Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885
1885-03-08
Iák István elfogadja a Kíssíéle tervet, de csak úgy ha a Voyta féle tervnek kétségtelen előnyei a Kiss féle tervnél alkalmazásba vétetnek. Paál Dénes, mint szakértő könyen kivihetőnek tartja, hogy a Kiss féle tervbe a Voyta féle terv | előnyei alkalmaztassanak. A bizottság elfogadja a Kiss féle tervet, melyre nézve a bizottság a Voyta féle terv előnyei, s még egyéb, a bizottság által elfogadott módosítások lesznek keresztül viendök. Megyei közgyűlés 1885. március 2. és 3-án. Évnegyedes megyei közgyűlésünk tanácskozásának legmagasztosabb mozzanatát azon megható jelenet képezte, melylyel nagyérdemű főispánja emlékének hálás kegyelettel adózott a vármegye közönsége. Véghely Dezső elnöklő alispán a közgyűlést a következő beszéddel nyitotta meg, mit a gyűlés tagjai felállva hallgattak: Tekintetes törvényhatósági bizottság! Fájó szívvel nyitom meg ezúttal törvényhatósági közgyűlésünket s teljesítem elnöki kötelességemet, mert fejünkről a korona lehullott, jó atyánkat, tanácsadónkat elvesztettük; Veszprém megye főispánja, eörményesi báró Fiáth Ferencz valóságos belső titkos tanácsos és csász. kir. kamarás folyó évi február hó 19-én elhunyt. (Mély megindulás.) A megye közönsége februárhó 20-án tartott rendkívüli közgyűlésében intézkedett arról, hogy a gyászszertartásnál küldöttsége és tiszti kara által képviselve legyen és hogy a pótolhatlan veszteség felett érzett fájdalmának egyéb szokásos módon is kifejezést adjon. (Helyeslés.) A kik rég időktől fogva figyelemmel kisérjük báró Fiáthnak, a közigazgatásban megizmosodott ezen férfinak működését, azok ismerjük, méltányoljuk annak hervadhatatlan érdemeit, emlékezünk azon időkre, a midőn e megye teremben nemcsak közigazgatási ügyek tárgyaltattak, hanem az éles politikai küzdelmek színhelye is volt, mily tapintattal korrpányozta a a megye hajóját, intézte annak önkormányzati ügyeit. (Felkiáltások : Igaz !) E férfiú, kinek minden tette, minden gondolata a megyével összeforrott, ki élete feladatának tekintette Veszprém megyének használni, annak érdekében működni, s ezen érzelmeit megőrizte mind addig, mig elméje gondolkodni, szive dobogni meg nem szűnt, érezzük minő ürt hagyott maga után. (Tetszés.) Ha valaha most érzem, mily isteni adomány, ha valaki az ékesszólás hatalmával bir, szeretném Demosthenessé felavatni a közgyűlés minden tagját, hogy elhunyt főispánunknak érdemeit kellően méltányolhassuk, de mert ezt nem tehetem : tiszteletteljesen indítványozom, hogy a veszteség felett érzett fájdalmunknak és a gyászoló család iránti részvétünknek jegyzőkönyvileg adjunk kifejezést. (Felkiáltások: egyhangúlag elfogadjuk.) Lehet idő. bár mielőbb bekövetkezzék, midőn az elhunyt érdemeit azok nagyságához képest méltányolhatjuk s a megye minden lakosának katekizmusává tehetjük azon könyvet, melyben az érdemek felsorolva lesznek. (Helyeslés.) Mire báró Fiáth Pál a következően válaszolt: »Tekintetes megyei bizottság! Midőn ma a t. bizottság elé lépek, midőn a legjobb atya eludvarol egy leánynak, az vezeklésül a mamát tartozik vezetni. Ruhasuhogás jelenté, hogy vendégek közelednek. — Kezeit csókolom, nagysád, hangzott kivül a pénztárnok harsány szava, mire a rendezőbizottság roppant sietséggel tárta föl a kétszárnyú ajtót. Garathyné volt és Emilia, utánuk Érseky úr boldogan hozta Emilia báli bokrétáját. — Mily szép, hogy nagysádtok a legelsők, szólt Hodolya Muki, az átalános üdvözlet után, pedig aki szépségben az első, ha legutoljára érkezik is, mégis csak első marad. S ezzel karját nyujtá Emiliának, vezetve be a terembe. — Hát maga Ferike, ö nagyságának a gavallérja? szólt Sátory Pista a boldog Érseky úrhoz, mi alatt Garathynénak karját nyujtá. — O nagyságaik oly kegyesek voltak, válaszolt Érseky úr zavarral, mire azonban se Sátory, se a mama nem figyelt már. — Szent