Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-08-16

Megjeleni] Minden vasai Közérdekű sürgős köz koronkint rendkívüli sz 'adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok ' nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények alap SZERK. hivatalába (0- kollégium épület) küldendők. Előfizetési dbtfglä:. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre z frt £0 krajczár. Egy szám ára 15 kr. ' HIRDETÉSEK 1 hasábos petitsor térfogata után S kr, nyilttérben 25 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíjmindig külön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola ny omdájaj küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A munka erkölcsi értéke. Két czikk. LT. De az embereket nem csak mint oly egyedeket tekinthetjük, kik hasonmásaik közepett élnek, dolgoznak és fogyasztanak, hanem azon természetes vagy mesterséges csoportok és testületek szerint is figyelembe vehetjük, melyeket ők, mint társas lények, egymás között alkotnak Már pedig ezeknek befolyása a munka erkölcsi értékére nézve szintén nyilván való. Tekintsük ez alkalommal csupán a családot. — Nem lehet tagadni, hogy ez az emberiség haladásának egyik főtényezője. A családban ugyanis, az egyén már zsenge korától fogva hozzászokik másokért élni és munkálkodni. Mielőtt még mint szükségesség nehezedett volna vállaira a munka, azt már előbb mint kötelességet tanulja megismerni és szeretni. Mert a jól nevelt gyermek nem élvvágy sugalta ösztönből, hanem szülei parancsa folytán, s azon tudatban dolgozik, hogy munkájával nekik örömet szerez. íme itt a munka már az első kisérletnél az önzetlenség és nagylelkűség jellegét, tehát társadalmi jelleget ölt magára. Sőt föltéve, hogy e gyermek később sem romlik el és még mint férfiú is megőrzi a családias szellemet, bátran állithatjuk, hogy munkája mindenkor ezen nemes bélyeget fogja magán viselni. Az által, hogy a családban az apa íőleg gyermekei, az anya pedig egyaránt férje és gyermekei érdekében fárad és munkálkodik: a munka valami csodás 'módon a családtagok közt a kölcsönös szeretet kapcsává és kifejezésévé lesz. A különben alacsony nyereségvágyat fölemeli, megnemesiti egy szent rendeltetés. A terhes munka igáját megkönnyíti, ke- j serüségeit megédesíti a családfőnek az \ a vigasztaló tudat, hogy fáradságával j öveinek szerez könnyebbülést, hogy or- I czájának veriték-csöppjei szeretett hites- \ társának, agg szüleinek, kedves magza- \ tainak teremtenek hajlókot, ruházatot, < táplálékot, biztonságot, jólétet és örömö-' ket. És ugyanazon édes érzelem lelkesíti ; a gondos háziasszonyt és jó családanyát; láttatlan, zajtalan működésében, hogy ; mindenkinek mindene legyen. Pedig meny- j nyi megfeszített figyelmet s mily kitár-1 tást igényelnek azok az ezerféle apró 1 szeretet-szolgálatok, melyek a családélet ! szerencséjét megalapítják! És mennyi j fáradság és önmegtagadással jár a házi j életben sok dolog, miről a jó nő és sze- \ retö anyának legközvetlenebb körnj^ezete 1 sem bir sejtelemmel; mert az ember lát- \ hatja azt, a mit mások cselekszenek, de ritkán veszi észre amit maguktól megvonnak. De ha igaz az, hogy a családias szellem hatalmas ösztön a kitartó, néha késő vénsógig folytatott munkára, nem kevésbé igaz az is, hogy csak a munkás családok takarékosak; hogy csak azon javakat becsüljük és tartjuk meg, melyeket orczánk