Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-01-04

fegyveres polgárság mind két osztálybeli tiszt* jelt, a polgárok akármelyikét, az írnokokat, tör­vénygyakorlókat, iskolatanitókat és izraelitákat minden különbség nélkül tagjaiul fölvette. Ven­dégül, még pedig hosszabb időre is, akárkit szívesen fogadott, söt tanulóknak az egész iskolai tanévre a bejárást ingyen megengedte. Mind e mellett azonban, hogy ily szaoad­elvüleg nyitott tért mindenkinek a beléphetésre, de a fölvételnél óvakodott a kétesb jellemek be­fogadásától, söt a maga, már bevett tagjainak erkölcse és becsületérzete fölött is szigorúan őr­ködött. Egyik tagját — még pedig herczeget — mivel magaviselete a műveltség szabályaival el­lenkezésbe jött, küldöttség által keményen meg­dorgáltatta, ki nem sokára azután városunkat el is hagyta. Egy másikat — mert hir nélkül köny­vet vitt el a teremből, több időre; egy 3-dikat, 4-diket, 5-diker, mert bűntényt váddal illettettek — örökre kizárt -tagjai sorából. így törekedett már első éveiben azon feladatnak megfelelni, hogy ne csak élvezetadó, hanem becsületdolgában is kifogástalanul müveit testület legyen. A mi a műveltség szerzési eszközöket illeti, azok a haza akkori állapotából lőnek merítve. Mert hiában, a társadalom nem szakaszthatja el magát egészen az államtól. Nem szakaszthatta el magát különösen a 25. és 30-as évek feltűnte után, a mikor nemzetünk egy hosszas álomból fölébredve, sebesen szökkent föl a koreszmék fel­karolására. Az áramlattól elzárkózni lehetetlen volt. Bele kelle abba sodortatni, akármely ki­csiny, akármily elzárt társadalmi körnek is. Ca­sinónk felfogta ez áramlatot. Reformvágyak, sza­badelvüség, hazafiság, nemzetiség honosodtak meg falai között, s mindennek, mi honi jólétre vezethetett, szivesen nyújtott támkarokat. Innen lön, hogy a szépen neki indult magyar irodalom­nak majd minden termékeit megszerezte. A sza­badelvű hírlapokat még maga megerőltetésével is (mert csak Kossuth magyar és Stuller erdélyi országgyűlési irott tudósításai 200 ezüst forintba kerültek) járatta, ellenben a reformellenes lapo­kat magából száműzte, mint ezt tette 1837-ben Orosz József Pozsonyban kiadott Hírnökével, me­lyet mivel, mint a szerkesztőnek megírták, min­dennel, a mi honi és reform, silány elménczkedé­seket és gúnyt űz, kebeléből kitiltott s e határo­zatot a jelenkor-bari országszerte kihirdettette. Nincs szebb, tiszt, tagtársaim I mint az ébredő kor. A pirkadó hajnalnál, a kelő nap első sugarainál, mint az egyiptomi Memnon-szo­bor, félig siró örömhangokra fakad az áthatott kebel. így volt Casinónk. Mikor a két postana­pon (mert akkor egy héten még csak kétszer járt posta Pápára) Kossuth tudósításai megérkez­tek, s midőn ezek,— a türelmetlen tömeg a kézről kézre való olvasást nem várhatván,— közönsége­sen felolvastattak: fürgén ugráltunk fel székekre, padokra, asztalokra, billiárdokra, s hallva a nem­zet tán még ma is legnagyobb szónokainak be­szédeit, mindenikünk egy-egy Demosthenesként vitatta a honi tárgyakat, s várta reménytől da­gadó kebellel egy jobb jövőnek eljövendését. — Édes emlékezet ez azoknak, kiknek a végzet megengedte, hogy még ma is visszaemlékezhes­senek ! Ily szellem vezette Casinónkat minden más­nak, akármi kis momentumú volt is, de a haza. a város, vagy egyes körök emeltyűéül szolgált, pártolásában. Az akkor keletkezett nemzeti intézeteket, társaságokat, egyleteket