlés is volt Veszprémben múlt vasárnap a közvélemény megnyugtatására a legalkotmányosabb királyhoz méltó kéziratot bocsátott ki, mely bizonyára megnyugtatásul és Királyunk alkotmányos érzületének ujabb fényes bizonyítékául fog szolgálni. Az emiitett kézirat szövege a következő: Kedves Tisza! Sajnálattal észleltem, hogy némely, az utóbbi időben történt katonai személyzeti változás különféle félremagyarázatokra alkalmat szolgáltatott, melyek a közvéleménynek nyugtalanitására és félrevezetésére, valamint | a polgári lakosság és a hadsereg között magyar j koronám országaiban ezideig fennállott jó vi- j szonynak sajnálatraméltó megzavarására vezet- • hetnének. j Ez pedig annál inkább sajnálandó, minthogy j az emiitett személyzeti változásoknál, bármely törvényes vagy alkotmányos jogok sértése nélkül, csakis katonai szolgálati tekintetek voltak mérvadók, s ennélfogva az abból tévesen vont következtetések maguktól elenyésznek; valamint ép oly sajnos, ha egyes tények miatt az egész hadsereg kedvezőtlen bírálat alá vétetik. A monarchia összes népeit magában foglaló közös hadsereg szelleme nem más és nem is szabad, hogy más legyen, mint a legfőbb hadúré ; a mi épen legbiztosabb kezességet nyújt az iránt, hogy e szellemet ezentúl sem uralhatja más érzelem mint versenyző törekvés a kötelesség hü teljesítésében, mely kötelessége a hadseregnek, nemcsak a monarchiának kifelé való védelmét, hanem, minden politikai pártüzelmektöl távol állva, a belső rend fentartása érdekében a törvények s ennek folytán a törvényesen fennálló alkotmányos intézmények oltalmát is foglalja magában. Csak szándékos nemludás, vagy nem tiszta indokok vezethetnének tehát arra, hogy a hadsereg, mely háborúban és békében mindenkor hiven és áldozatkészen teljesítette kötelességét, — a valódi hazafisággal, az ország törvényeivel és az alkotmánynyal elletétbe helyeztessék. Ámbár e szerint hinnem kellene, hogy a tényállásnak páratlan és szenvedély nélküli megfontolása mellett, a kérdéses izgalom a loyális és józan népességnél csakhamar megnyugtatóbb hangulatnak fog tért engedni; mégis lehetséges, hogy eme félremagyarázatok hosszabb tartamánál a nyugtalanság tágasabb körökre terjedne és kölcsönös elkeseredés ápoltatnék, a mi sajnos következményekre vezethetne. Teljes bizalommal önnek mindenkor tanúsított hazafiságában és egyetértve önnek általam ismert ez iránti nézeteivel, meg vagyok győződve hogy ön ezen ügyre, a mint ezt ezennel kívánom is, különösen figyelmét fogja fordítani, és megfelelöleg fog intézkedni, hogy ott, a hol szükséges, a népesség kellőleg felvüágosittassék, és ha mindamellett törvényellenes és kárhoztató izgatások vagy gyanúsítások fordulnának elö, azok ellen a törvény egész szigora alkalmaztassák. Kelt Ischlben, 1886. évi augusztus 7-én. cTk^a díátmán, c>. -k, $fe.-ie,'\\C!Z> &ó&cxz^, 0. 'ft. Egy uj gazdasági növény meghonosítása Magyarországon. A magyar gazdaközönség körében az ulóbhi évek alatt süriin felmerült az a panasz, hogy az eddig űzött egyoldalú termelés melleit boldogulni ma már alig lehet, s élénk szükségét érezték annak, hogy az ós búzatermelés mellett ; más jövedelmezőbb termelési ágak karoltassanak fel, melyek a termelöt mennél több irányban hozzák kapcsolatba az iparral. A kísérletek közt, melyeket ez irányban minden felé tettek, legkiválóbb eredményt mutatott fel egy ramié nevü, a csalánfélékhez tartozó rostos növény, mely csak néhány év előtt vonta magára a gazdák és kormányok figyelmét s ma már nem csak eredeti hazájában Kínában és Japánban, melyeknek sokáig féltve őrzött kincsét képezték — hanem Amerikában sőt ujabban Francia- Olasz- és Spanyolországban is nagyban termelik. A