Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-09-13

jYiegJ elexiilt Mi n d e n vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektol fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába 'Ó-kollégium ép il l e () küldendők. Pápa város Előfizetési clajah:. Egy évre 6 frt. — Félévre 5 frt. • Negyed évre 1 frt $0 krajczár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos jietitsor téifogata után S kr, nyilttérben 25 krajczár. A díj előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola nyomdája) küldendők. hatóságának éstöbb pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalosközlönye. Földmives iskolát Veszprém megyének! Magyarországban a statisztikai, de a telekkönyvi kimutatások szerint is kö­rülbelül 26 millió hold földterületen úgy­nevezett parasztgazdák, vagy is kisbirto­kosok gazdálkodnak, a kik okszerű szak­ismeret hiányában saját hibájukon s mu­lasztásukon kivül célszerűtlenül mivelik gazdaságukat, s igy fáradságuknak ered­ményét csupán a bizonytalan kedvező eljárásra bizzák. Hasonlóan a mezei gaz­dálkodás leghatásosabb sarkkövének az állattenyésztés üzésében mindinkább ta­pasztalható czéliránytalanságok s ferde megrögzött szokások azon szomorú ta­pasztalatra utalják a figyelmes érdeklő­dőt, hogy ezen czéliránytalanságokat egyedül csak is kisbirtokosaink szellemi képességének hátramaradottságában ke­ressél Ezen körülménynek tulajdonítandó leginkább, hogy különösen kisbirtoko­sainknál a mezei gazdálkodás a társa­dalom sokféle igényeinek kielégítésére elegendő jövedelmet ma már nem, vagy csak is ritkán képes nyújtani. Ha tehát elmultak az elődök által élvezett azon boldog idők, midőn csekélyebb társadalmi igények fedezésére elegendő jövedelmet nyújtott az eddigi gazdálkodási mód, Ugy a körülmények változtával, s az igények szaporodásával, — hogy ezeknek is elég tétessék — megfelelő gazdálko­dási rendszer életbeléptetése s felkaro­lása vált szükségessé. Ezt ugyhiszem senki sem tagadhatja. Ha tehát e tekintetben az idők változtak, nekünk gazdáknak is és mindennek változni kell abban, ez pedig csak ugy és akkor történhetik meg, ha a kisbirtokos osztálynak is al­kalmat és módot nyújtunk a ma már igényelt gazdasági szakismeretek elsajá­títására. Ez pedig szerény véleményem szerint legkönnyebben ugy lesz megyénk­ben elérhető, ha a „Veszprém megyei gazdasági egyesület" hivatásához képest sokoldalú tevékenységét arra is irányozza, hogy a megye területén egy alsóbb fokú földmives iskola létesíttessék, a melynek kivitelére közreműködnének a magas kor­mány ugy, mint a megye, a gazdasági egyesület, a járási gazdakörök ugy, mint egyesek. Hogy miként és hol? ennek fej­tegetésétől most még tartózkodunk, erre azonban tüzetesebben megfelelni és ezt kidolgozni, a gazdasági egyesület által megválasztott, s több szakismerettel biró küldöttség lenne hivatva. Nincs szándékom jelenleg az alsóbb fokú földmivesiskolák felállításának mó­dozata, az azt látogatni kötelezettek kije­lelése, ugy a látogatottság biztosítására s az alkalmazandó tantárgyak kijelelése felől tüzetesebben s hosszabban nyilat­kozni, mert ez ismét az ez érdemben ala­kított szakbizottság feladata lesz, csu­pán csak kiváló figyelmét akartam a minden jóra, szépre és hasznosra törekvő „Yeszprémmegyei gazdasági egyesület­nek ez irányban is feléleszteni, mert meggyőződésem az, hogy ha egy ilyen gazdaképző földmives iskola, a hol az úgynevezett földmivesgazdák gyermekei az okszerűbb gazdálkodás módszerével megismertetnének, egyes jóltevők ala­pítványán kivül, s törvény utján az ösz­szes megyei községek s más nemes ér­deklődők közreműködése folytán felálli­tatnék , az azt látogatni kijeleltek az esetleges ösztöndíjakon kivül legalább 2 évig igénybe venni