segitö szárnyai alá vette. Az akkor épült pesti nemzeti színházra szép Összeget gyűjtött, mely később majd 300 forintra emelkedett. A pesti vakok intézetét nevezetes segély­lyel támogatta. A nemzeti múzeum képcsarnokára alakult egyletnek, a kisdedovodákat Magyarországon terjesztő egyletnek, a gazdasági egyletnek (1S44), az országos iparegyletnek pártoló részvényese lett. A pesti és bécsi mükiállitási társaságnak (1841), az Almanach-társaságnak, a pesti test­gyakorló intézetnek , Kliegl könyvnyomtató , betűszedő és betüosztó gépének (1840), Hunyadi Mátyás és Kölcsey emlékszobrának részére több évre szóló részvényeket irt alá és vásárolt. A csupán honi ipartermékek használatára alakult országos védegyletbetii részvétre tagjai közt aláírást nyitott, annak tagjai gyűlésére ter­meit megnyitotta, hirdetményeit kifüggesztette, szóval annak tagjai közti terjedését erélyesen előmozdította. Kiváló figyelmet fordított a szépmüvészetek­nek, különösen a zenének pártolására. Gróf Szé­chenyi Istvánnak, az ébredő szellem megterem­tőjének nagy olajfestésü arczképét, mi mai napig Casinonkban függ, megszerezte (1835, 1836) s e mellett Deáknak, Kossuthnak, József nádornak, Batthiányinak, Lisztnek, Schodelnének, szóval mind azoknak, a kik akkor honunk akármily irányban emelkedésének tényezői voltak, arczké­peivel feldiszité falait. Linczer vagy Sárközy városunkbani zenetár­sulatának segélyezésére évenkint 100 frtot adomá­nyozott, söt több tagjai az öreg tehetséges fiait Fe­renczet és Imrét hangjegyekre megtaníttatván, szerény előmozdítói lettek azon hírnévnek, me­lyet később a felnőtt Sárközy fiuk kitűnő játé­kuk — és társulatukkal mind Pesten a szinte casinónkbeli Frank vagy Szabadi Ignácz vezetése alatt állt komlókertben, mind külföldöni utazá­sukban a magyar zenének szereztek. Az 1842-ben alakult városi hangász vagy zeneegyletnek pártoló részvényes tagja lett, még pedig azon kikötéssel, hogy amaz egylet zene­iskolájába izraelita gyermekek is fölvetessenek. Hangversenyeket folyvást rendezett, me­lyekben föllépett zenenövendékek felbátoritásával, a műkedvelők összekeresésével, a zeneélvezetre gyakoribb alkalom nyújtással a zene iránti ér­delödést nem kevéssé mozdította elő. Az ide meghívott vidéki zenészeket, és itt megfordult zeneszerzőket, mind termeiben barát­sággal fogadta, mind tagjai előzékenységével a casino iránt lekötelezte. Tanúbizonyságul szol­gálhat erre, hogy Massak Hugó Don Miguelezred karmestere, és Rózsavölgyi Mark magyar zene­szerző, kik nálunk mindé. -eb. szivesen fogadtat­tak, amaz ugyan „ Ugodi emlék"- czimü keringöjét, emez pedig „Jráj>ai nóták" czimü magyar darab­jait hangjegyekre áttéve és kinyomatva casinónk­nak ajánlották, melyeket ez zenészeivel betanit­tatván, nem egy kellemes estét csinált magának. Fekete Gábor 36 tagu színtársulatát havon­ként 500 forinttal biztosította söt a Casino által szedett jövedelemből megmaradt fölösleget is neki ajándékozta. Később ugyan ezt tette Szákfi és Komáromi társaságával. Városunk és Casinonk utczai világítását elő-* mozdítandó egy lámpát állíttatott, s az ennek évi ellátásához megkívántató tökét 500 pfra sza­porította. A vendéglösi bútorok már kopottakká le­vén, helyettük 10 forintos, évenként kihúzandó és visszafizetendő részvények kibocsátásával egé­szen uj bútorokat ••- de már mint maga saját­jait — szerzett, s hogy a nemzetiség itt