Pápai Lapok. 10. évfolyam, 1883
1883-09-23
vést igényel azoktól, kik hivatásuknak teljesen megakarnak felelni s az ezen állásban való sikeres működéshez megkívántató közbecsülést és tiszteletet kiakarják érdemelni. Még inkább megkívántatnak e tulajdonságok önökben, kik egy kerületi protestáns főiskolának, a pápai ref. főiskolának ajánlották fel szolgálatukat s itteni működésük minden mozzanata ezen iskola szellemi életére fog fényt deríteni vagy árnyat vetni. A protestantizmusnak ugyan is, különösen hazánkban, élet működése minden irányzatában főelve volt az, hogy fenállását és haladását nem intézményekre és külső formákra, hanem a tisztult eszméktől, nemes érzelmektől, jó akarattól és lelkesedéstől áthatott egyediségekre alapitá. Igy volt ez az oktatás és nevelés ügyet illetőleg is, a miből következett, hogy a protestáns oktatás ügy előmozdítása és felvirágoztatása nem a nagy gonddal s felsőbb hatóságok által kidolgozott tanterveknek, s az ifjúság és tanárok eljárását megállapító rendszabályoknak, hanem inkább a jeles és lelkiismeretes tanárok működésének vala erendménye, kik a mellett, hogy tanítottak, kormányzói, szervezői voltak az intézeteknek és szerető atyjai az ifjúságnak. Ezen irányzatnak fontos következményei voltak a múltban s kétségtelen, hogy lesznek a jövőben is. Mert a hol az oktatás ügy fejlődése intézményekre és külső rendszabályokra van inkább fektetve, ott-az intézmény külső tökélye, könnyen elfedi sőt elenyészteti az egyesek gyarlóságát és tökéletlenségeit, de a hol az egyének szabad működése képezi az élet munkásság fő rugóját, ott minden hiány, minden mulasztás veszélyes akadályát képezi az előre haladásnak. A történelem tanúsága azt mutatja, hogy a a hol az egyéni szabadság ily túlsúlya mellett, is elismerésre méltóíag oldották meg eddig feladatukat, s a nemzeti tudumányosság emelésere irányzott kitartó buzgóságuk által, tisztelt nevel hagytak az utódokra, melyet továbbra is fentaríani legszentebb feladatunk és kötelesszégüiik. Közelebbről a mi saját szeretett főiskolánkat illeti, ennél is alapitóiul és fcntartóiul közönségesen azon kiváló képességű, mély tudományú, példás jellemű s atyai jóindulatú tanárok tekintettek, kiknek önfeláldozó s kitartó munkája folytán ezen intézet, hazánk nagy vidéke szellemi művelődésének egyszázad óta központja lett; s a kik a szellem minden fegyverével küzdve, kivitték azt , hogy ezen intézet a sok hányattatás és vihar között itt nemcsak megállott, hanem hogy folytonosan erősbödött is. Épen most 100 éve anuak, hogy a pápai ref. főiskola hamvaiból újra feltámadott, szerény volt a kör, melyben először fellépett, kevés volt a tanárok száma s csekélj r az anyagi erő, melylyel működését megkezdette. Majd három éviized kellene ahhoz, hogy ezen intézet, a dunántúli reformált egyházkerület anyaiskolájának elismertessék s öt évtized kellet ahhoz, hogy a rendes tanszékek száma 4-rc emeltessék, üc hogy ezen négy tanszéken oly tanárok tanítanak, kik hivatásuk magaslatán állanak, kik feladatukat lelkiismeretesen betöltötték: annak tanítványaik öröklő háláján és hátrahagyott tudományos munkáikon kivül, legkétségbe voiiha'allauabb bizonysága azon tény, hogy mi most 20-an állunk az ő helyükön. Mert csak az ó" működésük és munkálkodásuk által teremtett protestáus közszellem, az