Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-08-23

iVtesjelenilc Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmentetle7i levelek, csak ismert kezektol fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába (0 - k• o 11 ég i u m épül c t) küldendők. Előfizetési clxj alt. Egy évre 6 frt. — Félévre 5 frt. Negyed évre 1 frt50 krajezár. Egy szám ára 75 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési díjak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola ny omdája) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Pápa, 1885. augusztus 22. A példabeszéd azt mondja, hogy „A két czivakodó közt a harmadik örül." Ezen közmondás azonban csak két közönséges perlekedő félről áll, a mikor különösen a nyerő fél ügyvédje szedheti még télben is az epret. Hja! de egészen más dolog ám az, a mikor a czivakodó felek két vármegye. Nehéz itt az ügyésznek allegálni, még nehezebb a birónak Ítéletet mondani, sőt ugy látszik, még magának a magas belügyminisztériumnak is nagy fejtörésbe kerül ezen gordiusi csomónak a megoldása. Mert hiszen a vármegye az ország egy lényeges számba veendő része, még ma napság is egy kis ország az országban; és a kormánynak nagyon kell vigyázni, hogy ezen kis országokat meg ne sértse, magára ne zuditsa, mert sok egyéb dolognál nem igen czélszerü a megyével újat húzni. Pedig a kormánynak nem holmiféle kicsinyes érdekeketkell legyezni, hanem kötelessége a nagy közönség előnyét gyors, részrehajlatlan igazságszolgáltatás által előmozditani. A per maradhatna a maga lassú folyamában, a régi perlekedés módja szerint, azonban a per tárgj^át hépező, a közönségre hátrányos substratum elháritása végett nem csak lehetne a kormánynak, hanem kötelességében is állana intézkedni. A dolog következő. Sopron megye határában van a Rábán egy hid; ezt a hidat elvitte a tavaszi árviz, és még most is romokban hever. Sopron megye nem csináltatja meg, mert a Rába áradása Vas megyéből jön, s kívánja, hogy Vas megye csináltasson egy oly töltést, a mely a Sopron megyében létező Rába hidat megvédje; de Vas megye erre azt mondja: „Mi közöm nekem a ti hidatokhoz, ha a viz elviszi, s akárhányszor viszi is el, csináltassátok meg, hogyan, az a ti dolgotok" ... És a hid marad romjaiban, s három vármegye kesereghet a romok felett, mint Hannibál Carthagó romjain. A szó legszorosabb értelmében mondhatjuk ezt. Mert csak látni kell azon veszedelmes le- s feljárókat, mefyeken a közönség kapaszkodni kénytelen, bizony bizony a közigazgatásról szomorú fogalmakat alkothat magának. . . . A tavaszszal történt, hogy egy családapa éjente át akart menni e veszedelmes helyen; beleesett, belefúlt, a több öl mélységű árszembe; egy szegény özvegy s öt szerencsétlen, kciryérnélküli árva siratja az áldozatot! . . . De még Isten csodája, hogy több szerencsétlenség nem történt e helyütt! Ámde tekintsünk el az ily égbekiáltó szerencsétlen esettől. Itt volt a takarodás, csak nag}- ügygyei bajjal történhetett meg; pedig az idő arra nagyon is kedvező volt. Ha esős időjárásunk van, a gazdák teljesen fennakadnak. Hej, be sok áldás szált volna fel a magas égbe, hogy maguk az angyalok is sírtak volna, csakhogy bizonyára nem örömükben! . . , Aztán itt van a vájárok ideje. A szegény iparos számit, hogy törődött keze munkáját értékesítheti. — Felfogadja a drága fuvart, felrakja rá drága portékáját, keresetének egyedüli reményét, melyből családja s az állam iránti kötelezettséget teljesíthetni véli; elindul Sopron megye felé, s mikor azon szerencsétlen, hogy ne mondjuk, átkozott helyre ér, akkor látja, hogy nemcsak portékája, hanem majdnem saját élete is veszélyben forog. És ha az esőzések bekövetkeznek, nem lesz a földnek azon