is.sze­repeljen, azok egy részét három színnel és nem­zeti kelmékből készíttette. A társadalmi kör minden irányú mozzana­tainak ily buzgó felkarolásából folyt, hogy egy­letünk 1846-ban könyvekből mintegy 600 kötet­nek, hírlapok, — és folyó iratokból mintegy 500 csomónak, bútorok — és apróbb készletekből mintegy 100 darabnak, pénzből 500 frt lámpa­tőkének és 300 forintnál nagyobb tartaléktöké­nek volt birtokában. így folyt le az első 1 V 2 évtized, — Casi­nónk életének első stádiuma. (Folyt, köv.) Az év utolsó estéjén. — Ternyei ilathild. — Iámét egy év, mely lepergett az örökkévalóság tengerébe. Mily rövid a boldog, embernek és mily hosszú a szenvedőnek és a boldogtalannak ! Mily rö­vid az egész emberi élet, még a leghosszantartóbb is, mely csak egyes kiváltságosaknak engedtetik meg megérni, jutalmul vagy büntetésül?! .... Ki tudná megmondani ?.'.... En büntetésnek tartom Élni, élni, elveszíteni apránként ifjúságot, életerőt, szellemi rugékonyságot, kedélyjink legszebb virágait, küzdeni, fáradni, szenvedni, harczolni, tűrni, lemon­dani, ürülni egy keveset és tűrni sokat, százszor meg­törni, földig sújtva lenni, búban, bánatban elmerülve, ismét felemelkedni és vonszolni tovább és tovább ... Sok édes ajkat meghűlni, imádott szempárt örökre lecsukódni látni, és estik élni. élni és haladni tovább, egyedül, magára hagyottan. Es ha marad egy kis vi­rág a kinos utón, egy napsugár fénye a levegőben, egy fiatal ara, egy kicsike meleg kéz, mely a vén száraz kézbe kapaszkodik és bizalmasan tekint fel reá, — multunkat, emlékeinket, azt a világot, mely­ben gondolatkörünk mozog, mesének hallgatja, nyel­vünket nem érti, — akik velünk éltek, velünk érez­tek, gondolkoztak, elmaradoztak mind! S váljon érdemes-e ? Érdemes-e ez a sok harcz, küzdés, szenvedés? Es ha vége van, mi jó' ? Találkozunk-e még? Látlak-e még? és ó'ket látom-e ? Mily mélységes reflexiók ezek és én mily köny­nyelmücn vetem fel u kérdést. Hová lesz a fény ? az elhangzott hang ? az il­lat? hová a lélek ? Oh ha azt tudnám ! Oh ha azt tudnám, hogy találkozunk még,— soha se sirnék többet; — oh ha azt tudnám, hogy elmúlunk mint a fény, a hang. az illat, hogy pihenünk, alszunk véguélküli, álomtalan álmot, hogy elporladunk, semmivé leszünk, — nagyon sietnék élni. Csak azt nc, hogy més: „ott" is folytassunk va­lamit ebből az életbői, hogy tovább álmodjuk szenve­délyeinket, harczainkat, bánatot, örömöt, gyűlölséget, szeretetet, aggályt, gondot, bút, ne, — ne! Hoery az apa gyermeke zokogását, hallja, az anyu szenvedni, eltiportatni lássa, a testvér lássa testvére égő könnyeit és boldogtalanságát, — ne, — ne! Egyedül vagyok, csend és nyugalom minden­felé, kályhámban is hamvadóban már a tüz, és én ál­modom. Álmodom édes arczokról, kedves csevegés­ről, melynek felét alig érteni meg, és közbe gerlicze kaczagás teszi még érthetetlenebbé. A .Jézuska meg­hozta szivem kis kedvenezcinek ajándékait, és volt üröm, ujjongás, imádkozás és olyan bámulat, csodá­lat és szívből érzett hála a bőkezű jó Jézuska iránt. Mit hoz nekik az uj év? Marig rossz idők járnak és a szegény leánykák szörnyű olcsó és felesleges va­lamiknek tarlatunk, hát mire ők felnőnek, mi lesz ? Vajry felnőnek- ? e szép fürdőhelynek. A nagy hőség elöl a ki te­hette, szivesen menekült a Balaton csábos hul­lámaiba, hol az esti parti séták alkalmával, mi­dőn a nap utolsó sugarait lövellé, mindenki a tó