Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-10-11

XII. évfolyam. 41. szám. Pápa, 1885. októberll. Miega ele nilt Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmentetlen levdek, csak ismert qezektolfogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába (Ó-kolléyiu m é p il l e I) küldendők. PAPAI LAPOK Előfizetési dijak. Egy évre 6 frt.. — Félévre 3 frt. Negyed évre i frt 50 krajczár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési díjak^ s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola ny omdájaj küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s papavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A haladás jelei. 1. Sokszor hangzott fel rnár a panasz, hogy nemzetünk a mivélődés terén, az iparban, kereskedésben s a tudományok ápolásában a -nyugati népektől elmaradt. Igaz, hogy e részben korunk sok fogyatkozást örökölt a múlttól, de a ki történetünk lapjait forgatja, az mentő okokat is talál mellettünk. Ugyanis a magyar századokon át volt a keleti pusztitó népáramlatok ellenében nyugatnak egyik elővédé. Egymást követték határainkon az óriás tatár, török hordák, melyek a keresztyén világ megdöntésére köszörültek fegyvert. Göröghon, Szerbia, Oláhország eltiprása után hazánkba ütköztek és a velük vivott hosszú élethalál harcz igénybe vette népünk összes erejét. Országunk majd szakadatlan csatatér volt, a melyen a béke munkái nem virágozhattak. Mig a szomszédok háboritlan épitheték a mivélődés oltárait, addig elődeink a keresztyén miveltség védelmében tékozolták hiven vérüket. Mikor végre a hódító török kiveretett, a számban megfogyott magyar hazája nagy részében pusztaságot, romokat talált- Sok időbe került mig a mély sebek behegedtek s a félhold által teremtett sivatagok újra az élet és jólét alakját öltheték magukra. Igy országunk belső bajokkal küzdve, alkotmányát fenyegető, emelkedését gátló viszonyokkal elfoglalva nyugati szomszédaival nem tarthatott lépést a haladásban. Utoljára aztán Europa szépen el is feledkezett róla s legfeljebb ugy emlegette mint a a jó bor, a puszták és csikósok hazáját. De jó szelleme nem hagyta el a magyart. Önérzete, hivatásának tudata — főkép e század második tizede óta egyre erőteljesebben nyilatkozott. Úttörő bajnokok léptek fel különböző tereken s az általuk mozgásba hozott tetterő a haladásnak uj meg uj zálogait vivta ki. — Nemzetünk büszkén mutathatott jeles költőkre, kiváló tudósokra. — Lángeszű nagy férfiak áldozták életüket a nemzeti fejlődés gátjainak ostromára, s közhasznú intézmények felállítására. Jött az örök nevezetességű 1848, a' mikor a hazafias lelkesedés, szabadnak nyilvánította a földet, elseperte a szolgaság jelét: a robotot, és közkincscsé avatta a polgári jogokat. Az erre következett függetlenségi harcz a nemzetre a nehéz megpróbáltatás napjait hozta el ugyan; ámde az a hatalmas anyagi és erkölcsi erőfeszítés, melylyel a váltság idején küzdött, bár közvetlen eredménytelennek látszott, nem maradt gyümölcstelen még sem. Felkeltette egyrészről a mivelt világnak részvétét hazánk iránt, másrészről emlékezete egy forrás lett, melyből az ujabb nemzedék a lelkesedés bátorságát s a jövő bizalmát merité. Az alkotmányos korszak beálltával csak még tágasb körben látjuk munkálkodni fiatal hévvel nemzetünket az örökölt mulasztásoknak pótlásán. Akár a népnevelést, a tudományok mezejét, akár az ipart, kereskedést, okszerű gazdászatot tekintsük, nem lehet elvitatni, hogy hazánk ma már