rainie f^urtica} egy csalán-faj, melynek rostjai mint a kenderé vagy lené, alkalmasak fonásra és szövésre, csakhogy tekintve szaporaságát és könnyű müvelését, sokkal jövedelmezőbb. Termelésével a kormány kezdeményezésére nálunk is tettek kísérletet s a mi a nyers anyagot illeti, a legjobb eredméuynyel, csupán a leidolgozott anyag minőségéről nem lehetett eddig véleményt adni, mert a feldolgozáshoz szükséges eszközök hiányoztak. E hiány pótlására a francia ratnie művelő társaság- volt igazgatója: Schieiner T. Jenő szövészeíi mérnök, aki e nagy fontosságú kultúrnövényt hazánkban meghonosítani szándékozik — legújabban egészen uj szerkezetű tiloló-gépet talált, fel. E gépet a feltaláló tervei szerint elkészítette a Schlick-féle gépgyár, mely már nagj'számu, különösei) a mezőgazdaság körébe vágó, s gyakorlati szempontból felette nagy fontosságú géppel gazdagította a hazai gépipart s nemrég lefolyt orsz. kiállítás alkalmával fényes tanújelét adta nagy versenyképességének. Az uj géppel a nevezett gyár-telepen f. hó 2-án tartották meg a hivatalos próbát válogatott szakértő közönség előtt. Olt voltak: Máday Izidor min. osztálytanácsos, gr. Teleky Ede min. titkár, Barca Károly min. főmérnök, JVagy Dezső és Lázár L. Pál műegyetemi tanárok, Csonka János a műegyetemi műhelyek vezetője, Inkey báró, Gombos polgármester Zentáról, Kesselbauer a gr. Chotek-féle uradalmak felügyelője, BálintffyKároly, gr. Károlyi László uradalmainak intézője, Birn baum Imre és Haas Ferenc keudertermelők és előkelő szakértők, >égül a gyár részéről Schlick Béla és Liugerfeld Frigyes igazgatók s Winter Adolf gyári főmérnök. A vendégeknek Schiefner Jenő mérnök és magyarországi képviselője Diner Ede mutatták be előbb a ramie növényt, majd az uj tiloló gépet, mely utóbbi a technika terén is igen nagy haladást tüutct fel. A magyarországi termelési kísérletekkel megbízott Madrik Gyula nyűg. műegyetemi tanár jelenTÁRCZA. H. E. barátom halálára. Mint ha tavasz-égből, nem félve, nem várva -— Lángoló villám sujt le a békés házra, Ugy jött ez a levél. Ez a levél, melynek az van a sorába', Hogy ... oh! kimondani még a toll is gyáva, Hogy te . . . elköltözél. Elköltözél! ? ... óh ! nem, nem ugy van, nem lehet, Hisz itt vagy lelkembe', betöltve a helyed, A hogy régen valál. Aztán bucsutlanul! ... óh ! az lehetetlen ! Nem lehet — nem hiszem — ilyen kíméletlen Maga se — a halál. Halál! .., óh borzalom!... S ha már az volt hátra, Miért nem mehettem el egy kézszoritásra: Biztatni — barátom!? . . . Tán messzebb tudtad vón' még a terhet vinni, Mely összetört., nem, nem! Ugy szeretem hinni, Hogy ez mind csak álom. S mégis, mégis! — Ugy van! — Ez a gyászos [szegély Oly gonosz őszinte, oly komolyan beszél: El kell hinni végre. Hiába kétkedem, hiába remélek, Nem tér vissza többé a kiszáradt lélek Porló hüvelyébe! . . . S mért mind ez, kegyes ég?! Ha jutalmad: élet, Bünözetlen neki hát miért vetsz véget .' Tán ez a törvényed? Hiszen a mienk igy sokkal enyhébb nála: Marad ajándékunk nyüttig birtokába' Egyszer a kié lett. Ha százados tölgyet sujt tövén a fejsze, Nem sir a lélek, hogy szemünk könyét ejtse; De megered árja, Ha gyilkos kéz kését gyenge csemetének, Melynek a jövendők életet Ígérnek, Gyökerébe vágja. Szeretett ifjú társ! akinek az élet Oly rövid vala még, nem ismerheted meg Hogy miben áll volta ! Nekem megadatott — óh! vérző fájdalom! Hogy megtanuljam ezt — halálos ágyadon. Óh! ki hitte volna!? Azt hittem, azt tudtam, hogy a melynek árnya Olyan hősen üdít, meg van valójába Az erdőnek fája; Pedig az a dús lomb, a törzs ága, gálya, Mely a fáradt testnek a pihenőt adja — Csak szemünk csalása. Azt hittem, azt tudtam, hogy az