verítékével magunk szerzünk. Ebből kifolyólag a tisztességes életrend, a bevételek és kiadások közötti helyes mérleg, a foldjavitás, szilárdság az ipar és kereskedelmi vállalatokban, szóval mindazon rendszabályok, melyek valamely nemzet tőkéjét előállítják, megtartják és gyarapítják, rendszerint a családias szellem sugallatai. Megdönthetetlenül áll tehát a tapasztaláson alapuló közgazdászati elv, hogy a család jóléte és közjólét szerves viszonyban állanak egymással. Végül, hogy a munka csakugyan erkölcsnemesitőleg hathasson, egyről nem szabad megfeledkezni. „A köz morál," mond Horner Lénárd, angol gyárfelügyelő , „egy derék népesség nevelése érdekében és a végből, hogy a nagy tömeg az élet észszerű élvezetére jusson, azon kell lenni, hogy minden üzletágban a dologtevő nap bizonyos része nyugvás és szünetelésre fordittassék." Az egyház ezen követelményen felül, már azon egyszerű oknál fogva, mivel az ember nem teherhordó állat, még a vasárnap megszentelését is parancsolja. És valóban a vasárnapi szünet nem csak a munkásra nézve képez elkerülhetlen szükséget, hogy egy hosszú hét fáradalmai Istent és önlelkét el ne feledtessék vele, hanem épp oly szükséget képez az a tőkepénzes úrra nézve is, nehogy az akkor, midőn mindent megnyerni törekszik, éppen halhatatlan lelkének kárát vallja. Hogy egyrészről a munkás az elme tompulás és kétségbeesés, másrészről pedig a dologadó az élv-vágy és haszonlesés martalékává ne váljék: a munkát és keresetet Istenre kell vonatkoztatni. Az Isten szeretet az erélyt nem • zárja ki; sőt inkább azt az elfajulástól megőrzi. Mig ellenben az önzésre alapított erély, melyet némelyek manap mint a munka és vállalat egyedüli rugóját annyira magasztalnak, durvaság, kegyetlenség, nyerészkedés és kapzsiságra ragad. Az önzés mindenkor ug}

r család, valamint társadalom ellenes bün marad. Örömhír a szüléknek. Ez a levél kizárólag az apáknak és anyáknak szól. Számukra akar jó hírt és vigasztalást vinni, egy oly intézet megismertetésével, melynek hasznos és jótékony voltát minden apa és minden anya azonnal belátja. Mert nem kevesebbről van szó, mint oly tanitási és nevelési rendszerről, mely rövid év alatt a legvásottabb s elkényeztetettebb növendéket is szófogadóvá, illedelmessé alakítja át s a tanulmányaikban legelmaradottabb tanulókat is" megadva nekik a hiányzó tudományos alapot s felébresztvén szivükben a kötelessegérzetet, a szorgalmat és saját érdekeinek fölismerését, arra képesiti, hogy évi szigorlataikat a szülék és volt tanáraik örömére és meglepetésére sikerrel és kitünöleg letehessék. Ez az örömhír, mit a szülőknek küldök, mely bizonyára számos oly családot fog felvidítani és reménységgel eltölteni, melyet most egy vagy több vásott, hanyag s tanulmányaiban elma_ radt és visszavetett fiúnak jövendője fölött való aggály búsit és szomorít. Mert ma már nem úgy van mint régen volt. Ma már a rossz tanulók szülői nem vigasztalhatják magukat azzal, hogy ha a gyerek nem akar vagy nem tud tanulni, hát majd lesz gazda, kereskedő vagy iparos. Ma már e foglalkozásoknál is, ha valaki boldogulni akar, bizonyos ismeretekkel kell bírnia s egyátalán minden téren csak a képzett és müveit embereknek van és lehet jövőjük. De még egy más körülmény is kívánatossá teszi, különösen a jobb módú családoknál, hogy a fiuk tanuljanak s magukat az érettségi vizsga letevésére