méltóbb lielyet foglal el a nyugati országok sorában, mint ezelőtt félszázaddal. — HÍ igaz azon állítás, hogy egy fővárosnak emelkedése, nemzeti szellemben fejlődése irányadó egy ország haladásának meghatározásánál, ugy joggal elmondhatjuk, hogy alig van Európában nemzet, mely az utolsó pár évtized alatt a haladásnak aránylag több jeleit mutathatná fel. Még élnek öreg emberek, kik látták Budapestet akkor, midőn összesen alig hatvanezer lakosa volt; jelenleg már majd négyszázezer lelket számlál. Nem oly rég még az idegenek ugy tekintették, mint egy nagy falut, ma megbámulják, mint több tekintetben Europa egyik legszebb városát. Önérzettel utalhatunk országos kiállításunkra, melynek védnöke a trónörökös, megnyitója maga bőn szeretett királyunk volt, és melyről a külföldi látogatók is őszinte elismeréssel emlékeznek. Tanügy. A nDunántúli Protestáns Közlöny« f. évi 10-dik számában a »Hirekz rovatában egy jó akaratú, de épen nem alapos értesülésre mutató, s hatásában károssá válható rövidke közlemény jelent meg a pápai főiskolában a jelen tanév elején tartott rendkivüli pót- és javitó érettségi vizsgálatokról. A közlemény beküldője ugyanis >még most is túlszigorunak tartja azoit mértéket, mely a feleleteknél alkalmazva volt, s különösen kiemeli, hogy a kormányképviselő valamint a nyáron, úgy jelenleg is igen széles jogkört vindikált magának a tanulók érettségének s tudományos készültségének megítélésénél.* Eddig a közlemény. Hogy az ily hibás értesülésből eredő közlemények által a nagy közönség és a tanuló ifjúság tévútra ne vezettessék, s az idézett közleményben nyilvánuló téves felfogás káros hatása jó eleve paralizáltassék: szükségesnek látom helyreigazításul, s az igazság érdekében fentebb idézett közleményre észrevételeimet röviden megtenni. Ugyan kérdem a t. levelező úrtól: meggondolta-e eléggé, mi következése lehet a tanulóifjúságra nézve azon világgá bocsátott ítéletének, mely szerint az érettségi vizsgálatokon adott feleletek megítélésénél alkalmazott eljárást még most is túl szigorúnak tartja? Az én észjárásom szerint legalább annak logikai következménye első sorban csak az lehet, hogy azon tanuló ifjú, ki az érettségi vizsgálaton azon osztályzatot, melyre igényt tartott meg nem kapta, söt talán el is bukott, nem önnön magát, hanem a vizsgálatot, annak túlszigoruságát fogja vádolni ; a minek a consequentiák további lánczolatában ismét csak az lehet a természetes következése, hogy a tanuló ezentúl sem fog igyekezni arra, hogy az eddiginél nagyobb szorgalmat fejtsen ki; mert hiszen ha elbukott, eddig sem ö benne, hanem a vizsgálatban, a vizsgálat túlszigoruságában volt a hiba. E praemissáknak azután az ifjú ember fejében, ha ugyan egészséges agyveleje van, az lesz a conclusioja, s nem is lehet más, hogy tehát nem ö rajta, hanem a vizsgálaton keli igazítani, annak eddigi túlszigoruságát kell enyhíteni. Mindennek pedig az lesz a végeredménye, hogy a tanuló a helyett, hogy munkásságát, szorgalmát fokozni, minden erejét megfeszíteni, s jövendője biztosabb megalapithatása érdekében legjobb tehetsége szerint felhasználni törekednék: megmarad eddigi lanyhaságában, emelkedés helyett esik, e vele együtt középiskoláink, távolabb felsőbb tanintézeteink, s mindezekkel hazai tudományosságunk színvonala folyton alább sülyed.. Már pedig a ki élni akar, akár egyes, akár testület, akár maga a nemzet legyen az: annak a haladás, az előre törekvés utján nemcsak megállani, vagy épen visszaesni