ő általuk tanítványaik kebelébe és szivébe ültetett uemcs eszmék iránti buzgóság ébresztette a dunántúli ref. egyházkerület közönségében s szülte ezen intézet egykori hálás tanitváuyaibau, azon elég elismeréssel alig méltányolható áldozat készséget, mely lehetővé tette, hogy a változott korszellem köveíelmén3'ének mcgfelelöleg a pápai reform, főiskolában, a rendes tanszékek száma, az utóbbi 30 év alatt megötszöröződött. Nagy elődeink dicső emléke arra int bennünket szeretve tisztelt kartársaim, hogy az ő nyomdakaikba lépve, igyekezzünk tudományban, jellemben, erkölcsben, kötelességérzetben hozzájuk hasonlók lenni. De különösen legyünk hozzájok hasonlók a szeretetben. Szeressük mint ők szerették protestáns egyházunkat, melynek szelleme képezi fő biztositékát a lelkiismereti szabadságnak és szabad tudományos vizsgálódásnak. Szeressük, mint ők szerelték e főiskolánkat, melynek felvirágoztatása volt életök egyedüli feladata, szeressük a tanuló ifjúságot, melynek testi, szellemi, és jellembeli erején nyugszik a haza jövője és a melynek kellő kiképeztetéséért mi reánk hárul a felelősség. Szeressük egymást mi tanárok, kik egy nagyfontosságú szent ügynek vagyunk közös munkásai! A közös czél mindig megteremti a közös akaratot, a közös akarat az egyetértést, az egyetértés a szeretetet, ugy hogy biztosnak tekinthető, miszerint ott, hol az egyczélra törekvő bajtársak között visszavonás van, a tagok mellék czélok által vezettetnek. Legyen mielőttünk mindig csak egy közös föczél, a pápai reform, főiskolának felvirágoztatása, rendeljünk ennek alá minden mellékes és magán érdeket, támogassuk ennek elérésében egymást őszinte jóakarattal s igaz bajtársi hűséggel. Akkor bizonyos leend, hogy ezen kör, mely az uj tagok belépése által istennek hála fokozatosan terjed, a számbeli gyarapodás mellett nem fog egyszersmind lazulni, sőt inkább szilárdulni. Azon biztos reménynyel, hogy ez az önök nemes törekvése által is nagy mértékben fog előmozditatni, fogadom én önökéi szeretett tanár társaim őszinte kartársi és baráti érzelemmel a főiskolai tanárikar kebelébe, azon szívből jövő közös jókivonatunkkal, hogy önöknek iitcni működése szolgáljon ön maguknak mindig örömérc, főiskolánknak valódi díszére, a tanuló ifjúságnak nagy hasznára, iskolai felsó'bbségüiiknek teljes megelégedésére. Az isten éltesse önöket boldogul és szerencsésen sokáig ! Fővárosi levél. Az Ischia ünnep. Bánata volt az égnek és egész nap sírásra volt hangolva. Nyájas arczát szeptemberi komor felhők boriták el és egész nap hiába vártuk mosolyát. Pedig mindent elkövettünk idelenn, hogy derült verofényt csaljunk durczás arczára. A nyomor enyhítése volt a jelszó, de még ez sem volt képes mosolyra deríteni a mennyet. Talán hangulatos dekorácziót akart képezni fenkölt fiának, a nagy költőnek illetett költeményéhez. Hiába csicseregtek madár vidámsággal a piczi piros ajkak, hiába kömpölygött az üde, illatos levegőben a fülrészegitö ezüst-kaczagás, hiába szórta tüzes szikráit a pattogó jókedv, — nem ért semmit. Az ég már egyetértett költő fiával és nem akarta elrontani a staffaget, mely elkeriilhetlen volt, hogy annak fenséges költeményének minden külső hatása meglegyen. Igaz, még nem is mondtam, hogy az Ischia ünnepfői akarok irni, melynek sehogy sem akart kedveznie az időjárás. Pedig