fuvarosa, a ki ott átmenjen. Es kifogja magára vállalni a közlekedés ilyetén megszakadásáért a felelősséget ? Krisztus azt mondta az evangehomi éhezőkre: „Szánakozom a sokaság fölött." Minket is csak ezen érzés indított arra, hogy tollat ragadjunk: sajnáljuk a szorongatott, bajlódó közönséget. És ha szerény szavaink nem hatnának el odáig, a hol ezen botrányos ügyben már rég határozni kellett volna; biztosítjuk az intéző köröket, föllármázzuk vele az országot, hadd Ítéljen a nagy közönség ezen hallatlan közigazgatási mulasztás fölött. Az ügyvédgyülés előtt. Ügyvédgyülés van napirenden a jövő héten az ország fővárosában. Ez alkalomra jónak látjuk a következőket közleni: Az ügyvédség ellen nyilvánuló ellenszenv, az ügyvédi kar ellen emelt vádak alapja és oka nem ezen intézményben, nem is az ügyvédek személyében, hanem bíróságainkban, ezek szervezetében, továbbá jó és czélszerü törvények hiányában és törvénykezési eljárásunk miseriáiban található fel. Hiszen utóvégre igaz, hogy jelenlegi bírósági szei vezetünk mellett bírósagaink mai állapotában alig legyőzhető fáradsággal és erőfeszítésekkel é.s csak nagy anyagi áldozatokkal volna lehető a szóbeli eljárást életbe léptetni. Mert bíráink nagy része még a táblabírák korszakából maradt reánk, a kik bár annak idején eléggé betoltheüék helyüket, ma, midőn a jogtudomány óriási léptekkel halad előre, midőn a legtávolibb népekkel és világrészekkel való érintkezés és összeköttetés uj intézmények behozatalát és ezeknek uj intézkedésekkel való szabályozását tették szükségessé: bírói feladatuknak megfelelni, a fokozott igényeknek eleget tenni már koruk gyengeségénél fogva sem képesek. Es minő az uj birói nemzedék? Tisztelet a kivételeknek, mert hisz kétséget nem szenved, hogy birói karunk számos kitűnő taggal bir, kik bármely ország igazságszolgáltatásának díszére szolgálnának , de aggódunk, hogy az ujabb nemzedék nagy része nem lesz képes felemelkedni a jogi képzettségnek azon fokára, mely feltétlenül szükséges ahoz, hogy az igazságszolgáltatási teendők gyakorlására képesek, hogy annak méltó tényezői legyenek. Aggódunk és félünk ettől, mert tudjuk, hogy bíráink fizetése oly nyomorúságos, a megélhetést is oly kevéssé biztosítja, miszerint a jobb erők a pályától már eleve visszariasztatnak. Kétség fogja el keblünket a birói működés sikeressége felett, ha látjuk, hogy bíráink munkával annyira túlterhelvék, miszerint az önképzésre, a tanulmányozásra szükséges physikai idejük hiányzik, és ha tapasztaljuk, hogy maga törvényhozásunk nyújt módot és alkalmat csekélyebb képzettségű egyéneknek birói hivatalba jutására. Midőn a törvényhozás a bírák számára egy uj minősítési módozatot teremtett a gyakorlati birói vizsga felállításával, ez által nemcsak leszállította a birói qualiükácziót, de lehetővé tette, hogy oly egyének, kik az ügyvédi vizsgán — mint alkalmatlanok — két izben visszavettettek, menedéket a birói pályán kereshessenek, — lehetővé tette, hogy bíróságainknál a fokonkénti hanyatlás szomorú processusát észlelhessük, és ha mindéhez hozzá vesszük, hogy fiskális szempontokból, pénzkimélés végett a legtöbb bíróság elegendő személyzettel ellátva nincs, hanem a birói teendők nagy részét és pedig kivétel nélkül minden bíróságnál joggyakornokok és jegyzők végezik, akkor nem lehet csudálkoznunk, hogy a birói szervezet ily állásában, s a fennálló rendszer ily rendszertelenségében törvényhozásunk visszariad a szóbeliség behozatalától, a melynek első feltételei elegendő számú birói személyzet, kitűnő képzettségű birói kar, és a mely feltétlenül kizárja a birói teendőknek más, — mint bírák általi elvégeztetésével való takarékoskodást. Es mindezen leverő állapotok következményeit a