köteleztetnének, s ott a mezőgazdasági szaktanokat, talajisme, gazdasági növénytermelés, állattenyész­tés , tejgazdaság, gyümölcstenyésztés, konyhakertészet, erdei fatenyésztés, mezei rendőrség, szőlömivelés s a borkezelés szabályait stb. megtanulnák s elsajátíta­nák, ily földmives iskolában nem csak pótolhatatlan kincset birna társadal­munk s megyénk, de ezzel megyei agri­culturánk is minden irányban hamaro­san virágzásnak indulna s megszilárdulna. Nem mondunk uj eszmét, ennek szükségességével több megyék gazdakö­zönsége már régebben foglalkozik, sőt azt már több helyen valósították is. Ajánljuk mi is ezt megyei gazda­közönségünknek különösen életrevalónak bizonyult gazdasági egyesületünk figyel­mébe. Vegye kezébe ezen ügyet, tapasz­talt s közgazdászatunk fejlődésére irá­nyuló erős következetességével hasson oda és tegye lehetővé, hogy megyénkben mi­hamarabb egy földmives iskola létesül­jön, biztos lehet arról, hogy különösen ezen alkotásával is Veszprém megye gaz­daközönségének mindenkori háláját ma­magának örökre biztositani fogja. A magyar-nyelv és közmivelödés ter­jesztése hazánkban. Irta: GYURÁTZ FERENCZ. I. Hazánkban az államalkotó magyar fajt sok idegen nyelvű nemzetiségek környezik. Legelső királyunk: I. István azt tartotta, hogy az egy nyelvű ország gyönge, azért minden módon előmozdította az idegen fajok bevándorlását. Nem akarjuk ez úttal vitatni, mennyiben indokolták ezen elvét az akkori viszonyok, de tény, hogy példáját követték utódai is. Es mig más orszá­gok történetében azt találjuk, hogy az uralkodó nemzet, ha máskép nem ment, vérrel irta meg azon rendszabályokat, a melyek kényszeriték a más nyelvű törzseket beleolvadni, s igy megte­remték a nemzeti egységet; elődeink mondhat­juk példátlan türelmet tanúsítottak az itt lakó idegen fajok nyelve iránt. »A magyar nemes nem hogy nem kényszeritette oláh, tót, német jobbá­gyait a maga nyelvének elsajátitására, söt inkább ö tanulta meg azoknak nyelvét. Nem hogy el­nyomva lettek volna a más nyelvű honfitársak, söt inkább igen gyakran ök nyertek privilégiu­mot a magyarok rovására. Igy például voltak német lakosságú városaink, melyekben a magyar nemes nem szerezhetett ingatlan vagyont tulaj­don joggal. Ekkép a magyar a vele vegyest lakó szláv, német, román nyelvű lakosok beolvasztásával nem gyarapodott. Másrészről pedig miután ö tö­megesen jobban a sikföldet lakta, mely leginkább ki volt téve a keleti hódítók vad támadásainak, mire a török világ véget ért, számban, erőben legtöbbet vesztett épen a magyar s veszteségeit a kipusztult vidékeken az uj telepitvényesek nem pótolák, mert ezek legnagyobb részt ismét né­metek, szlávok és oláhok valának. Vegyük mind­éhez még a mult század elnemzetlenitö irányát, melynek hatása odáig terjedt, hogy Mária The­rézia uralkodásának vége felé hazánkban az in­telligens osztályoknál egy részről a latin, más­részről a német és franczia nyelv uralkodott, s magyarul már már csak a szegényebb sorsú köz­nép beszélt. De végre eljött itt is az ébredés órája. A mult dicsőségének emlékitöl ihletett költők apos­tolaivá leltek a magyar nyelvnek; az általuk megteremtett irodalom bár lassan, de vére még is kivívta ennek természetes jogait mind az is­kolai nevelés terén mind a társadalom felsőbb köreiben. A mozgalom azonban itt sem állhatott meg; mind jobban elodázhatlan szükségnek bi­zonyult a magyar nyelv ismeretének tovább ter­jesztése az idegen ajkú lakosok között is. Be­látta végre a nemzet, hogy a hon újra felvirágo­zása feltételezi az akarat s erő egyesülését: a közszellemet, de ennek megalkotására ismét nagy hatást gyakorol a nyelv. A közösen megértett nyelv egy összekötő kapocs a hon lakosai között; ez éleszti az ösz­szetartozás, a testvériség érzetét, ez