Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-03-08

Iák István elfogadja a Kíssíéle tervet, de csak úgy ha a Voyta féle tervnek kétségtelen előnyei a Kiss féle tervnél alkalmazásba vétetnek. Paál Dénes, mint szakértő könyen kivihetőnek tartja, hogy a Kiss féle tervbe a Voyta féle terv | előnyei alkalmaztassanak. A bizottság elfogadja a Kiss féle tervet, melyre nézve a bizottság a Voyta féle terv előnyei, s még egyéb, a bizott­ság által elfogadott módosítások lesznek keresz­tül viendök. Megyei közgyűlés 1885. március 2. és 3-án. Évnegyedes megyei közgyűlésünk tanácsko­zásának legmagasztosabb mozzanatát azon meg­ható jelenet képezte, melylyel nagyérdemű főis­pánja emlékének hálás kegyelettel adózott a vármegye közönsége. Véghely Dezső elnöklő alispán a közgyű­lést a következő beszéddel nyitotta meg, mit a gyűlés tagjai felállva hallgattak: Tekintetes törvényhatósági bizottság! Fájó szívvel nyitom meg ezúttal törvényhatósági köz­gyűlésünket s teljesítem elnöki kötelességemet, mert fejünkről a korona lehullott, jó atyánkat, tanácsadónkat elvesztettük; Veszprém megye főispánja, eörményesi báró Fiáth Ferencz való­ságos belső titkos tanácsos és csász. kir. kama­rás folyó évi február hó 19-én elhunyt. (Mély megindulás.) A megye közönsége februárhó 20-án tartott rendkívüli közgyűlésében intézkedett arról, hogy a gyászszertartásnál küldöttsége és tiszti kara által képviselve legyen és hogy a pótolhatlan veszteség felett érzett fájdalmának egyéb szoká­sos módon is kifejezést adjon. (Helyeslés.) A kik rég időktől fogva figyelemmel kisér­jük báró Fiáthnak, a közigazgatásban megizmo­sodott ezen férfinak működését, azok ismerjük, méltányoljuk annak hervadhatatlan érdemeit, emlékezünk azon időkre, a midőn e megye te­remben nemcsak közigazgatási ügyek tárgyal­tattak, hanem az éles politikai küzdelmek szín­helye is volt, mily tapintattal korrpányozta a a megye hajóját, intézte annak önkormányzati ügyeit. (Felkiáltások : Igaz !) E férfiú, kinek minden tette, minden gon­dolata a megyével összeforrott, ki élete felada­tának tekintette Veszprém megyének használni, annak érdekében működni, s ezen érzelmeit meg­őrizte mind addig, mig elméje gondolkodni, szive dobogni meg nem szűnt, érezzük minő ürt ha­gyott maga után. (Tetszés.) Ha valaha most érzem, mily isteni adomány, ha valaki az ékesszólás hatalmával bir, szeret­ném Demosthenessé felavatni a közgyűlés min­den tagját, hogy elhunyt főispánunknak érdemeit kellően méltányolhassuk, de mert ezt nem tehe­tem : tiszteletteljesen indítványozom, hogy a veszteség felett érzett fájdalmunknak és a gyá­szoló család iránti részvétünknek jegyzőkönyvi­leg adjunk kifejezést. (Felkiáltások: egyhangúlag elfogadjuk.) Lehet idő. bár mielőbb bekövetkezzék, mi­dőn az elhunyt érdemeit azok nagyságához ké­pest méltányolhatjuk s a megye minden lakosá­nak katekizmusává tehetjük azon könyvet, mely­ben az érdemek felsorolva lesznek. (Helyeslés.) Mire báró Fiáth Pál a következően vála­szolt: »Tekintetes megyei bizottság! Midőn ma a t. bizottság elé lépek, midőn a legjobb atya el­udvarol egy leánynak, az vezeklésül a mamát tartozik vezetni. Ruhasuhogás jelenté, hogy vendégek köze­lednek. — Kezeit csókolom, nagysád, hangzott ki­vül a pénztárnok harsány