hogy könyörögtek azok a gyöngyasszonyok, az Időhöz, aki szintén asszony, mert szeszélyes, hanem hát hasztalan: sirt az ég egyik szemével, a másikkal meg nem nevetett. De hát azért mégis csak meg voltunk a jókedv aranyos derűje elfeledteté velünk, a komor valóságot. Persze, hogy muszáj volt jókedvűnek lenni még a bánatnak is, és a Margitszigetről, erről a kis tündérfészekröl száműzve volt a bánat. Nem is csuda, mikor annyi szép asszony volt ott, mintha a sziget valamennyi rózsáinak lábai nőttek volna és odahagyva helyüket sétálni, nevetni, kaczagni, szivart árulni és az Oszteriákban frissitör árusitani és a pénzestárczákon és ifjú sziveken érzékeny sebeket ejteni. A lóvonatu vasút mentén kaczér kis sátrak csábították a halandókat halhatatlan édes emlékezetű, boldog pillanatokat szerezni és hogyha valakinek elég ereje volt kikerülni a Scyllát, okvetlenül odajutok a Charybdishez. Hát még az a szőke Loreley az csábított csak el sok csolnakosr, akik az élvezetek Rajna folyamán eveztek gondtalanul. Es hogy ha szivarjai illatos tüzének ellent tudott valaki állani, szemének bűvös parazsa okvetlenül veszedelembe ejtette azt. És azok a szemek vagy 500 frtot csaltak össze a nyomor enyhítésére. Persze, hogy erre csak olyan szemek képesek, mint a Pálmay Ilka szemei. De Pálmay annyira ment, hogy mikor már minden módját a kedves pénzzsaroiásnak kimerítette, 10 krajezárért személyenként és 1000 frt értékű kedvességgel olvasztotta meg az ember szivét. Különben kedvesek voltak ok mindannyian azokban a kis kunyhókban és midőn végigsétáltunk közöttük fájdalmas szivvel sóhajtottunk fel: »Egy sziv és egy kunyhó!« Planem azért tisztelet becsület ezeknek a sátoros czigánykodóknak, az ünnepély fénypontját mégis csak a Jókai szavalata képezte. Midőn a nagy költő felállott az emelvényre és művészi előadásával szavalta el költeményét, melynek minden szava megrendítette a sziveket, megértettük egyszeriben, hogy miért oly borús az ég, miért oly komorak a felhők. Hiszen szépek voltak azok az asszonyok, leányok nagyon! Blahánénak éneke bolonddá ettte a sziget valamennyi csalogányát, Hegyi Arankának dalaira a pacsirtáknak volt szavuk, Solymosinak és Kassainak szavallatára rengtek a bordák, hanem azért Jókai szavallatának hallását semmi sem volt képes elmosni, kitörülni az emlékezetből. Mint egy égi szózat csengett az a fülekben. Tegnapelőtt tehát már az ünnepély után ott barangoltam a sziget platán fai alatt. Minden ziget-zugot ki kerestem, kutattam, hátha reáakadnék valahol Blaha Lujza egy trillájáia vagy Pálmay Ilka egy kaczagására. Midőn a romok közé jutottam, hirtelen a fülemhez kaptam. Reáakadtam Jókai hangjának egy eltévedt visszhangjára. Milyen lelkesedéssel szavalta: »Oh bárha tudnánk e romok alá Temetni minden régi haragot S minden boszu, mit lelkünk forralt Halottul végkép hogy maradna olt! Vajha máshol is visszhangra taláhu.nik e gyöngy szavak ! Ilecessi József. Szinház. A székesfehérvári színtársulat az elmúlt héten kezdte meg működését állandó színházunkban és hat előadást tartott. Az előadások általán ban véve igen sikerülteknek mondhatók, a miért is ugy a rendezőség, mint a szereplök legnagyobb része dicséretet és elismerést érdemel. A társulat valóban megfelel mindazon követelményeknek, melyeket egy vidéki jól szervezett nagy színtársulattól várni lehet. Szombaton, folyó hó 15-én első előadásul a „Dragonyosok" operetté került szinre, melyben közönségünk rég látott kedvenczét, Bácsnét első megjelenésekor zajos tapsokkal fogadta, s tor vábbra is azokkal kisérte művészi énekét. Prielle Kornélia, Kiss Pista és Nyiregyházy szépen énekeltek, — Havassy pedig mulatságos alakításával ragadta tapsra a nézőtér lelkes közönségét. Vasárnap, a ,,Czigány" népszínmű meglehetősen telt ház előtt adatott elő. A czim.