legelső sorban és a legközvetlenebbül az ügyvédi kar erezi. A rendszeres törvénykönyv hiánya egyik föokozója annak, hogy a jogi bizonyosság igazságszolgáltatásunkban ismeretlen fogalom, hogy bíróságaink gyakorlata oly ingadozó, hogy azonos kérdésekben ugyanazon biróságnak, sőt a jogegység előállítására egyedül hivatott legfőbb bíróságunk ítéletei is egymásnak TÁRCZA. LEBEGJ ELEM . . . . . . »Zavarva lelkem mint a bomlott c/.imbalom« Reszketve sir benn egy-egy szaggatott ideg . . Fájó accordjain ha fel száll is dalom: Elnémul ismét, hisz mért zengne? . nincs kinek. Egemre ráborult a bánat fellege, Nincs egy vándor sugár, a mely utat talál . . Szivemben felfakad a régi seb hege: Reád gondolva — — oh! ki mindenem valál! Bolyongok » remény dult omladékain, Vesztett szerelmemnek kirablott édenén. Nem lelve enyhet, mint egy átkozott Kain! Hát — hogy szerettelek . . vétkeztem ezzel én ? ? Hát vét-e a tavasz? ha rajt virág terem: Ha a feslö korány ólén bimbó fakad ?! Önkéntelen nyiló-virág a szerelem . . Érezni kell e kéjt; — habár a szív szakad. — Érinté ajkam is e bűbájos kehelyt: Agyamba lüktet még bódító mámora . . Oh! csába álom el, lelkem sohsem felejt: Reád arany palástot tündér kéz vona. Lebegj elém ! jövel: pihenni vágyom ott . . Mint haldokló madár a titkos lomb alatt: öntözvén könyeim a legkisebb nyomot, Mi szent ereklyeként — a múltból fenn maradt. . Lebegj elém!, nyisd fel, e fényes kárpitot; Melynek egy menyország ragyog redőiben !. S 'feltörvén zárait a sok édes titok: Hadd álmodjék tovább, szegény megcsalt szívem.. Az országos kiállításból. (Tűnd ér-éj.) Ha nem tudnám, hogy láttam, és szemléltem azt, a mit láttam és benne lelkemből gyönyörködtem és ha nem éreztette volna velem a fáradság ébrenlétemet, azt mondanám, hogy aludtam és álmombam legszebb meséjét mondta volna el nekem az »ezeregyej« ragyogó képzelmü költője. Mintha nem a durva materiálismus kora ülné még kiábrándító szellemével lelkünket, hanem újra a csodák mesés világában tévelyegnék. Mert a hétfő esti pompa-kifejtés valóban a csodával határos hatású volt. Az idő ellentétbe helyezkedett önmagával és nappal volt mikor éjnek kellene lenni és hajnal mikor napnak és éjjel, mikor hajnalnak kellett volna lenni. — Kezdem érteni, hogy lehetett oly erős a régiekben a hit csodák iránt és azt is, hogy maguk a csodák hogyan váltak azokká. Mert jól tudom, hogy ha a miveletlen országok lakosai a hétfő esti pompát látják, vadságuk összokása szerint leborulnak imát rebesve, és késő unokáiknak hagyományozzák csodaként a látottakat. Alig, hogy a megszokott zajjal lecsukódtak a pavillonok ajtai, megtelt a kiállítási nagy corsó. Még kongtak az iparcsarnok mögötti harangok, midőn már mozdulni nem lehetett. Az, aki az egész napi bolyongástól megéhezve, elfáradva most akart betérni a területen elég nagy sűrűséggel felállított vendéglök egyik másikába tagjait pár percre nyugalomba helyezendő és érzékenyen követelő gyomra parancsát kielégítendő, az kénytelen volt ez akaratának nyilvánulásától békésen elállani. És még nem is haragudhatott az ember ezért. Mert mig helyet keresett magának, azalatt összehelyezkedett a 100 embernél is többől álló egyesitett katonai zenekar és épen midőn haragudni akartunk kezdeni, megrezdült a hűvös aether a száz ajakból kikelt hatalmas karra és égbe szállt a »Szent Istvan« dalműnek remek indulója. Előbb hatalmasan, mintha az általa lelkesített dübörgő sereg az eget megakarná ostromolni, majd mérsékelve és lassan lassan elhalva, mint a vert sereg, hogy utoljára újra kitörjön és annál hatalmasabban a vihar, mint seb/.ett szárnyú sas, midőn lehullása előtt utolszor röppen fel összes erejét megfeszítve. Minden egyes hang uj meg uj