nem szabad, sőt ellenkezőleg folyton emelkednie kell. Gondolom ily contemplatiok szüleménye az országos középiskolai törvény is. Hát azt a három kis szócskát, hogy a vizsgálatoknál alkalmazott mérték *még most is< túlszigoru volt, hogy érti a t. levelező ur ? Talán ugy, hogy-az eddigi — állítólag túlszigoru — mértéket még jobban enyhíteni, alább helyezni kell ? Az egész közlemény szavai — s intentiójából máskép nem lehet azokat érteni. Pedig ez a felfogás a legtévesebb. Mert hiszen a mértéket, bár lassan s fokozatosan, de mindig magasabbra kell helyezni, mig az a kellő szinvonalat el nem éri. Ezt kívánja mind tanuló ifjaink jól felfogott magán — mind hazai tudományosságunk közérdeke egyiránt. Ha a t. levelező ur az érettségi vizsgálatokon a legközelebbi alkalmakkor feltett kérdéseket, s az ezekre adott feleleteket figyelmesen vizsgálta: épen nem mondhatja, hogy az ítélet túlszigoru volt. De kivált nagy kifogása van t. levelező urnák az ellen a szegény kormányképviselő ellen az érettségi vizsgálatoknál, a kiről különösen kiemeli, hogy valamint a mult tanév végén tartott rendes, ugy most a jelen tanév elején a rendkivüli érettségi vizsgálatoknális »igen széles jogkört vindikált magának,* Hát biz az kétségtelen, hogy a középiskolai országos törvény alapján az érettségi vizsgálati kormányképviselők részére kiadott ministeri utasitás igen széles jogkörrel ruházza fel ezen képviselőket, mert kimondja, hogy joguk van minden tanulóhoz minden tárgyból kérdéseket intézni; söt tovább menve, az érettségi vizsgálati bizottság ítéletével szemben esetleg a felfüggesztő veto-jogot is megadja nekik. Ez bizony igen komoly dolog. De talán nem roszul van igy. — A mi már a legközelebbi két alkalommal Pápán tartott érettségi vizsg. kormányképviselőt Beöthy Zsolt egyetemi tanár urat TARCZA. PETŐFI EMLÉKEZETE. fjBudapesti azobra leleplezésének évfordulójára.) Megszülte a század rég várt fiát; Uj Tyrteust lanttal, dalra készen, Igézet ajkán, harczi tüz szemében, Igy álmodá öt a világ; Mert birta vágyban, bírta sejtelemben, Mint szebb jövője zálogát, Sok emberöltön, míglen testi mezben A földiek közé leszállt! Az ige, melyet fennhirdetni jött, A dal, mely lantja húrjain fakad: Világszabadság és haza; — •Sivár köd ül a rabyilág fölött, A népek milliói szolgahad, Magyar hazán bús éjszaka.« És elmereng a dalnok 'gondolatban S lánglelke, melyet kin ölyűje tép, Villámot ontó szent haragra lobban S riad, miként a menydörgés, ekép : »Mit tűr a szolgaságnak népe ? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Föl, föl, ti alvók, vesztni nincs idő: Kietlen éjben, a mely eltakart, Hulljon le a halotti szemfödő, Lássam virulni újra a magyart! S im' élet árad, fű, fa, szikla érez, Csak egy a jelszó, milljók ajakán: Szabadság s hűség a hon szent ügyéhez, S kész áldozás, ha vért, vagyont kíván. Elzúgta a lant fergeteg-dalát, Mely mint vihar szállt végig a hazán, Most zendül a húr a mély csenden át, S figyelve némul el a csalogány; Szerelmet dall az olvadó koboz, Boldog szerelmet és boldogtalant, Amazt, mely üdvül mennyországot hoz, Emezt, a melynél jobb a síri hant. S mint drága gyöngyért a gondos búvár A mélybe száll le, hol nyugodt az ár, S reá a kagylók gazdag kincse vár: Úgy szállá ö a nép körébe le, Melynek nyugodt, romlatlan kebele Szűz érzemények gyöngyével tele, »Nem a palotáknak fényes gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága* S e mécsvilág, mit igy nevez szerényen, S mely a