ízerepet Bokody adta, még pedig oly egésséges humorú játékkal, hogy a közönség több ízben tapsviharral tüntette ki a jeles alakitót. Mellette első sorban Maar Júliától (Rózsi) kell megemlékeznünk, a ki nehéz szerepét valóban fényesen oldotta meg. A darab sikeréhez nem kis mértékben járult még Kendi (Márton), Kiss Pista (Gyuri), K. Honti Mari (Evi) és Bács Károly (Peti) szerepben. Ez utóbbi nem csak jeles alakításává', hanem művészi hegedüjátékával is kivívta a közönség tapsait. Hétfőn, Moherének „Képzelt beteg"' czimü classicus vígjátéka került szinre. Az előadás igen sikerültnek mondható. Maár Julia (Toinette) a szellemdús és pajkos szobacziezus élénk, beható figyelemre méltó ügyes játékával, — Bokodi (Argan), jeles alakítás és kitüntetést érdemlő szakavatottsággal, Kendi G. (Diaforrius) és Havassy Jenő (Tamás) a helyzethez mért elismerésre jogosult komikus előadásával, — folytonos derült hangulatban tartották a tapsokkal nem fukarkodó közönséget. Ezt követte a „Jól őrzött kisleálly''•' 1 felvanásos vígjáték, melyben a szereplök ugy mint az előbbi darabban, igen derekasan viselték magukat. — „Nunc venio ad fortissimum" Mit szóljunk a 6 éves kis Gizuskáról, a kinek neve elé bátran oda tehetjük a művész szót! Azok a praecis hang és taglejtések, melyeket átéka közben használt, — bármely ta piutatos színésznőnek is becsületére váltak volna'. Ügyes, kifogástalan mozdulatai, fesztelen magatartása a közönséget mindkét darabban úgyszólván magával ragadta és lelkes, szívből jövő tapsok és piczi lábacskái elé dobott nagy doboz ezukorka által adott kifejezést megelégedésének, a nem remélt élvezetért. Kedden »Boccaccio« a szép melódiákban gazdag közkedveltségü operetté adatott. A czimszerepben Bácsné, Fiamettáéban pedig Prielle Cornelia tüntették ki magukat leginkább. Bácsné tiszta és biztos iutouatiója, csengő hangja, kellemes és fesztelen játéka, ésPriellenek Rózsa dala tetszést és közfigyelmet gerjesztettek a közönségnél. Kiss Pista (berezeg) mint mindig úgy ezúttal is gyönyörködtetett bennünket érczes bariton hangjával. Bokodi, (Lambertuccio) Kendi (Lotheringió) és Havassy (Scalsa) ritka kit, úgy hogy a nagy kaczagás könyünket szomjazza. A kiváló tehetségű színész négyszámú operetté-szerepeit csak meg sem említve, geniális alkotását Veréb Jankót (Vöröshaju) és azt a helyre Miska inasát (Csizmadia mint kisértet) érintem meg, utalok Róbertjére (Könyvtárnok). Legott szemünk előtt áll ez a nyúl természetű, félénk könyvtáros nyusztprémes gallérjával, nagy vörös esöernyöjével, s ha mondókáit kerítjük eszünkbe, reáadásul csak újra jóízűen megkaczagjuk a csodálkozás és bánkódás hangján elmondott »milyen ház«-at! Kiss Mihály társulatunk fiatal baritonistáját ugyancsak majd mindennap láttuk a színpadon, s segítette sikerre az operetteket, népszínműveket. Kevés