érteti meg velük legkönnyebben, hogy a haza közös anyjuk, kinek intő szavára, ha veszély fenyeget, dicső hivatásuk egy sorban küzdve éltet, vért áldozni. A haza épen mint a szülőházon fiaira támaszkod ­hátik legbiztosabban, a kik értik nyelzét. Hol az állam területén teljesen ismeretlen valami az ál­lam nyelve, ott a nép igen ki van téve a bujto­gatásoknak, ott az államnak magának is mindig figyelő állást kell elfoglalnia, nehogy a sivár áb­rándok által elvakított nemzetiség kül ellenségek utegyengetöjévé szegődjék. Az állam megteszi a magáét a magyar nyelv érdekében, midőn ennek tekintélyét a hivatalos téren határozottan fentartja; azonban a magyar hazafiságnak terjesztése, a magyar nyelv ismere­tének s a testvériség érzetének ápolása honunk különböző ajkú lakosai között, nem annyira az államnak, mint inkább a magyar társadalomnak hivatása. E téren eddig is sokat mulasztottunk TÁRCR MEGNYUGVÁS, — Nem vágyom én szeretni többé: Elég nekem a mult siráma. Szelid emlékezet te födj bé; Mint pelyhesit az anya szárnya . . S aztán — ha hull is néha könyem ; Takarja el e néma fátyol: Melyben a bánat Golgotháján Fájó szivem miattad gyászol. S nem zúgolódik sorsa ellen, Ez össze sebzett ifjú lélek; Habár — egetverő szerelmem Szárnyaszegetten — semmivé lett . . Ha kinja közben felsóhajt is: Nem száll el hozzád soha átok — — Emlékedet csókkal fürösztöm, Légy boldog óh! én megbocsátok. A fájdalom kálváriáján Tán már az ut végéhez érek; S lerázza a kínok bilincsét Ez össze sebzett ifjú lélek: Mily édes lesz majd elpihenni! Megszakadván e fájó lant is Lelkem kitépett gyöngy virága Álmodva rólad — ott alant is . . . Lengyelország múltjából. Most, hogy két régi lengyel város képvi­selői látogatták meg hazánkat, érdekes lesz pár lapot feleleveniteni Lengyelország múltjából: Magyarország régóta és gyakran volt szoros ösz­szeköttetésben Lengyelországgal; a magyar ko­rona lengyel s a lengyel korona magyar főt dí­szített a középkorban s másrészt is sokszorosan érintkezett a lengyel és a magyar nép egymással. A számtalan harczokon egymásnak nyújtott se­gély, a szabadság kölcsönös védelme erösitette meg a rokonszenvet a lengyelek iránt a magyar nemzetben. Lengyelország elpusztulása mindig fájt a magyar nemzetnek s vele együtt reméli folyvást a rombadölt ország ujjáépülését. Idézzünk föl néhány gyászos lapot Lengyel­ország közel múltjából, melyek erősítsék meg a szivünkben lakozó szánalmat és a lengyele.k iránti rokonszenvet. Persze most a szabad lengyelek jönnek hozzánk, a kiktől nem vették el nyelvü­ket, a kik megtartották kiváltságaikat Ausztriá­ban, de ezeknek szive is együtt dobog az Orosz­országban nyelvéért küzdő testvérekkel. Valóban nagy tragikum van egy ilyen nagy nemzet hanyatlásában, mely oly jelentékeny sze­repet játszott egykor a történelemben. Hanem az igaz, hogy e bukást önmaga okozta, a nagyok önzése és visszavonása, mely Magyarországot is a sir szélére juttatta, csakhogy Magyarországnak volt mentő angyala, mely kiragadta a biztos ha­lálból, a lengyelnek ellenben nem volt szabadulása. Katalin orosz czárné alatt, mikor is Len­gyelország első felosztása megtörtént, már telje­sen az orosz hatalom uralkodott Varsóban, a fö­városban, 1791-ben Szaniszló Ágost király alatt még egyszer megkisérlették uj alkotmánynyal életre kelteni az országot. De az alkotmánynak ellenségei az oroszokat hivták segítségül. Porosz­ország, melyet már megnyert Katalin, s mely maga is osztozni akart a konczon, nem segítette Szaniszló Ágost királyt a betolakodott orosz csapatok ellen. Ekkor Szaniszló népfölkelést hir­detett. Koszcziuszko volt a népsereg vezére, a ki elöl hátrálni volt kénytelen az orosz sereg. De Katalin parancsára Szaniszló feloszlatta a nép­sereget s ekképen kiszolgáltatta az országot a rossz hazafiaknak, ezek által pedig az oroszok­nak. Varsót orosz katonaság szállta meg; az or­szág nem is mukkanhatott. 