képesítsék. Mert a nélkül egy éves önkéntesekül nem fogadtatnak el s kénytelenek három évig szolgálni, mi aztán nem csak pályájukat szakítja meg, hanem velük még ä legtöbb esetben azelőtt szerzett ismereteiket is elfeledteti. Nem lehet tehát eléggé örülni egy oly intézet létezésének, mely oly javíthatatlan vásottságot, melyet kigyógyítani nem lehetne s a tanulmányokban való oly elmaradást, melyet ne sikerülne után pótolni — nem ismer. Tapasztalásból s személyes meggyőződésből merem állitani azt, mint oly valóságos csodák szemtanuja, miket az intézetben láttam és tapasztaltam. Ez az intézet Fekete József nyugalm. fögymnásiumi tanárnak s az országos köznevelési egyesület főjegyzőjének budapesti (VIII. stációutca 40. sz. a) konviktusa, itt győződtem meg felöle, hogy mily különbség van a tanitási mód és nevelési rendszerek között, hogy mennyire különbözik egyik tanár a másiktól, hogy a nevelésben és tanitásban mily nagy fontossággal bir a rendszer és a modor, s hogy az igazán hivatott tanár előtt, mint Fekete József, még a legrosszabb növendék szive is megnyilik, s ügyes, TÁRUA. Lehetnék még egyszer husz éves!. Lehetnék még egyszer husz éves, Ábrándozó, magam' csaló! Csák álmom lássa rózsakertnek: Lehet szemétdomb a való. Csak leljem meg Dulcineámat S higyjem tündérlánynak, ki férjhez Sohase megy, kivéve hozzám . . . Lehetnék még egyszer husz éves! Lehetnék még egyszer husz éves, Tüzes, rajongó, hévteli; Tudnék hazáért lelkesedni, És szélmalmokkal küzdeni. Hinném, hogy győz még az igazság, S nem boldog más, csak az erényes; Biznám önzetlen hű szivekben, •Lehetnék még egyszer husz éves! Lehetnék még egyszer husz éves, Élnék tavaszba', nyár előtt! S járnám nem a kaszált, kiégett, De a még illatos mezőt. . . . Találkoznám egy kis leánynyal; Szeme .sugárzó, ajka édes. • És csókot kapna, csókot adna . . . Lehetnék még egyszer husz éves! Lehetnék még egyszer husz éves! Ah, nem mivelnék egyebet, Mint ürítgetném könnyű szívvel Kéj, a te habzó serleged! Pár korty, több ugy sem jutna nékem . . , Az ifjúság oly kurta véges, S én meghervadnék, meghajolnék Lehetnék bár százszor husz évesi A lovak reparalója. — Rajz. — MIKSZÁTH KÁLMÁNTÓL. Ilyen hivatal is csak Magyarországon van. Egyszer valami nagyobb kihágási ügyben mint tanú voltam beidézve a bíróság elé. Voltunk vagy húszan tanuk, falusiak, városiak a társadalom legkitűnőbb rétegeiből. Legjobban feltűnt nekem egy tömzsi ember simára borotvált képpel, ravasz apró szemekkel, hegyes állal, félig paraszt, félig uri viseletben. Kántoros tubákszinü gérokk volt rajta, s alul szürposztó magyar nadrág. — Mi a neve? — kérdé tőle a biró. — Mikulik János. — Hány éves? — ötvenegy. — Mi a foglalkozása? — Tétovázni látszott egy darabig, majd hirtelen hadarta: — Kereskedni szoktam. Amire csöndes derültség látszott a falusiak arcán. Zordonan nézett körül, majd alázatos nyájassággal jegyzé meg: — Csak tessék kérem odaírni, hogy »kereskedo.