szava, mire a rendező­bizottság roppant sietséggel tárta föl a kétszár­nyú ajtót. Garathyné volt és Emilia, utánuk Érseky úr boldogan hozta Emilia báli bokrétáját. — Mily szép, hogy nagysádtok a legelsők, szólt Hodolya Muki, az átalános üdvözlet után, pedig aki szépségben az első, ha legutoljára ér­kezik is, mégis csak első marad. S ezzel karját nyujtá Emiliának, vezetve be a terembe. — Hát maga Ferike, ö nagyságának a ga­vallérja? szólt Sátory Pista a boldog Érseky úr­hoz, mi alatt Garathynénak karját nyujtá. — O nagyságaik oly kegyesek voltak, vá­laszolt Érseky úr zavarral, mire azonban se Sá­tory, se a mama nem figyelt már. — Szent isten, — kiáltott föl a mama tet­tetett rémülettel, — hát csakugyan nem tréfáltak az urak, csakugyan mi volnánk az elsők. Ah mennyire röstellem, de ez a kis bohó úgy siet­tetett, attól félt, hogy elkésik az első négyesről, amire foglalkozva van. A többi táncza részben szabad még . . . — A második négyes az enyém, — szólalt fel Érseky úr a mama mögött, — meg a souper­csárdás is . . . — Ah istenem, igen a nagy rezgő hajtüm bizonyosan a kocsiban maradt, — szólt Garat­hyné, — édes Érseky úr nem lesz oly jó utána nézni vagy magam megyek le ... . — Oh kérem, szólt nagy buzgalommal a kis diák, boldog vagyok., ha szolgálhatok. A ko­csiban ... vesztése felett érzett fájdalmamat a magányban J láttatlanul szeretném elfojtani könyeim özöné­ben, két szent érzület késztet engem erre: a ke­gyelet és hála érzete. A kegyelet Istennője komolyan int engem, hogy ezen terem az, melyben atyám a nyilvá­hos pályán fáradhatlanul munkálkodva, haza- és emberszeretet, — kötelességérzet és igazságos­ság által kiérdemelte azon kincset, melyet ő minden egyébnél többre becsült: polgártársai­nak bizalmát és szeretetét, most már emléke iránti kegyeletét. — Itt állott ö ezen buzgó tes­tület élén majd 20 éven át, becsülettel és köz­megelégedésre , mert folyton támaszkodhatott azon bizalomra, melylyel öt önök,mindenkor meg­ajándékozni kegyeskedtek, s azért itt kötelessé­gem leróni a kegyelet adóját a legjobb atya iránt, kit ugy szerettem, hogy nagyobb szeretet­tel atya fiu részéről nem környeztetett soha. De int a hála szent érzete is, mert láttam, midőn atyám gyászravatala előtt térdeltem s lelki gyötrelmeimben gondolataimat a Mindenha­tóhoz emeltem, — az atyám hamvaira letett gyászkoszorukat, — láttam a megye küldöttsé­gét és annak tiszti karát, — láttam a sokaság hullámzását, mind gyászolva azt, kit szerettem, s osztva megtört szivü anyám és a család fáj­dalmát. — Igen láttam könyeim fátyolán keresz­tül mindent, s ismerem, olvastam egyesek és testületek szivböl fakadó részvét nyilatkozatait, melyekkel nemzedékek számára megörökíttetett szeretett halottam emléke. Kérném a hála szent érzetét, adjon nekem szavakat, hogy mind ezért hálámat annak szi­vemben gyökerező mélységéhez képest kifejez­hessem, de mert a hálának szavai nincsenek, — azt csak érezni lehet, — annak jelzésére csak egy kifejezést találok. Uram, Mindenható Istenem tartsd és áldd meg e szép megye közönségét és derék tiszti karát! A kegyeletes érzelemmel fogadott eme szép beszéd után felszólalt Krisztinkovich Ala­dár és az alispán szavaival egybehangzóan hang­súlyozta, hogy a gyűlés ezen ügyben hozott ha­tározatával