isten, — kiáltott föl a mama tettetett rémülettel, — hát csakugyan nem tréfáltak az urak, csakugyan mi volnánk az elsők. Ah mennyire röstellem, de ez a kis bohó úgy siettetett, attól félt, hogy elkésik az első négyesről, amire foglalkozva van. A többi táncza részben szabad még . . . — A második négyes az enyém, — szólalt fel Érseky úr a mama mögött, — meg a soupercsárdás is . . . — Ah istenem, igen a nagy rezgő hajtüm bizonyosan a kocsiban maradt, — szólt Garathyné, — édes Érseky úr nem lesz oly jó utána nézni vagy magam megyek le ... . — Oh kérem, szólt nagy buzgalommal a kis diák, boldog vagyok., ha szolgálhatok. A kocsiban ... vesztése felett érzett fájdalmamat a magányban J láttatlanul szeretném elfojtani könyeim özönében, két szent érzület késztet engem erre: a kegyelet és hála érzete. A kegyelet Istennője komolyan int engem, hogy ezen terem az, melyben atyám a nyilváhos pályán fáradhatlanul munkálkodva, haza- és emberszeretet, — kötelességérzet és igazságosság által kiérdemelte azon kincset, melyet ő minden egyébnél többre becsült: polgártársainak bizalmát és szeretetét, most már emléke iránti kegyeletét. — Itt állott ö ezen buzgó testület élén majd 20 éven át, becsülettel és közmegelégedésre , mert folyton támaszkodhatott azon bizalomra, melylyel öt önök,mindenkor megajándékozni kegyeskedtek, s azért itt kötelességem leróni a kegyelet adóját a legjobb atya iránt, kit ugy szerettem, hogy nagyobb szeretettel atya fiu részéről nem környeztetett soha. De int a hála szent érzete is, mert láttam, midőn atyám gyászravatala előtt térdeltem s lelki gyötrelmeimben gondolataimat a Mindenhatóhoz emeltem, — az atyám hamvaira letett gyászkoszorukat, — láttam a megye küldöttségét és annak tiszti karát, — láttam a sokaság hullámzását, mind gyászolva azt, kit szerettem, s osztva megtört szivü anyám és a család fájdalmát. — Igen láttam könyeim fátyolán keresztül mindent, s ismerem, olvastam egyesek és testületek szivböl fakadó részvét nyilatkozatait, melyekkel nemzedékek számára megörökíttetett szeretett halottam emléke. Kérném a hála szent érzetét, adjon nekem szavakat, hogy mind ezért hálámat annak szivemben gyökerező mélységéhez képest kifejezhessem, de mert a hálának szavai nincsenek, — azt csak érezni lehet, — annak jelzésére csak egy kifejezést találok. Uram, Mindenható Istenem tartsd és áldd meg e szép megye közönségét és derék tiszti karát! A kegyeletes érzelemmel fogadott eme szép beszéd után felszólalt Krisztinkovich Aladár és az alispán szavaival egybehangzóan hangsúlyozta, hogy a gyűlés ezen ügyben hozott határozatával pártkülönbség nélkül, minden megyebizottsági tag, sőt a megye közönségének minden tagja, egyetért. Fenyvessy Ferencz szintén kegyelettel emlékezvén meg a boldogult főispán érdemeiről indítványozta, hogy az alispán és báró Fiáth Pál szavai szó szerint vétessenek jegyzőkönyvbe, mire Véghely Dezső alispán ígéri, hogy a megyei bizottság eme kívánsága a lehetőséghez képest teljesíttetni fog. A tárgysorozatra térés előtt id. Purgly Sándor biz. tag a veszprémi ágostai evang. egyházmegye részéről mondott köszönetet a bizottságnak a magyar nyelv terjesztése körül kifejtett eredménydus intézkedéseiért, például felhozva, hogy Súr község evangélikus tótjai között az utolsó években örvendetes módon terjed a magyar nyelv használata, mit a tanitó buzgóságának köszönhetni, ki viszont a megye által megfelelő buzdítást és jutalmat nyert. Ezután a megyei székház építése végett kiküldött bizottság tett jelentést eddigi működéséről, mely után a tárgysorozatra tértek. Ezután tudomásul vette a közgyűlés a kormánytól érkezett leiratokat, a társtörvényhatóságok átiratait, — az alispáni és egyéb jelentcseket stb. í " 1 ' Helybenhagyta a közgyűlés a beterjesztett többféle szabályrendeleti tervezeteket és Pápa — Ott, ott, édes Érseky úr, ön oly nagyon jó, oly