« A biró fel is irta a mit bediktált s miután kikérdezte, elbocsátotta í — Jöjjön a következő tanu. Hanem engem érdekelt az originális alak, s mikor kimentünk a megyeház udvarára, megszólítottam a falusiakat: — Miféle ember ez a Mikulik János? Hja, nagyon furcsa mestersége van annak. — Hát nem kereskedő? — Azt nem mondhatnám, íiogy nem . . . — És mivel kereskedik? — A lovak erkölcseit reparálja kérem alásan. — No, még ilyet sem hallottam. — Elhiszem, kérem, mert ilyen csak egy van Magyarországon. — Aztán, hogy reparálja a lovakat? — Eljár a lóvásárokra. Ott van ez minden lóvásáron a mi Dunán innen esik. — Tehát amolyan lócsiszár féle? — Dehogy az, dehogy. Soha sem vett az egyetlen egy lovat sem. — Mi az ördögöt csinál akkor ott? — Hogy mit csinál ? Lődörög a lovak közt ismerkedik a vásárosokkal, megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha csak teheti, megrontja a felek közt az alkut, hibákat talál a lovon, vagy lebeszéli a vevőt. — De mi haszna van ebből ? — kérdeztem csodálkozva. — Hárman is siettek felelni: — Az, hogy minél több lópakszust szedhet össze. — Nem értem. — Hát az úgy van kérem — szólt most bele a gálába nótárius — hogy minden egyes eladó mikor a lovat a vásárra viszi, vált otthon a lovának

1 egy bizonyítványt a jegyzői hivataltól arra nézve, hogy a ló igaz jószág, amiben aztán benne van a Xó >személyleirása« is, hogy pej vagy szürke, mén vagy kanca, igy néz ki, ennyi éves, ez a gazdája s a többi. — Értem. — Ha aztán az eladás nem sikerült, hiába való volna lóbizonyitvány, mikor a következő vásárra viszi a gazda a lovat, ismét uj pakszust vált. — Természetesen. — No már most! Ezeket az ócska pakszusokat a vásár után összedi a »lovak reparaloja« olcsó áron. Gondolom négy krajcárt fizet egyértegyért. Az el nem adott lovak gazdái szivesen adják oda, mert nincs többé szükségük rá. Mikulik uram felüti a pakszus beváltó intézetét valamelyik Laci konyhában. A népek csak ugy özönlenek hozzá, mint a zápor. — Bolond ember! Minek neki az a sok, ócska pakszus? — Minek ? Hiszen épen ezen alapszik a keresete. A négy krajcáros passzusokat eladja öt forintjával. Három-négy ládája van otthon Nyirjesen, telides-teli lóbizonyitványokkal. Nagy pénzt representálnak azok! — Pszt ! erre megy. Épen e pillanatban ment el mellettünk Mikulik János uram félrecsapott kalappal, nagy gúnyosan. Panaszkodik fünek-fának tele szájjal: — Minden haszontalanság miatt befárasztja a becsületes embert a varmegye! Most is az egész napom itt veszett! Pedig hát munkából él a becsületes ember. — A farizeus gazember 1 sziszegte a jegyző, — De én" még mindig nem fogtam fel a munkáját — mondám halkan. — Mindjárt megmagyarázom egészen. A környék tele van lókötökkel, a kik egész az alföldre le Szegedig, Kikindáig elmennek s hozzák a szebbnél-szebb csikókat. Erre a szenvedélyre alapitotta Mikulik János uram az ö üzletét, mert ugy tessék venni, hogy a lopott lovat jóra való ember nem veszi meg pakszus nélkül, de ha megveszi is valaki, csak potom árt vet érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban. Ha meggondoljuk a dolgot, Mikulik jutányos árban dolgozik. — Ahá, kezdem sejteni. — No ugy-e? A lótolvajoknak feladata e szerint két részből áll. Nem elég megszerezni a lovat, hanem még fel is kell vele elébb keresni Mikulik János uramat a nyirjesi kőházban. Az bizonyosan otthon pipázik az ámbituson, s hivaIos komolysággal fogadja a lócsiszárokat. Műértő szemmel

! végig nézi a lopott lovat, megvizsgálja a fogait, megveregeti szeretettel a lapoczkáit. »Derek állatka vagy, ne kapálódz, ne félj no, majd mindjárt becsületes lovat faragok belöled.« Bemegy a kancelláriába, kiveszi a ládákból az egész készletet, hol hivatalos rendben sortirozvák pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra 33