élet létez, Alkalmas a melynek elenyésztéséhez Csak erő leendett; Pedig csak tünemény, mint a gyertya lángja, Melynél — örökéjhez — a fény kioltásra Elég — egy lehellet. Óh! miért kioltni — még hasznát sem vévén, Mért megtörni éltet az élet kezdetén!? Mért hogy ez igy megyén! ? . . . Hiszen — mert e nélkül nem adatik pálya — Megérdemli talán, ki tövisét járja, Hogy rózsát is vegyen! . . . És — rózsa lett vóna! Oly célra tört — törénk, Tarka színeivel már mosolygott felénk, Érzők már illatát: Oly mámoritóan hívott a közpályái Végig feláldozni — másoknak javára Éltünk minden szakát! . . . . . . Akarat, mód, erő — nem elég e három : Mélység fölött járni gyarló deszkaszálon, Le is törhet az még. Az enyém is inog, - a tiéd letört már, Oda estél vissza, honnan elindultál, S vájjon — eljösz-e még!? . . . Kérdések kérdése! — egy vigaszunk nekünk, Mellyel a gyászképre kis pókhálót vetünk, Higyjük hát a jobbját! S addig is — ki ott lenn a nagy álmot alszod, Megtört sziv, jó barát! könnyítse a hantod Ez az »Isten hozzád!« JCo-t-uál/Pv Sfóitoo. A Prasiváról. Koritnicza Julius. Két hétig naponta terveztük — holnap Prasivára, Koritnicza Lomniczijára, ha az idő kedvező lesz! Bár az est gyönyörű volt — egy felhő nem mutatkozott — a hold rezgő fénye megezüstözé a fenyők csúcsait, szél sem lengett, \ — s mégis reggelre Jupiter Pluvius megakadályozott kedvtelésünkben. Azonban e hó 18-án kedvezőbb fordulatot vett az idő és rögtöni határozat után, a kis társaság %10-kor tourista botokkal »Stephan« a a figyelmes vezetővel elindult. Utunk eleinte bár meglehetős meredeken, de fenyő erdÖn vitt keresztül, meL/ek a nap hevétől megóvtak, és ha száraz ágaik elzárták az utat, Stephan baltája csakhamar segített a bajon. Később mind inkább ritkultak a fák, annál sűrűbben mutatkozott a fekete affonya és e harmatos bokrokon áthatolni, nem épen volt kellemes. Most az első nyeregre értünk, itt már semmi nem védett, a szél is erösebb enyelgéssel fogadott — a nap égető sugarait itt ott felhők fogták el — sziklás meredek orom állott ismét előttünk. Csak törpe fenyő tengődik szórványosan e köves birodalomban, s a moha, mely talán századokon át itt képződik, oly ruganyos, hogy bármély kárpitozással versenyezhet, de a haladást ennélfogva nem is 'segíti elö. »Pomali« (lassan) hangzik vezetőnk figyelmeztetése, miután mindinkább meredekebbé válik utunk. Csakis botjainkra támaszkodva pihenünk pár perczig — a sziv erösebb lüktetését, a tüdő gyorsabb emelkedését lecsillapítani — aztán tovább, feljebb és feljebb. Orom orom után mögöttünk. Nem hallani madár dalt — vagy tücsök csiripelését — nem látni kóbor lepkét, vagy virágot — itt már csupán a lég — a szellők birodalma. Előttünk a legfelsőbb csúcs — sóváran tekintünk fel hozzá — még egy utolsó meredek — és elérjük, hova oly rég vágyódtunk. Egyet mutatott az óra, midőn kiléptünk a kúpra, — de Aeolus oly udvariatlan vad erővel fogadott, hogy rögtön vissza kelle vonulnunk, és pár pereznyi pihenés után plaidjeinkbe burkolva, együttesen mégegyszer kiléptünk. A fehér lobogót kitűztük a kúpra, melyen piateán nincs, csak egy sziklahalmaz piramisba rakva. A pisztoly lövés végig dördült az óriási hegylánczon, mely mogorván viszhangozá merényletünket e csendben. Mélyen lent Koritnicza akár csak egy skatulyából kiszedett kis svaiczi játék, látjuk alant mint hangyabolyt a fehér országúton az összetömörült fürdő közönséget— a messzeségben Sturecz, Kriván, a Tázra sötét felhőkként emelkednek ki — hegy, és lég itt egyesül, messze vagyunk a világtól, — a tenger színétől 5400 láb — Koritniczától 3000 láb magasban. Elértem vágyam te vén hegy, hogy büszke ormodat lábaim alatt láthassam —