1793-ban bevonult a porosz sereg a Poroszországgal határos tartomá­nyokba s 1793. január 23-án megtörtént Lengyel­ország másodszori felosztása Oroszország és Po­roszország közt, melyet hosszas tárgyalások után a kényszeritett országgyűlés ez év szeptember 23-án szentesitett. Az orosz diktálta a föltétele­ket Lengyelországnak, a többi közt azt is, hogy a czár beleegyezése nélkül nem változtathatja meg alkotmányát. Az elégedetlenség nöttön nőtt. S mikor Katalin a már úgyis megfelezett lengyel sereget újra felére le akarta szállítani, 1794. elején kitört a felkelés. Koszcziuszko, a ki a külföldről haza sietett, élére állt a seregnek. Részint a régi len­gyel csapatokból, részint pedig a kaszás parasz­tokból alakult a fölkelő sereg. Raklaviczénél győzött; de a győzelem még nem volt nagy fontosságú, mert Varsó még nem állt talpra, április 17-én kitört Varsóban is a szabadságharcz. Igelström orosz hadparancsnok mégszabadult és a poroszoknál keresett seregének maradékával menedéket. Varsó tehát a lengyelek kezében volt s pár nap mnlva Vilna is birtokukba került. De a nemesség gonoszul magára hagyta Koszcziusz­kót, a kinek serege csak lassan növekedett. Májusban Poroszország Oroszország felszó­lítására : 50000 embert indított Lengyelország el­len , hogy segédkezzék a fölkelés leverésében. Ravkánál a 'poroszok megverték a rendezetlen lengyel fölkelö-sereget. De Koszcziuszko nem csüggedt. Varsóba a hol a csőcselék ragadta az uralmat a kezébe, elküldte Potocki grófot Kol­lantai barátjavai, hogy ott rendezett kormány­zatot teremtsen. A varsóiak, meghallván a rav­kai szerencsétlen ütközet hirét, az oroszokkal rokonszenvező lengyel nemeseket Potocki ellen­vetése daczára is felakasztották. Koszcziuszko erre megjelent Varsóban és a gyilkosok közül ötöt kivégeztetett. De ekkor meg a néppárt egy része elpártolt tőle. Mind a mellett a közös ve­szély összetartásra serkentette a lengyeleket s csakhamar 38000 ember gyűlt össze Varsóban. A poroszok július 13-án Varsó alá értek s megkezdték az ostromot. De Katalin ez alatt kibékült a törökökkel s módot talált arra, hogy a porosz sereg, melyre féltékeny volt, visszavo­nuljon. A porosz király zúgolódva vonta vissza seregeit Varsó alól. Ekkor Szuvarov Sándor gróf vette át az orosz sereg főparancsnokságát. Miután Szira­kovszki lengyel tábornokot Breszcznél véresen megverte, Koszcziuszko ellen indult. Hetekig csa­logatta Koszcsiuszko, mig Macziejovicze mellett szembe kerültek. 1794. október 10-én ütköztek meg, a lengyelek kétségbeesetten küzdöttek, de hiába. Koszcziuszko súlyosan megsebesült, az oro­szok elfogták és Kievbe vitték. Lengyelország sorsa ezzel el volt döntve. Még állt ugyan Varsó, a hol elszántan akarták a lengyelek a harczot folytatni, de Szuvarov november 3-án iszonyú ágyútűz után megostromolta Prágát, Varsó erőd­jét. Borzasztó öldöklés következett, még az asz­szonyokat és gyermekeket sem kíméltek. Len­gyelország meg volt törve. Varsó is megadta magát négy nap múlva. A fölkelés leverését követte Lengyelország harmadik felosztása. Oroszország, Poroszország és Ausztria 1795. január 3-án megegyeztek a fel­darabolt országon; a végleges szerződést ez év október 24-én irták alá. A csonka Lengyelorszá­got kitörölték az államok sorából. Szaniszló ki­rálynak évi pénzt rendeltek, melyet Pétervárott kapott 1798-ig, a mikor befejezte hányatott életét. Lengyelország azonban nem halt meg. Iro­dalma és műveltsége hirdeti fennállását. Meg varinak történeti emlékei, a legtöbb Krakkóban, némán hirdetve: nincs még veszve Lengyelország! éK. (So. £.

Next

/
Oldalképek
Tartalom