szeretetreméltó. A kis diák lerohant, Garathyné pedig odahajolva Sátoryhoz, monda: — Csak hogy eltávolithassam, küldöttem le, mert szemrehányást kell önnek tennem, édes Sátory. Szegény kis Emiliám egész délután várta önt, csaknem sirt is a jó lélek, hisz határozottan az ön kedveért jöttünk ma is el a bálba. Ez igazán nem szép öntől, hogy igy elmarad tőlünk. — Mea culpa, nagysád, mást nem mondhatok. A két pár az alatt a pamlagokhoz érkezett. A mama rendesen két okból szokott legelsőnek érkezni, először, hogy Emilia összes tánczait lefoglaltassa a fiatal emberek által, másodszor, hogy valamely sarkot foglalhasson ei ö maga, ahonnan uralgó áttekintése legyen az egész terem fölött. A kis diák lihegve érkezett meg alulról. — Sajnálom, nagysád, de valóban nem találhattam meg a keresett hajtüt, pedig össze kutattam a kocsi minden zegét-zugát. — Köszönöm szives fáradozásait, Érseky ur, de hát ha elveszett, már nem tehetünk róla. Sajnálom pedig, mert ősi ékszer és valódi ritkaság de tán megkerül, az emberek nem oly rosszak ma, hogy megtartanák, amit megtaláltak. Tán lesz szives a ruhatárba felöltönyeinket . . . S az édes Érseky ur még boldogabban czipelte a ruhatárba az illatszerekkel dúsan behintett felöltönyöket. Ah, boldog felöltő, mely a szép Emiliát ölelhetted még pár perez előtt s még boldogabb tizenhét éves kor, melyben még egy felöltő ylang-ylangja is a hetedik égbe emeli sziveinket! Garathyné nagy diplomáciai gyakorlottsággal köté rá a jelenlevő fiatal emberek mindegyikére Emilia egy-egy csárdását, négyesét, kettőnek vagy háromnak titkon elmondotta, hogy városának azon határozatát, melylyel a pápakeszthelyi vasút részvényeiből 500 drbot aláirni határozta el; — ugy szintén helybenhagyatott a városnak azon határozata is, melyben az artézi kut ügyében véleményezésre bizottságot küldött ki, ellenben feloldatott azon határozata, melyben a kápolnatéri fecskendöház bérbeadásairól intézkedik. A világ fővárosából. — Eredeti párisi levél. — i Paris, febr. 18. Nem tudom, más is ugy van-e vele, mint én, de mikor én Parisban vagyok, sokkal élénkebb érdeklődéssel olvasom a magyar lapokat, mint mikor Budapesten vagy valahol az alföldön időzöm s a legutóbbi napokban megjelent budapesti lapok sürgönyeit olvasva, melyek Jules Falles, az egykori communard temetéséről szólnak, szinte látom, mennyiije megvannak győződve otthon, hogy mi itt egy forradalom előestéjén állunk, hogy a torlaszok csak ugy nőnek ki a földből mint a gomba, söt talán akad olyan jó barátom is, akinek eszébe jut, hogy hátha tévedésből belém is szalad valami bolond golyó. Hát a távolságban a dolgok jsokkal borzasztóbbaknak látszanak, mint közelről. A temetés napján Paris négyötödrészének sejtelme se volt a történtekről. A harmadfél millió ember közül, kik a franczia fővárosban laknak, két millió bizonynyal nem tudta, hogy egy communard-vezért temetnek, hogy a gyászkiséretben a német anarchisták is képviseltették magukat egy lobogóval, hogy ennek következtében újra felhangzott Paris utczáin a régente annyiszor hallott kiáltás: »Le Poroszországgal!« hogy dulakodás támadt és vér folyt. Csak a tanulók városnegyedére, a Boulevard sz. Michel és a sz. Fagnes külvárosra szorítkozott a mozgalom, az arisztokratikus Szt. Germain városnegyedben s a Szajna jobb partján az emberek mindennapi teendőik után láttak, a boulevardokon kóboroltak vagy kikocsiztak a boulognei erdőbe és nagyon meg lettek volna lépetve, ha valaki azt mondja nekik, hogy a Pantheon környékén oly jelenetek történnek, melyek azou napokra emlékeztetnek, midőn Parist a poroszok ostromzár alatt tartották, s a néhány hónap múlva vérbe fullasztott commune a szárnyait kezdte próbálgatni. Akkoriban az ily események sokkal veszélyesebb jellegűek voltak. Paris lakosságának idegessége az örjöngéssel volt határos. A csatatéren szenvedett vereségek, a megtépett gloire, az