pártkülönbség nélkül, minden megye­bizottsági tag, sőt a megye közönségének min­den tagja, egyetért. Fenyvessy Ferencz szintén kegyelettel em­lékezvén meg a boldogult főispán érdemeiről in­dítványozta, hogy az alispán és báró Fiáth Pál szavai szó szerint vétessenek jegyzőkönyvbe, mire Véghely Dezső alispán ígéri, hogy a me­gyei bizottság eme kívánsága a lehetőséghez ké­pest teljesíttetni fog. A tárgysorozatra térés előtt id. Purgly Sándor biz. tag a veszprémi ágostai evang. egy­házmegye részéről mondott köszönetet a bizott­ságnak a magyar nyelv terjesztése körül kifejtett eredménydus intézkedéseiért, például felhozva, hogy Súr község evangélikus tótjai között az utolsó években örvendetes módon terjed a magyar nyelv használata, mit a tanitó buzgóságának köszön­hetni, ki viszont a megye által megfelelő buz­dítást és jutalmat nyert. Ezután a megyei székház építése végett kiküldött bizottság tett jelentést eddigi műkö­déséről, mely után a tárgysorozatra tértek. Ezután tudomásul vette a közgyűlés a kor­mánytól érkezett leiratokat, a társtörvényható­ságok átiratait, — az alispáni és egyéb jelentc­seket stb. í " 1 ' Helybenhagyta a közgyűlés a beterjesztett többféle szabályrendeleti tervezeteket és Pápa — Ott, ott, édes Érseky úr, ön oly nagyon jó, oly szeretetreméltó. A kis diák lerohant, Garathyné pedig oda­hajolva Sátoryhoz, monda: — Csak hogy eltávolithassam, küldöttem le, mert szemrehányást kell önnek tennem, édes Sátory. Szegény kis Emiliám egész délután várta önt, csaknem sirt is a jó lélek, hisz határozottan az ön kedveért jöttünk ma is el a bálba. Ez igazán nem szép öntől, hogy igy elmarad tőlünk. — Mea culpa, nagysád, mást nem mondhatok. A két pár az alatt a pamlagokhoz érkezett. A mama rendesen két okból szokott legelsőnek érkezni, először, hogy Emilia összes tánczait le­foglaltassa a fiatal emberek által, másodszor, hogy valamely sarkot foglalhasson ei ö maga, ahonnan uralgó áttekintése legyen az egész terem fölött. A kis diák lihegve érkezett meg alulról. — Sajnálom, nagysád, de valóban nem ta­lálhattam meg a keresett hajtüt, pedig össze ku­tattam a kocsi minden zegét-zugát. — Köszönöm szives fáradozásait, Érseky ur, de hát ha elveszett, már nem tehetünk róla. Saj­nálom pedig, mert ősi ékszer és valódi ritkaság de tán megkerül, az emberek nem oly rosszak ma, hogy megtartanák, amit megtaláltak. Tán lesz szives a ruhatárba felöltönyeinket . . . S az édes Érseky ur még boldogabban czi­pelte a ruhatárba az illatszerekkel dúsan behin­tett felöltönyöket. Ah, boldog felöltő, mely a szép Emiliát ölelhetted még pár perez előtt s még boldogabb tizenhét éves kor, melyben még egy felöltő ylang-ylangja is a hetedik égbe emeli sziveinket! Garathyné nagy diplomáciai gyakorlottság­gal köté rá a jelenlevő fiatal emberek mindegyi­kére Emilia egy-egy csárdását, négyesét, kettő­nek vagy háromnak titkon elmondotta, hogy városának azon határozatát, melylyel a pápa­keszthelyi vasút részvényeiből 500 drbot aláirni határozta el; — ugy szintén helybenhagyatott a városnak azon határozata is, melyben az artézi kut ügyében véleményezésre bizottságot küldött ki, ellenben feloldatott azon határozata, melyben a kápolnatéri fecskendöház bérbeadásairól intéz­kedik. A világ fővárosából. — Eredeti