baritonista dicsekedhetik oly diskrét játékkal mint Kiss úr. A népszínműveknek helyre alakja, Gyurija igen jó volt s hogy még csak Matyiját (Vörös sapka) említsük meg, bizony öröme telhetett a mihaszna legényben Vidorunknak ugy is mint a szerep Írójának, úgy is mint szakasztott képmásának: játékában. Különben úgy látszik nagyobb a hivatása az operettéhez. Csak itt érvényesítheti tisztán csengő, egészséges, érczes hangját, s fejtheti ki játékkal minden mozdulattal azt az elegancziát, mi Kissnek oly kiváló sajátja. Németjeink, kik a Furcsa háborút csak a »gyapjas muzsa« revén ismerték, nagyot is bámultak, gyönyörűen énekelt keringöjén! ' Ditrói Mór, a vidék egyik legtehetségesebb színésze onnan került Krecsányihoz a népszínháztól. Ott elreteszelték előle a tért, s nem nyitották meg, hogy kiváló tehetségét érvényesíthette volna. S milyen szeszélye a sorsnak! »Janos és János«-ban ott láttuk mint caracter komikust, a gorombáskodó, zsörtölődő szolgát játszva, a Londoni koldusok- és Violá-ban szövi az intrikák fonalát, azt az intrikumot játsza, mely annyira ellenkező természetű a két szerepben. De megragad minden mozzanatot, minden kimagaslóbb helyet, hogy azt a szerep mostohasága daczára kidomborítsa és olvassza egy szerves egésszé. Teremtett is belőlük oly alakokat, melyek önkénytelenül elismertetik hallgatójával, hogy e szerepek nagy tanulmánynyal jártak, hogy gondolkodó, hivatott, jeles színésszel van dolgunk. Avagy nem azt láttuk-é René királya szerepében, nem ezt az öreg Knaabe Jeremiás megragadó alakításában ? Ditrói különben hivatott iró, műfordító is, René király leányát, e remek nyelvezetű iyrai drámát is az ö szép fordításában láttuk. Halmay Imre bonvivansban meg van a kellő szinpadi routin, jol játszik, alakit, csak az kár, hogy hangja tompaságával olykor-olykor rontja a" hatást, ám ezt — mint egyik kritikusa tapintatosan mondja — helyes hanghordozással egyensúlyozza. Horváth Arnoldot, a fiatal, szorgalmas teuoristát, ki onnan kelt a népszínház védő szárnyai alól, ismerik immár nálunk a Dunántúlban. Szép hanganyaggal rendelkezik, csínján bánik vele, szabatos játéka csak biztosabb lesz napról-napra. Bizön-bizon jó tenoristákban nem vagyunk nagy bővében s jól esik lelkünknek oly tisztán csengő, üde hangot hallanunk amilyen a Horváthé. Nyilassy (Ugrinovits) Mátyás Győr szülötte. Tehetséges fiatal ember, kezdő a rögös pályán, de a természet dúsan megáldotta eredeti alakító tehetséggel a burleszk szerepkörre, játéka mindjobban izmosodik és a zúgó tapsvihar, mely Czérna uram (Lumpáczius) játékát avagy Balthasar dalát (Furcsa háborúban) követte, biztoszáloga egy szép jövőnek, melyben Nyilassy meglett színészként állít majd elénk! Fenyéry Mórt ugyancsak megviselte a nyári — őszi színi saison. Ez iparkodó, szorgalmas színészt nap-nap mellett láttuk színpadunkon, nem volt szerepkör, melyben emberül meg nem állja vala helyét. Nem is csoda, ha a »Kesö ébredés« írója pihentette tollát, ám hisszük, hogy a vidéki élet kellemes nyugalomra serkenti, csak újra írásra buzdítja, s elmeszülöttivei még a színpadon is találkozunk. Színésznőink ugyancsak derekasan megálltak helyüket. Krecsányiné Kiss Veron kedvenczévé vált közönségünknek. Szép tehetsége, élénk temperamentuma inkább a vígjátékra utalják; e szerepkörben lépett fel Kolozsvárit