ostrom, az éhség elvették a józan eszét a legokosabbaknak is. Ma már máskép áll a dolog. A francziák a saját kárukon megtanulták, hogy egy kis anyagi jólét többet ér a legfényesebb harci dicsőségnél, melynek utóvégre is nem a nép zöme veszi hasznát, hanem csak néhány kiváltságos osztály, s engedi intrigázni a magas politika intézőit és lármázni az anarchistákat, maga pedig támogatja lárma nélkül, de állhatatosan a fennálló kormányt és a létező intézményeket, melyekben a béke, tehát a jólét legvalószínűbb biztosítékait látja. Mióta Parisban lakom, voltam tanuja már néhány socialista, anarchista és kommunista tüntetésnek, melyek kisebb-nagyobb zajjal folytak le, de mindannyiszor komolyabb következmények nélkül hangzottak el. Igy lesz Vallés temetésével is. Azok közül a kik koporsója körül tüntettek, alig tudta egy kis töredék, hogy az elhunytban sokkal többet vesztett az irodalom mint a forradalmi törekvécsak érette jöttek a bálra, igen érthető czélzásokat téve Emiliának a kérdéses fiatal ember iránti rokonszenvére, meghíva őket holnapra, holnapu- j tanra uzsonára, ebédre (de mindegyiket különkülön,) emlegetve házát, kertjét s az ezentúl Bécsből hozandó báli ruhákat és legnyájasabb mosolyait pazarolva minden férfira, ki még hymen lánczaitól szabad volt. A nős emberekkel nem törődött, söt midőn Emilia egyik tánczát egy, időközben megnősült régi udvarlójának elígérte, a mama köhögések s egyéb jelek által magára vonva lánya figyelmét, korholó pillantásokkal sujtá e határtalan ügyetlenségeért. • Emilia aztán Sátoryval indult sétára, mialatt lassacskán a hölgyvendégek is gyülekezni kezdettek, s azon mértékben fogyott le Ga-'rathyné udvara, mig végre is mindössze Érseky ur maradt ott, kit az ügyes mama néhány menekülési kísérlete dacára is letartóztatott, nem' akarván észre venni, mily sóvár pillantásokat vet a kis diák Emilia felé, s mennyire szeretne Sátory helyén lenni inkább, mint Garathynéval. A bölcs mama azonban oda nem engedte volna a világért sem, attól tartva, hogy a kis diák ott ügyetlenkedve, elrontja Emilia munkáját, melylyel bizonyosan rá köti magát Garathy nyakára. Pedig szegény lánynak minden előbb eszébe jutott talán, mint e számítás. Szerette Jenőt tiszta lelke vonzalmával, ha az iíju megkéri öt : habozás nélkül mond igent, s a városka legboldogabb menyasszonyává jlesz, de hogy számítással , furfanggal köti magát rá, ahoz sokkal gyöngédebb lelkű és sokkal szerelmesebb volt. Most teljesen átadta magát annak a boldogságnak, hogy a szeretett ifjú karján sétálhat, közellétét érzi, beszélgetve közönyös tárgyakról, de amelyek az ö szájából hallva, mind érdekesek sek. Jules Vallés mint politikus és mint publicista nem volt kiválóbb egyéniség akárhány másnál, de mint regényiró, a korszakot alkotó tehetségek közé tartozott, hanem természetesen irodalmi működését majd csak akkor lesznek képesek elfogulatlanul méltányolni, midőn politikai működése már feledésbe ment. Tisztán irodalmi hagyatéka mindössze négy-öt kötetre terjed, de ezek közül a »Gyermek« cimü munkája azok közé tartozik, melyeket a francz ia irodalom büszkeségei közé fognak számítani. Az egyik nagy irót eltemették, a másiknak születési évfordulóját igyekeznek minél fényesebben megünnepelni. Hugo Viktor néhány nap múlva tölti be életének 83-ik évét. Nyolczvan éves jubileumát 1881-ben anticipálták, midőn még csak hetvenkilenc éves volt. Nem merték bajtársai remélni, hogy megéri a nyolczvan évet, s ezért egy évvel előbbre tették az ünnepélyt, de az egy költönemcsak túlszárnyalta a legmerészebb reményeket, hanem azóta minden évben nagy fejtörést szerzett tisztelőinek, kiknek évenkint a megünneplés ujabb és ujabb módjairól kellett gondoskodniuk. Legszerencsésebb ötletük az idei volt. Először is egy lapot adnak ki, melybe Európa összes jelesebb írói fognak küldeni emlék sorokat. De ez a lapkiadási