villamos csillagokat csal a számtalan helyen felállított villanyos lámpákból és midőn az indulónak utolsó accordjai elhangzanak, csillagtengerben úszik ég és föld. Ilyenkor aztán akarjon valaki haragudni ha tud. Valóban, a rendező bizottság jobban a célnak, az est sikerének eszményéhez hívebben, terv és okszerűbben az estélyt nem is rendezhette. Es ebben a véletlen is pártfogolta nagyon. Nem niamelukság, hogy mindenben helyeslésünket fejezzük ki ez esetben, de megérdemlett bólintás. Mert oly összevágó volt minden, mintha még a zenekari darabok executiojának egymás utánjában is egy magasabb szellem intéző keze látszott volna. Mintha az egész rendezést nemzettörténeti magasabb szempont járta volna át. Mintha hazánk történeti fejlődését ily nagy vonásokban, ily illő alkalomkor, ily csekély helyen zenében és a nagy eszméhez ily kicsinyes csekély külszerüségekben akarták volna bemutatni. Előbb a király születésnapjának előestéjén az ünnepély megalakítása a »Szent-Istvan« (megalkotó) dalmű indulójával és a megalkotás után a hálaadás kifejezéséül megzendülnek a »Stabat mater« ájtatosságra intő elragadva felmagasztaló hangjai. És midőn a harmadik piéceként — mintegy a nemzeti élet megerösbödésének és a nemzeti öntudat mind észrevehetőbb jelekben való lüktetésének, szóval: a jelen koruknak szemléltetöjeül — excutiált »Hunyady Lászlóc induló hangjai fölharsognak, a háborgó tenger árjaként zúduló néptenger közepén álló iparcsarnok homlokzatán álló »Hungaria« csoportozat mögül kigyúl a görögtűz és a »Hungariaa alakját emelt karjaival bíboros felhőben égből leszálló és nemzetét áldó nemtönek tünteti fel, a csarnok tetőpontján levő szent korona pedig villanyfénytől fényárban úszik. Az elragadtatás általános és csak egy hang bir áthatolni a 20 ezeres tömegen és ez a meglepetésnek ajakról ajakra szóló »ah!«-ja. De csak egy pillanatig tart a varázs. Mert im a hangszerek hangját elnémítja egy ezerszeres »éljen !« — Azonban Disharmonia irigykedő vén kisasszonynak, mint mindenütt, ugy itt sem szabadott hiányozni. Midőn ugyanis a »Hunyadi indulot« a közönség lelkesedésben megújrázta, a zenekar egy közönséges, minden kintornán végig nyúzott és kínzott indulót húzott el. Ekkor kezdett a közönség oszladozni. A legnagyobb rész persze most is ott maradt a nagy corso terén, mely száz meg száz oszlopokra rakott guirlandokkal és zászlócskákkal, meg a király és a trónörökös initiáléit transparentben mutató oszlopocskákkal voltak díszítve. Kiválóan szép volt a zenekari pavillon. Alakja különben is hasonlít egy a földből kinőtt koronához, most pedig csakugyan olyan volt, ragyogó fényűvé téve a tetőzet szélén alkalmazott számos villanyos lámpácskák által. A közönség kisebb része a keleti pavillon elé vonult. Oda mentem magam is. Ennek minarettjén egy óriási nap volt alkalmazva reílectorral. Ezen egy fényforrásból az egész környék, mely rendes körülmények között a sürü fák miatt is sötét, anynyira megvolt világítva, mint bármely bárány felhős egü napon. Belefáradtam a sok nézésbe, távozni készültem. Mielőtt azonban elhagytam a kiállítás területét, megálltam a Stefánia-uti kapu előtt, hogy még egyszer visszatekintsek. De az elém tárult látvány leczölöpölt. Előttem egy tompa szögű háromszög. A tompaszögben az iparcsarnok görögtüzben, biborfényben; a mellettem levő keleti pavillonban a ragyogó nap; a harmadik szögben pedig a királyi pavillon és a műcsarnok homlokzatán e két fény vegyületeként erősbödve a félhold fénye által a hold sárga ténye. Ez a látvány összehatásában nagyszerű! Ilyet csak az képzelhet, aki valaha a napot, holdat és a hajnali bibort együtt látta az égen, csak az, aki itt, vagy Tündér Ilona országában volt! Homo novw>.