is nagy tetszéssel — de mindamellett operetté szerepeiben gyönyörködött Buda közönsége, átgondolt szép játékában és minden izében finom alakításaiban. ürley Flora a sziuész-képzö iskolából kikerült jeles operetté énekesnő. Falusi magányából zavarta ki Krecsányi úr s eljött hozzánk, hogy gyönyörködjünk kedves hangjában, játékában, mely a legpikánsabb közhelyeknél is diskrét tud maradui. Halmayné Székely Emma kedves szinpadi jelenség, szívhez szóló, tisztán csengő hanggal énekel, gyermeteg játékával uyeri meg a közönség tetszését. Egyaránt szép és kedves mint Juczika (Vörös sapka), kifogástalan mint Germain. Igazán megérdemelte azt a lelkes ovatiót: virágot, babért, melylyel a fővárosi közönség elhalmozta. Siposné jeles anyaszinésznö. Az ö ördög Sáráját bízvást példányképeül állíthatnék bármely vidéki színésznőnek. Váczi Vilma egyike a legszorgalmasabb színésznőinknek, ki jó izü, finom humorával sok derült estét szerzett hálás közöuségének. Kiss Mihály né Hegyessy Mari megnyerő arczú tehetséges drámai színésznő. Értelmes, szép szavalását nagyban emeli mélabús olvadékony hangja. Fiatal nő, a pálya kezdetén áll, alakításainak egyegy megkapó mozzanatával fényesen beigazolta azt, hogy nemsokára egyike lessz ismertebb színésznőinknek. Ditroiné Eibenschütz Mari — kit legelső helyen kell vala emlitenem — rokonszenves, kedves fiatal művésznő, megbecsülhetlen kincse Krecsányi társulatának. Teljes meggyőződéssel állithatjuk, hogy a vidék első naivája. Marittája (Csók) Edithje (Könyvtárnok) Jolanthája (René király leánya) Rózsija (Czigány) és Irmája (a falusiak), művészi alakítás mind egytől egyig. Mikor Ditroiné szólal kedves rokonszenves, hangjával, szinte megszakad a lélekzet a hallgató ajakán. Először figyel a gyönyörű szavalásra, aztán megbámulja szava melegségét, játéka közvetlenségét, természetességét. Az a szépen csengő hang onnan kél a sziv mélyéből és szivet ér mindig. Hisszük, tudjuk, hogy művésznőnk nem sokáig jár vidéken, egyedül nemzeti színházunkban van helye, hisz a mellett szólt az a lelkes tüntetés, tapsvihar, szólt: Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa, Arad és szülővárosának Szegszárdnak babérkoszorúja s a színaranyból készült babérkoszorú, melyet a főváros lelkes közönsége nyújtott igazbecsülésük e szószóló zálogát. Hisz róla szól Mészáros Istvánnak az Ország-Világ segéd szerkesztőjének gyönyörű költeménye: A mit a sziv végig szenved Egész hosszú élten át, Ha mi édes gyönyört élvez, Mit egy rövid óra ád; A mikor fellelkesülve Megtisztulva, nemesülve Jól esik a fájdalom, S lelkünk istennel rokon: Átszenvedjük, átélvezzük Mind a te játékodon.« Kis Ditróinénk e mellett szakavatottsággal forgatja a tollát is. Legközelebb a »Fövarosi Lapok* hasábjain látnak napvilágot gyönyörű sorai. E színtársulat ugyancsak dwekasan megállta helyét. Osztoztak ama fárasztó munkában, mely a változatos műsor teremtésével jár. Napról-napra más-más darab szerepeit forgatni, próbálni három négy darabból, bizon nem közönséges dolog. És ebből vette ki részét a szorgalmas, derék karszemélyzet is. Elismerés illeti a jólszervezett társulat érdemes igazgatóját, lelkét. Jelszava csaíc az volt: »Elöre a nyelv és nemzet nevében! Közönnyel ,bajjal szembeszállók épen" és a tüzpróbát fényesen meg is állotta. . ^ Lasz Sßmu %