eszme nem uj s csak mellékes dolog. Hanem az idei évforduló alkalmából Hugo Viktor összes müveinek nemzeti diszkiadását indítják meg, melyhez Franciaország legelső művészei fogják a rajzokat készíteni. A kiadás költségei három millió frankra irányozvák elő. Ez a legnagyobbszerü és legmaradandóbb — márványnál és bronznál minden esetre maradandóbb emlék, melyet a franciák nagy költőjüknek, emelnek De egy nemzet, mely megtudja becsülni nagy fiait, biztos is lehet felöle, hogy jelesei sohase fognak hiányozni. Más téren ugyan a »jelesekkelo néha itt is, meglehetősen fesztelenül bánnak el. Nem beszélek a politikusokról, kiket — akármilyen jelesek legyenek is — az ellenzéki sajtó mindig és minden körülmények közt csak doronggal szokott simogatni, a »jelesek« azon osztályára kezdenek borúsabb idők járni, melynek tagjai eddig az életből rendszerint csak a szebbik és kellemesebbik részt szokták kivenni. Az olvasó ebből érteni fogja, hogy az énekesnőkről és énekesekről beszélek. A nagy opera uj igazgatósága elhatározta, hogy első rendű művészeivel csak azon föltétel alatt szerződik újra, ha eddigi honoráriumaikból tetemes százalékot leengednek. — Az igazgatókat e drákói szigorú elhatározásra az utóbbi évek szomorú tapasztalatai birták, melyekből azon tanúságot kellett meriteniök, hogy az eddigi költségek mellett Francziaország legelső operai szinpada föltétlenül és kikerülhetetlenül tönkre jut. A nagy operában minden egyes előadás 20,000 frankba kerül, vagyis a mely este a bevétel nem megy 20,000 frankra, azon este deficittel dolgoztak s az igazgatóság jövedelme csak ezen összegen túl kezdődik. Az igazgatók belátták, hogy a másod és harmad rangú énekművészek vagy a kar, zenekar, énekes és segédszemélyzet a nélkül is szerény fizetését csökkenteni nem volna méltányos, midőn az első rauguak roppant tiszteletdíjai körül oly tágas tere van a megtakarításoknak. Igy pl. Krauss kisaszszony, kinek már ez előtt 15 évvel se volt hangja midőn a bécsi operánál működött, nem tudom hány hónapra terjedő szabadságidő mellett 127,500 frank fizetést huzz, Lassale- baritonista 225,000 frankot s igy le, egész 48,000 frankig, melylyel voltak a lánykának, — hogy tudott volna ilyenkor számítani! Most a szép Földessi Bella érkezik meg, s amint Jenőt karonfogva latja Emiliával, egy parancsoló pillantást vet a fiatal emberre. Sátory azonnal helyére vezeti Emiliát, meghajtja magát és rohan Bellához, ki büszke elégtétel érzetével, de egyúttal szemrehányásokkal is fogadja. Sátory bálelnöki tisztjével mentegetődzik, s a ború végre eloszlik a szép Bella arcáról. Emilia pedig szomorúan hallgatja is, nem is-Érseky ur sületlenségeit, s alig felel rá egy-két szóval. Hisz ime való, hogy Jenő nem őt szereti, hanem Bellát, eleinte pedig mily figyelmes, mily gyöngéd volt iránta, mily célzásokat tett, mint hitte Emilia, hogy szerelme viszonoztatik, s egyszerre csak elmaradt Sátory a háztól, látogatásai meggyérültek, rövidekké váltak, barátnőitől hallotta Emilia, hogy Sátory komoly szándékkal forgolódik Bella körül, de hitelt nem adott e szavaknak. Most látja, hogy igazuk volt. Bella igaz, hogy szép leány, de kacér, igaz, hogy vagyonos, de szellemben nagyon alant áll, édes anyja meg egészen szótalan, igénytelen asszonyság, ki egy hangot alig ejt ki egy este. De hát a szívnek ki parancsolhat? Mit tehet Jenő arról, hogy szereti, —- gondola tovább Emilia, — mint én. mit tehetek arról, hogy csak Jenőt szeretem. Boldog Bella! ezért kellett nekem ma bálba jönöm, hogy magam lássam, amit eddig nem hittem el . . . — Szabad kérnem nagysád az ígért első csárdást l — szól e pillanatban Hodolya Muki, meghajolva Emilia előtt. A zenekar már rarántotta, Emilia felocsúdott merengéséből, s Muki karján ment a táncoló körbe, Érseky ur által bámultatva, kit Garathyné póttarI talék gyanánt foglalt le egész estére. (Vége köv.)