langyos husitö levegőjét szivta. Leona is feltűnt. Mindenki érdeklődött a szép nő iránt, ki oly büszke magatartással sétált férje karján, kit jó ideig atyának hittek, de hát csakhamar megtu­dák a kíváncsiak, hogy Leona Nógrády neje. Egy-nap délután a kis park padján üldö­géltek, midőn zongora kiséret mellett érczes férfi hang hallatszott egyik ablakból, mely e népdalt Szomorú fűz hervadt lombja, Ráborul a sírhalomra. Jó lesz majd ott lent pihenni, Oda lent már nem fáj semmi, Nem fáj semmi. Szomorúan zúg búg a szél, Csend és nyugalomról beszél. Kis madárka zeng az ágon, Temetőben sírba vágyom, Sírba vágyom. mély érzéssel éneklé. Leona érdekkel hallgatá a dalt, mely annyira szive mélyébe hatott, hogy könnyeit nem birá vissza fojtani, Nógrády pedig felugrott és sietve távozntt. Leona nem tudá mire vélni, de pár perez múlva látja öt vissza jőni sugárzó arczczal, fiatal ember kíséretében. — Leonám nézd, megismertem hangját Aladár öcsémnek, kíröl neked annyit beszéltem. A nő zavartan állt fel, kezét nyujtá uj rokonának, mit ez, hidegen csókolt meg. — De hát mikor jöttél ide ? miért nem irtál, kérdé Nógrády Aladárt, ki láthatólag feszélyezve érzé magát, e nem várt találkozássál. Evek óta külföldön tartózkodott, s nagybátyjától, ki gyer­mekkora óta különösen szerette, úgy vált el, mint ki örQfcös? Jeeqd. An^l jn^ájpb meglepc azon levél, melyben Nógrády nösülését tudatta vele. Noha ő nem a vagyont sajnálá, mégis ide­genkedéssel vevé ez újságot, s bizonyos ellen- j szenvet érzett azon nö iránt, ki bizonyára báty- j jához gazdagságáért ment nőül e nagy korkü- [ lönbség mellett. Azért jöttét nem is tudata, söt ; fel sem keresé őket, hanem szintén e fürdő- l helyre sietett. Most szemtől szembe lévén Leo- * nával, csudálkozott maga felett, hogy előítéletes ; érzelmei egészen elhagyták. — Szép magas nyu- \ Iánk férfi volt, borotvált arcú, csinos barna ba- <• jusz és kék szemekkel vagy 36 éves, igen fi- ] gyelmes, müveit, és általán kedvelt egyéniség. Fiatal nénje iránt, kinek életét nagybáty- • jától részletesen megtudá — csakis tiszteletet I és rokonszenvet érzett. Ezután velők volt, együtt tevék sétáikat, j hol egy virágcsokorral kedveskedett neki, vagy i szép tájra figyelmezteté, egy egy érdekes köl- . teményt olvasott fel — vagy zongorázott, s va- 1 lahányszor énekeié — »Szomoru füz hervadt j lombját,* — Leona könnyezett, könnyezett, ki i tudja miért? Hetek • multak és ö egészen átváltozott,? gyenge rózsák nyíltak arczán, a téli jeges ké- J reg egész valóján lassankint felolvadt. — Ala- [ dár szinte felejté, hogy ö nénje, — számolta a j perczeket, midőn vele lehetett, felismerte minden nemes és szép iránti hajlamát, boldog volt, ha örömöt szerezhetett neki. És Leona? Oh ö érzé, mennyit köszönhet Aladárnak, nélküle napjai egyhangúan multak volna és igy — hacsak kis időre távozott töle — alig várta visszatértét, szive ekkor megremegett, s ö nem tudá miért, oly boldognak érzé magát. Egy délután Leona egyedül állt nyitott ab- i lakánál elmerengve a Balaton csillogó habjain, i észre sem véve, hogy Aladár belépett, ösztön­szerűleg visszatekint és élénk pír boritja el ar­czát. — Ón az Aladár, mondja félénken. — Megengedi Leona, hogy kissé itt időz­zem ? Felelni akart, de ftem birt mély megindu­lás vett erőt rajta, két kezét arczára szoritá, szive feldobogott. — Leona, Leona! az Istenre kérem feleljen, mert különben