párisi levél. — i Paris, febr. 18. Nem tudom, más is ugy van-e vele, mint én, de mikor én Parisban vagyok, sokkal élén­kebb érdeklődéssel olvasom a magyar lapokat, mint mikor Budapesten vagy valahol az alföl­dön időzöm s a legutóbbi napokban megjelent budapesti lapok sürgönyeit olvasva, melyek Ju­les Falles, az egykori communard temetéséről szólnak, szinte látom, mennyiije megvannak győ­ződve otthon, hogy mi itt egy forradalom elő­estéjén állunk, hogy a torlaszok csak ugy nőnek ki a földből mint a gomba, söt talán akad olyan jó barátom is, akinek eszébe jut, hogy hátha tévedésből belém is szalad valami bolond golyó. Hát a távolságban a dolgok jsokkal borzasztób­baknak látszanak, mint közelről. A temetés nap­ján Paris négyötödrészének sejtelme se volt a történtekről. A harmadfél millió ember közül, kik a franczia fővárosban laknak, két millió bi­zonynyal nem tudta, hogy egy communard-ve­zért temetnek, hogy a gyászkiséretben a német anarchisták is képviseltették magukat egy lobo­góval, hogy ennek következtében újra felhang­zott Paris utczáin a régente annyiszor hallott kiáltás: »Le Poroszországgal!« hogy dulakodás támadt és vér folyt. Csak a tanulók városne­gyedére, a Boulevard sz. Michel és a sz. Fagnes külvárosra szorítkozott a mozgalom, az arisztok­ratikus Szt. Germain városnegyedben s a Szajna jobb partján az emberek mindennapi teendőik után láttak, a boulevardokon kóboroltak vagy kikocsiztak a boulognei erdőbe és nagyon meg lettek volna lépetve, ha valaki azt mondja nekik, hogy a Pantheon környékén oly jelenetek tör­ténnek, melyek azou napokra emlékeztetnek, mi­dőn Parist a poroszok ostromzár alatt tartották, s a néhány hónap múlva vérbe fullasztott com­mune a szárnyait kezdte próbálgatni. Akkoriban az ily események sokkal veszélyesebb jellegűek voltak. Paris lakosságának idegessége az örjön­géssel volt határos. A csatatéren szenvedett ve­reségek, a megtépett gloire, az ostrom, az éhség elvették a józan eszét a legokosabbaknak is. Ma már máskép áll a dolog. A francziák a saját ká­rukon megtanulták, hogy egy kis anyagi jólét többet ér a legfényesebb harci dicsőségnél, mely­nek utóvégre is nem a nép zöme veszi hasznát, hanem csak néhány kiváltságos osztály, s engedi intrigázni a magas politika intézőit és lármázni az anarchistákat, maga pedig támogatja lárma nélkül, de állhatatosan a fennálló kormányt és a létező intézményeket, melyekben a béke, tehát a jólét legvalószínűbb biztosítékait látja. Mióta Pa­risban lakom, voltam tanuja már néhány socia­lista, anarchista és kommunista tüntetésnek, me­lyek kisebb-nagyobb zajjal folytak le, de mind­annyiszor komolyabb következmények nélkül hangzottak el. Igy lesz Vallés temetésével is. Azok közül a kik koporsója körül tüntettek, alig tudta egy kis töredék, hogy az elhunytban sokkal többet vesztett az irodalom mint a forradalmi törekvé­csak érette jöttek a bálra, igen érthető czélzáso­kat téve Emiliának a kérdéses fiatal ember iránti rokonszenvére, meghíva őket holnapra, holnapu- j tanra uzsonára, ebédre (de mindegyiket külön­külön,) emlegetve házát, kertjét s az ezentúl Bécsből hozandó báli ruhákat és legnyájasabb mosolyait pazarolva minden férfira, ki még hy­men lánczaitól szabad volt. A nős emberekkel nem