bölcsötöl a sirig kisér, Fényben növekvő lángszoborrá lészen, Utlan bolyongó nép előtt vezér; A kunyhó többé senkinek se szégyen, Rongyban becsület kincsnél többet ér, S a koldusbottal, mit balvégzeted Kezedbe ad, nem csonkul érdemed! Ekként tanfta, s mint merész apostol, Betöltve égő lelke a hazát, Balhit, sötétség, vesztetekre harezol S a nép fogadja a mester szavát: A merre lép, a meddig hangja ér, Dicsőbb koránynak hajnalfénye kél. S ki igy érzett, ki ekként lelkesite, Hogy felvirulni lássa nemzetét, Ki hosszú éjet s nappalt egyesfte, Küzdvén hiven, hogy múljon a sötét, Vájj' elnyeré-e fáradalmi bérét? Virágos volt-e melyen járt az út ? Oh a látnók, ki küzd eszményi czélért, Sírján nyeri csak el a koszorút! De boldog is volt. Sértené porában, Ha könnyeznök őt szenvedéseiér S a boldogságnak égi mámorában Egyetlen perez örökléttel fölér; O nem panaszla, mert keblére zára »Remenyeinek fényes gyöngysorát^ Es látta annyi áldozatnak árán Szabadnak végre a magyart s hónát. Szóljunk-e róla hát bánat szavával Itten, hol e nép ünnepére gyűlt? Hogy lássa öt Övezve dics-sugárral, c Kiről a jóslat oly hűn teljesült! Midőn e nemzet, melynek szent ügyében Harczolva hullt el vértanú gyanánt, Jő a szoborhoz, hálaköny szemében, — Hisz többet ennél ö soh'sem kivánt! Igen, Dicső, mi ünnepelni jöttünk, És lelkesült öröm, mi hangot ad Ajkunkra áldón, a mikor fölöttünk Látjuk babéros lantod s karodat; Ez érezszobor, mely hü alakba' másod, Örökre élő tény ül hirdeti, Hogy a magyar a világszabadságot S a szent hazát imádva szereti; Hogy lelkesülni tud a lant szavára, Mit ihletetten ver művészi kéz, S a meddig nap süt Árpád ős honára, Te lészsz e napnak lángoló sugara, Melynek zománcza soha sem enyészJ §afox> Bstván (CsalomjaiJ Befelé a vasútról. Prüszkölve és dübörögve robog be a vonat az állomásra; »Papa tiz percz« —hangzik a vonatvezető harsány szava. Kinyílnak a várótermek, feltárulnak a coupe-ajtók: megnépesül a perron. — Elutazók és kikisérök, — leszállók és érkezőkre várók. — Búcsúzás ott, — viszontlátás emitt. Isten veled, — hozott isten. — Nagyokat fuj hozzá a pihenő kazán, hatalmas füstgomolyokat lökve ki izzó méhéből karcsú kéményen át. Csilingili, hallatja megszakítás nélkül a villamos csengetyü bántó hangját, olajat öntve az ugy is izgatott idegekre. Ruganyosan szökell le, s halad tova a tudományfájához ismét visszazarándokoló muzsafi. Egészséges pir boritja barnult arczát; látszik, hogv falun nincs éjjeli élet. — »Szerrvusz« — fogadják ujjongva a vidám kollegák. — »Alasszolgája teins úr«, —jelentkezik udvari szabója is. >Majd holnap, holnap«,— hangzik a biztatás. Hiába, nincs öröm üröm nélkül. — De sebaj; a somlai meg a vig koczintgatás, hajnalra már elfelejtetik majd a kifizetetlen számlát. — Könnyű neki, még —nem alperes-képes. Kiskorú barátom, fogadja irigylésemet. Vasutasok jönnek-mennek. Ott törtet az egy tagból álló vasúti pakközvetitö személyzet is, egyik utazó termetes bőröndjeivel mindkét kezében. »Hordár, hordár,* kiáltják, kiknek nem jutott belőle. ^ >Nem szabad bemennünk,« — viszhangozzák a korlátok mellől a városi kék zubbonyosok, — »el van tiltva!« — És kiki a maga pakjával. — Urak és hölgyek egyaránt. — Igy kívánja ezt a m. ny. vasúti rend! »Fiäkker tessék!« Hallatszik az előtéren. Nem is árt a kínálgatás: lovaik akár csak Ugod meszet hordó telivérei, kocsisaik mintha nem régen még >Arme-Reisender«-t emlegettek volna, — a kocsik pedig — egyet kivéve, mi elég tűr41