távozásra késztet, még pedig ugy, hogy többé vissza se térjek! — Igen, igen, menjen ez lesz a legjobb. — Jó én megyek, de minek előtt örökre el­válnánk, tudja meg, hogy mennyire szeretem, imádom, kész volnék meghalni, hogy boldogan lássam, s ha valaha ez életben egy jó barátra lesz szüksége, gondoljon rám, ki nőt soha még igy nem szeretett, mint én kegyedet. — Az égre hallgasson, nagybátyja az én férjem, és én — és én az öcscsét szeretem. — Ah ön is szeret, Leona, sejtettem, éreztem, pokoli küzdelem volt szivemben, és ép ezt tudva válnunk kell. — Jobb lesz reánk nézve, feleli holt halová­nyan Leona, kinek szive érzelmei, mint ár csap­tak és zsarnokoskodtak felette. Aladár kezét csókjaival halmozá, mit ö némán türt, s kéré, hogy ne feledje el öt, ki oly boldogtalan, szerencsétlen. — Boldognak lenni, az az én sorsom könyvé­ben úgy sem volt megírva, azért sorsunk közös, Isten önnel, szivem megtört. Aladár letántorodott, o az elszánt férfi, ki eddig nem ismeré, mi a könny, szobájába zár­kózott és zokogott, Leona arczképét csókolva. Nagybátyját tudósitá levél folytán, hogy holnap elhagyja őket, mit ez sajnálattal vett. (Vége köv.) Dundi mesél akar; ő már eleget csacsogott, dalolt, kaczagott, mesélt, most a néni meséljen. Jer kedves; minden vonásod édes és fájó emlék nekem, bimbózó szépséged, gyermeki lényed, okos feesegésed olyan öröm, melyen zokogni tudnék. Az a formái* kis homlok apáé, aa a lelkes tekintet; — a szép diószin szemek anyától valók, az üde arcocska gödröcskéit a gráciák ajándékozták, ilyen nagyon puha, finom, selyem buja nagyapának volt. Kicsi kis Bambi ölembe gyere; —a Maimaison rózsa piczi bimbójához hason­lít; elefántcsont fehérségű bőién átlátszanak a kék erek és arcocskáját a thea rózsa gyöngéd lehe bo­rítja, minden vonása piros cseresznyeszácskájatól nagy ragyogó kék szeméig anyjára hasonlít, a gyönyörű, világos, selymes aranyszőke haj is, mely ugy kör­nyezi fejecskéjét, mint a seraphok glóriája. Halljátok mesémet. Volt egyszer egy kis ibolya. Nem volt egyedül, szép helyen, egész ibolya-család között virult. Örült a tavasznak, a napfénynek és kék szemével hálásan nézett az égre fel, ahonnét a nap küldé aranyos su­garait, melyek őt is életre kelték. Kedve is volt még; éppen csakhogy kidughatta fejecskéjét a világba a tavalyi harmat közül és föléje eró'sebb, nagyobb ibo­lyák adtak védelmet os árnyat. Egyszer a ki.s ibolya aludt, olyan mélységes öntudatlan álmot, minő a gyermekek élete, még ha ébren vannak is. Az alatt vihar zúgott el felette, és mire felébredt és magához tért, égető nap perzselte őt és mégis reszketett és fázott is, mert levélkéi egé­szen lucskosak voltak a záportól. A nagy, erős ibo­lyák, az ő védői, a melyek feltárták eddig a záport és perzselő napot, — hiányoztak mellőle. Azok áldo­zatul estek a viharnak. Nagyon fájdalmas volt ez és nagyon nehéz. Szegény kis ibolya szeretett volna meghalni ö is, — lehajtá fejecskéjét és zokogott és búsult és egész szenvedélyeden átengedte magát bá­natának, ekkor veszi észre, hogy a másik kis,ibolya és az ő nálánál még kisebb és gyengébb ibolya bim­bócskák ép ugy oltalom nélkül maradtak mint ő, és erre a gondolatra kis szive véghetetlen részvéttel telt el, mely megvigasztalta és felemelte őt. Nem, monda, nem akarok már meghalni; engem is megsiratnának és én soha se akarok szomorúságot okozni senkinek, — most majd én fogom fel a