törődött, söt midőn Emilia egyik tánczát egy, időközben megnősült régi udvarlójának el­ígérte, a mama köhögések s egyéb jelek által magára vonva lánya figyelmét, korholó pillantá­sokkal sujtá e határtalan ügyetlenségeért. • Emilia aztán Sátoryval indult sétára, mi­alatt lassacskán a hölgyvendégek is gyülekezni kezdettek, s azon mértékben fogyott le Ga-'­rathyné udvara, mig végre is mindössze Érseky ur maradt ott, kit az ügyes mama néhány me­nekülési kísérlete dacára is letartóztatott, nem' akarván észre venni, mily sóvár pillantásokat vet a kis diák Emilia felé, s mennyire szeretne Sátory helyén lenni inkább, mint Garathynéval. A bölcs mama azonban oda nem engedte volna a világért sem, attól tartva, hogy a kis diák ott ügyetlenkedve, elrontja Emilia munkáját, mely­lyel bizonyosan rá köti magát Garathy nyakára. Pedig szegény lánynak minden előbb eszébe jutott talán, mint e számítás. Szerette Jenőt tiszta lelke vonzalmával, ha az iíju megkéri öt : habozás nélkül mond igent, s a városka legbol­dogabb menyasszonyává jlesz, de hogy számítás­sal , furfanggal köti magát rá, ahoz sokkal gyöngédebb lelkű és sokkal szerelmesebb volt. Most teljesen átadta magát annak a boldogság­nak, hogy a szeretett ifjú karján sétálhat, közel­létét érzi, beszélgetve közönyös tárgyakról, de amelyek az ö szájából hallva, mind érdekesek sek. Jules Vallés mint politikus és mint publi­cista nem volt kiválóbb egyéniség akárhány másnál, de mint regényiró, a korszakot alkotó tehetségek közé tartozott, hanem természetesen irodalmi működését majd csak akkor lesznek ké­pesek elfogulatlanul méltányolni, midőn politikai működése már feledésbe ment. Tisztán irodalmi hagyatéka mindössze négy-öt kötetre terjed, de ezek közül a »Gyermek« cimü munkája azok közé tartozik, melyeket a francz ia irodalom büsz­keségei közé fognak számítani. Az egyik nagy irót eltemették, a másik­nak születési évfordulóját igyekeznek minél fé­nyesebben megünnepelni. Hugo Viktor néhány nap múlva tölti be életének 83-ik évét. Nyolczvan éves jubileumát 1881-ben anticipálták, midőn még csak hetvenkilenc éves volt. Nem merték bajtársai remélni, hogy megéri a nyolczvan évet, s ezért egy évvel előbbre tették az ünnepélyt, de az egy költönemcsak túlszárnyalta a legme­részebb reményeket, hanem azóta minden évben nagy fejtörést szerzett tisztelőinek, kiknek éven­kint a megünneplés ujabb és ujabb módjairól kel­lett gondoskodniuk. Legszerencsésebb ötletük az idei volt. Először is egy lapot adnak ki, melybe Európa összes jelesebb írói fognak küldeni emlék sorokat. De ez a lapkiadási eszme nem uj s csak mellékes dolog. Hanem az idei évforduló alkal­mából Hugo Viktor összes müveinek nemzeti diszkiadását indítják meg, melyhez Franciaország legelső művészei fogják a rajzokat készíteni. A kiadás költségei három millió frankra irányoz­vák elő. Ez a legnagyobbszerü és legmaradan­dóbb — márványnál és bronznál minden esetre maradandóbb emlék, melyet a franciák nagy költőjüknek, emelnek De egy nemzet, mely meg­tudja becsülni nagy fiait, biztos is lehet felöle, hogy jelesei sohase fognak hiányozni. Más téren ugyan a »jelesekkelo néha itt is, meglehetősen fesztelenül bánnak el. Nem beszé­lek a politikusokról, kiket — akármilyen jelesek legyenek is — az ellenzéki