záport és a forró napot, és hogy abba elveszek, az lehet. Kiterjegette elázott levélkéit, megtörülte könynyázott arcocskáját egy szomszéd fűszálhoz, és próbált erős lenni, és virulni és mosolyogni is. És jöttek zománcos ruhájú zümmögő bogárkák és bókoltak neki, mily jó vagy, mily okos és szeretni való! fogadj el barátodnak! Nem lehet, monda a kis ibolya, — köszönöm jó akaratodat, de nekem gondjaim vannak! Es jöttek himes szárnyú lepkék és körülrepked­ték, leszálltak hozzá és még édesebben és csábítóbban sugdoztdk neki. Szép vagy! szerellek, légy enyém! Nem lehet! monda ismét; kötelesség maradt rám, nagyok a gondjaim, nem szabad önzőnek leitnem. De a lepke csak csevegett: megosztom veled! Védőd, oltalmad, segítséged leszek, gondod az enyém is lőn, oh légy enyém! És jött a nyár. Csalán burjánzott fel az ibolya körül, elnyomta őt, igaz, hogy nem érte a zápor ugy, de az édes napsugár sem; és ha a gononosz csalán rosz kedvében volt, de egyáltalán a csalánfajtáknak a rosszaság már természetűk, — nagyokat csípett szomszédján. A kis ibolya türt, szenvedett, hallgatott, egész erejéből és teljes tehetségéből s?,étterje8ztgette leve­leit, hogy a kisebb ibolyát ne érje legalább a csalán­c«ipés, — elszenvedem én, — gondola. Még mindig nyár volt, ő még mindig virult és még járkáltak a fényes hátú bogarak és meglátogat­ták szorgalmas méhek és dará/.sok és beszéltek hozzá, nem érdemled sorsodat. Jobbra vagy méltó, kezdj más életet! Nem lehet! ismétlé az ibolya és letekintett. Is­mét és még mindig voltak mellette, alatta és tövénél kisebb, ifjabb, gyengébb és alig bimbózó ibolyácskák és most már ő volt a legnagyobb és legerősebb, ő rá néztek azok mind. Nem lehet.' Suttogá szomorúan, a szive boldogan és nyugodtan dobogott mégis; én már so­kat szenvedtem, elszenvedem azt is ami még jöhet, tudjátok, hogy én nem akarok soha senkinek szomo­rúságot szerezni! Múlóban volt a nyár, már hullongtak a faleve­lek és finom fehér szálak szálltak a légben. Az ibo­lya még élt, de már fáradt és bádgyadt volt, színe halvány és szirmai csukódóban. O is érezte az oszt, elmerengett a messze távolba, az alkonyuló ég rózsás pírján és édes-szomorúan mosolygott, mint mindig. A kicsiny ibolyák megnőttek, felvirultak és édes illattal áraszták el a léget. Most már őket látogatták a bo­garak és lepkék. Oly szépek is voltak! oly harmatos üdék, gyöngéd szirmuak, az ifjúság bája és költőieu érdekes vonzó vaiázszsal birok. Oh jó anyácska! most. már mi foguuk tégedet oltalmazni, te most már csak pihenj es légy boldog! csevegtek kedvesen a mi ibolyánknak. Már késő a boldogságra! Már nem lehet! Most már én meghalok, szólt csendcsen, lehajtá szirmait ch illata elszállt. Váljon cl-c még az az illat, az ibolya lelke valahol a mindenségben ? szeret, remél, tür, küzd-e még, vagy csak szeret és remél, hogy kedvesei bol­dogok ! Ez az ő áldozata nem volt hiába. Ugy-e kis Dundi nem érted a mesémet! Majd talán egyszer megérted; marig igér a kedélyed va­lamit abból, amit az én mesém ibolyája teljesített, és piczi Bambi oly jó, oly szelid és gyöngéd és ugy tekint nénjecskéjére fel, ő neki védelem kell. Jó éjt takaros kicsiny babák! Boldog, boldog uj évet! Dunáninnenröl. Balassa-Gyarmath 1885. január. Igazi magyar szokás, hogy vidéki lap­jainkban hamarább talál az olvasó Chochinchi­nából is levelet, mint saját földünk egyik, ,misik !

Next

/
Oldalképek
Tartalom