sajtó mindig és min­den körülmények közt csak doronggal szokott simogatni, a »jelesek« azon osztályára kezdenek borúsabb idők járni, melynek tagjai eddig az életből rendszerint csak a szebbik és kellemeseb­bik részt szokták kivenni. Az olvasó ebből ér­teni fogja, hogy az énekesnőkről és énekesekről beszélek. A nagy opera uj igazgatósága elhatá­rozta, hogy első rendű művészeivel csak azon föltétel alatt szerződik újra, ha eddigi honorári­umaikból tetemes százalékot leengednek. — Az igazgatókat e drákói szigorú elhatározásra az utóbbi évek szomorú tapasztalatai birták, me­lyekből azon tanúságot kellett meriteniök, hogy az eddigi költségek mellett Francziaország leg­első operai szinpada föltétlenül és kikerülhetet­lenül tönkre jut. A nagy operában minden egyes előadás 20,000 frankba kerül, vagyis a mely este a bevétel nem megy 20,000 frankra, azon este deficittel dolgoztak s az igazgatóság jövedelme csak ezen összegen túl kezdődik. Az igazgatók belátták, hogy a másod és harmad rangú ének­művészek vagy a kar, zenekar, énekes és segéd­személyzet a nélkül is szerény fizetését csökken­teni nem volna méltányos, midőn az első rau­guak roppant tiszteletdíjai körül oly tágas tere van a megtakarításoknak. Igy pl. Krauss kisasz­szony, kinek már ez előtt 15 évvel se volt hangja midőn a bécsi operánál működött, nem tudom hány hónapra terjedő szabadságidő mellett 127,500 frank fizetést huzz, Lassale- baritonista 225,000 frankot s igy le, egész 48,000 frankig, melylyel voltak a lánykának, — hogy tudott volna ilyen­kor számítani! Most a szép Földessi Bella érkezik meg, s amint Jenőt karonfogva latja Emiliával, egy pa­rancsoló pillantást vet a fiatal emberre. Sátory azonnal helyére vezeti Emiliát, meghajtja magát és rohan Bellához, ki büszke elégtétel érzetével, de egyúttal szemrehányásokkal is fogadja. Sá­tory bálelnöki tisztjével mentegetődzik, s a ború végre eloszlik a szép Bella arcáról. Emilia pedig szomorúan hallgatja is, nem is-Érseky ur sület­lenségeit, s alig felel rá egy-két szóval. Hisz ime való, hogy Jenő nem őt szereti, hanem Bellát, eleinte pedig mily figyelmes, mily gyöngéd volt iránta, mily célzásokat tett, mint hitte Emilia, hogy szerelme viszonoztatik, s egyszerre csak elmaradt Sátory a háztól, látogatásai meggyérül­tek, rövidekké váltak, barátnőitől hallotta Emi­lia, hogy Sátory komoly szándékkal forgolódik Bella körül, de hitelt nem adott e szavaknak. Most látja, hogy igazuk volt. Bella igaz, hogy szép leány, de kacér, igaz, hogy vagyonos, de szellemben nagyon alant áll, édes anyja meg egészen szótalan, igénytelen asszonyság, ki egy hangot alig ejt ki egy este. De hát a szívnek ki parancsolhat? Mit te­het Jenő arról, hogy szereti, —- gondola to­vább Emilia, — mint én. mit tehetek arról, hogy csak Jenőt szeretem. Boldog Bella! ezért kellett nekem ma bálba jönöm, hogy magam lássam, amit eddig nem hittem el . . . — Szabad kérnem nagysád az ígért első csárdást l — szól e pillanatban Hodolya Muki, meghajolva Emilia előtt. A zenekar már rarántotta, Emilia felocsúdott merengéséből, s Muki karján ment a táncoló körbe, Érseky ur által bámultatva, kit Garathyné póttar­I talék gyanánt foglalt le egész estére. (Vége köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom