Pápai Lapok. 10. évfolyam, 1883
1883-07-29
jYXeey elen.il«. minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre oronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Szerkesztőség és kiadó hivatal főiskola utcza 215. szám. Bérmentetlen levelek, csak isjiert kezektől fogadtatnak el. Laptulajdonos szerkesztő : Or. FENYVESSY FERENC Eló'fizeté si díjak Egy évre 6 írt. — Félévre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára 15 kr. Hirdetések 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krral számítatnak. Bélyegdíj mindig-külön fizetendő. Felelős szerkesztő : HORVÁTH LAJOS. Pápa város hatóságának éstöbb pápai s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A házinevelésről. — Három czikk. — II. A példa, végre, minden egyébtől eltekintve, is leghathatósabb mestere az erkölcsnek — már csak azért is, mivel ő az egyetlen tudomány, melyet minden gyermek megért s mely minden szülőtől kitelik, nem véve ki magát az együgyű pórt sem. Mert ha van is együgyűség, mely lelki fogyatkozás: van olyan is, mely erén3 r s mely annyira finom erkölcsi érzéket kölcsönöz néha a viskók lakosának is, hogy a legműveltebbek sem mindenkor bírják azt. Nem a külsimaság máza, nem a társas hajlékonyság, vagy a testmozdulatok ledér elegonliája, hanem a jó léleknek érzésben, szóban, tettben nyilatkozó visszasugárzása, — ez tulajdonkép az erkölcsi szivrnüveltség, lakjék az bár a darabos megjelenésű földmivelöben. Sőt épen az egyszerű, romlatlan lélek az, mely magokban a hit-erkölcsi igazságokban is közelebb áll a legnjagasabbakhoz, mint a tudós, elfinomitott műveltség ... Az együgyűbb ős emberiség is előbb számított a csillagok járása, mint a toronyóra szerint; és a jámborság évezerekkel előzte meg az értelmi műveltséget s — a bűnt, épen mint az angyalok is a bukott szellemeket . . . Egy szülő sem vonhatja tehát ki magát a tudomány, érkezés, tehetség hiányának ürügyével a kötelesség alól: hogy jó példát adjon gyermekének, s ez úton. amenynyiben rajta áll . visszaállítani törekedjék a családban a sokat hanyatlott keresztény ősi erkölcsöket. A szülői és családi példát, mint minden oktatásnál s fegyelmezésnél sikeresebb tényezőt kell hát a nevelésben tekintenünk. Van azonban az éremnek másik oldala is. . . , Az a szelíd függés, mely a gyermeket az édesanyái kebelhez csatolja, tágul lassankint. S tudjuk, hogy a mint a gyermek saját lábaira állva az erösebb fogékonyság s eszmélődés fokára lép, mind határozottabb s tudatosabb vonásokban fogja már nála fenhagyni nyomait mindaz, mí reá hat, akár közvetlenül vonjuk öt be szoktatás és gyakorlás által a családi élet nyilvánulásaiba; akár csupán mint figyelő álljon a házi erkölcsök hatásával szemben. Itt veszi hát sajálkép kezdetét a példák iskolája. Ha tehát most netalán merőben ellenkezőt lát a szülök tetteiben, mint a mire oktatást nyert szavaiban; ha mindaz a mi elölte történik, csak lebegés a jó és rossz között, a szabadnak s tilosnak egyvelege, a tiszteletre méltónak hideg mellőzése, a vágyak s szenvedélyek proteusi változéka: akkor ép oly rombolóvá lehet ezen oldalról a példa, a milyen építő másfelöl. Mert vegyünk csak egy tükröt hozzá. Mi volna természetesebb nemde, mint a családtagok oly összetarlozósága, melyben a test és vér egységének az együttérzés, egyetértés s egyakarat feleljen meg, és ez a nevelésben is kifejezést nyerjen az állal, hogy atya és anya, mint egymás kiegészítői, egészen egyek legyenek; gyermekeiket pedig, mint közös származásuk által egy test tagjaiként összetartozókat, a kölcsönös méltányosság, figyelem és készség szolgálatában élni szoktassák, s ezen függés utján a társadalmi összetartozóság érzetének, a béke- és emberszereietnek, a kötelesség- és jogtiszteletnek szabadságára neveljék. Mily viszás helyzet volna tehát, ha talán az apa meg anya s a többi is mind megannyi önállón cselekvő tag a családban! Ki nem látja, hogy a házi élet elve itt az önzés. Az önzés oly régi és közönséges járuléka nemünk természetének, mint az árnyék a testnek. S a ki éleltévedéseít számba tudja venni, úgy fogja találni, hogy mind azon szívből eredlek azok kí, mely önmagát tette világa középpontjává, minden törekvései végczéljává, s mely midőn lévedelt, löbbé-kevésbbé másokban is csak önmagát szerette. Mióla hát tévedés van, önzés is van. Es mégis — ugy látszik — ez a mi korunk nevelte az önzést oly nagygyá, hogy még a szülő és gyermeke közé is behatolni, a legszentebb érzelmekhez is hozzáférni tudjon. Ne kételkedjünk benne; az az anyai önzés, mely igy biztatja a maga rabjait: „kíméld ifjú üdeségedet, a mig lehet; ápold életerődet és életkedvedet; mulass, fényelegj, szerepelj, ha teheted, házadban és házadon kivül; hiszen csak egyszer élsz! 1 '—ne kétkedjünk, nagy része van ezen elterjedt életnézetnek ama messzehaló társadalmi jelenség fölidézésében, mely napról-napra több férfit tart fogva a családtalan élet rideg önzésében. Pedig épen a családi élet ingere volna egyik leghalályosb ellenmérge nem csak közerkölcsiségünk sülyedezésének, hanem az ujabb nemzedék anyagi s szellemi elsatnyulásának is. íme tehát a családi élet virágzása s ezzel együtt az erkölcsök megújulása végre is a nőn, az anyán fordul meg. Mivel hát az anyák a legbefolyásosabb nevelök: vajha a legjobb nevelők is volnának egyszersmind. A gyermeknevelés az önmagától megváló szeretet munkája lévén, az önzés, mely mint láttuk — a családi és társadalmi életközösség legnemesebb kapcsait szaggalja meg, — erkölcsi nevelést nem adhat. Valamint azonban a szenvedély az emberre nézve nem lehet semleges, hanem vagy ellene lázadó, vagy felhasználható szövetséges: bölcs tapintattal magát az önzést is a megfelelő erény ösvényére terelhetjük a nevelésben néha. Egyedül a szinlés, a képmutatás az, melyet, mivel minden erkölcsi érzést gyökerében öl ki, semmi jóra sem lehel, fordítani. A szinlés mindenkor az értelemben veszi kezdetét, s jobbadán a becs- és dicsvágynak s az önérdeknek áll szolgálatában. De sokszor van ugy is, hogy a szinlő önmagái ámilva, kötelességet vél teljesíteni mások s maga iránt, hogy kellemetlenségtől, vagy hátrányoktól megkímélje. S igy válik a szineskedés másod természetté, gyakorolva olyankor is, ha önérdek nem forog fenn. S ezen erkölcstelen finomkodás társas érintkezéseinken úgy el van terjedve, hogy ma már a műveltség s tapintat követelményének veszik azt, annyira, hogy idegesebb köreinkben — hacsak szótalanságunkkal unalmasak lenni, vagy ügyellen őszinteségünkkel sérleni nem akarunk — érzéseinket s gondolatainkat csak kinos éberséggel fogjuk hamisítatlanul megőrizni. Nagyszámú polgárainkra nézve a bureaukratikus légkör és nevelés ezen erkölcsi hamis-hangoltságnak a főiskolája, hol jobbadán a rendszer hozza magával, hogy az alárendelt a felsőbbnek rendelkezésére bocsássa meggyőződését, s igen gyakran az érzület mechanismusa, a felelősség elve, az élelszükség parancsa, az előmenetel tekintete foglalja el annak helyét a hivatalban, s aztán megszokásból otthon is, a családban. S hova lesz már most a szülői példa tekintélye, ha nem csak telteiben más a szülő mint szavában, hanem gondolataiban és érzelmeiben is? És mindezek daczára, még az önzésben s alakoskodásban nevelt gyermek jellemén is nem ritkán fordíthat s fordít is a vele született nemesebb ösztön, vagy az a nevelés, melyet végre az élet ad meg azoknak, kik reá figyelnek. Sőt van eset reá, hogy a megrótt erkölcsű szülőknek tisztességes gyermekei, s az iszákosnak, tékozlónak józan, takarékos fiai yannak. Szvorényi József. A pénzintézetek és részvény vállalatok országos nyugdíj-egyesülete. Magyarország pénzintézetei és részvényvállalatai ma már nemzetgazdaságunk oly nagy számban fennálló tényezői, hogy meg kell ragadnunk minden momentumot, mely azok felvirágoztatását és megszilárdítását czélozza. Egy ily fontos mozzanat azok tisztviselői nyugdíjaztatásának kérdése is. Fontos, mert e kérdés kiható ereje épen ugy a messze jövő, mint a jelené és mert egy intézet, egy vállalat első s legerősebb támasz-oszlopa a tisztviselői kar, melyet csakis a jelenneli megelégedettség és a jövőbeni bizalom képes szilárddá s munkaképessé tenni. — Ez pedig az eddigi tapasztalatok nyomán egyedül a nyugdíj-intézmény istápolásának kizárólagos joga. í Pénzintézeteink túlnyomó része foglalkozott már a maga körében létesítendő nyugdíj-alap kérdésével s ha azok egynéhánya végeredményül teremtett és dotál is egy nyugdíj-alapot, az, — eltekintve egy-két intézettől — sohasem fog rendeltetésének megfelelhetni, mert a dotatio csekélysége mellett nincs meg azon tömeges egyesülés, mely a nyugdíjintézmény feltétlen alapját képezi. A pénzintézetek, saját nyugdíj-alap képzésével három lehetőségnek mennek elibe; a nyugdíj-alap ugyanis annak idején kevésnek, nagynak vagy épen elégségesnek bizonyulhat. Ha kevés, a folyó nyugdíjkötelezettségek betartása mellett meg lesz támadva az évi nyeremény; ha nagy, meg van rövidítve a múlt; ha épen elégségesnek bizonyul, azon esettel áll szemben az intézet, hogy óriás tökével oldotta meg azon feladatot, melyet sókkal csekélyebb kiadással is megoldhatott volna. Ha egy intézet nyugdíj-igények alapításával kötelezettségbe ment, azt be is kell hogy tartsa. Pedig az eddigi, a minden mathematikai támpont nélküli önálló nyugdíjalap-képzés mellett, az azt létesítő intézet a legnagyobb bizonytalanságnak megy elébe, mert nem rendelkezik azón tömeggel, melylyel az eshetőségek elleni jövőbiztosítás elmélete leszámol. Ez csakis egy közös nyugdíjintézet körében állitható elő, mert csakis itt a tömörülésben, a tömegben, tehát a nagy számokban érvényesül a véletlen törvénye és váT A R_C Z A. RÓZSA BOKOR BÚS REGÉJE. I. Röj)ke szellő át karolja S ezt susogja halk sóhajjal: Nyilj ki — nyilj ki rózsa bimbó Csókot int a szende hajnal. És kinyilt a rózsa bimbó, Felrepedt szűz keble titka: Ez — a rezgő harmat gyöngynek Illatos, tündér kalitja. Tarka barka kis pillangó Szomjú vágygyal rajta kapván; Ittasulva vall szerelmet Szirmainak mézes ajkán. S álmodik a rózsa bimbó', Kéjtől reszket minden szirma, Szerelemnek, boldogságnak Gyöngyeível tele irva — Majd, tűnik a kéj, a mámor, . Uj szin pompát ölt magára; Hajh! de azt a hűtlen lepkét Mind hiába várja . . várja Elhalványul, egyre sáppad; fíervadás száll bús fejére . . S oda hajlik félig holtan: Barna kis lány kebelére. — » 2emelésre szól az ének* : Barna kis lányt visznek sirba, Kinek hideg márvány keblén Qtt fihen a — rózsa szirma — Sir halomnak bús tövénél Elhangzott a gyászos ének . . Felvau irva egy keresztre: >Szive repedt meg szegénynek^! III. — Uj tavasz lőu, disz palástot Lenget vállán a természet. Sirhalomnak bús tövénél: Rózsa bokor, — madár fészek És ha jő a csendes alkony, A temető néma éje: Kis csalogány édes ajkán Zeng — a rózsa bús regéje. Soós Lajos. M TOMI MI» Irta: — Rajz a fővárosból. — SCORSA DEZSŐ. Sokáig igy élni, kulija sem akarna. — Faust. Igen, az volt szegény, egy bolond, aki az egész háznak mulatságául szolgált, akinek mindent tűrnie kellett, aki mindent rosszul csínált s mindenért bűnhődött. Mikor a két úrfi reggelenkint lejött az emeletről s ö félbehagyva a lépcső söprését alázatosan megemelintette sipkáját, vékony sétapálczájukkal nagyot húztak rá, — ez volt a «jó reggelt«, — pedig annak a pálezának ütése ugy csipett, ügy fájt, majd kirepedt a bőre tőle. Igy kezdődött a reggel és igy ütötték, verték, ránczigálták, hajszolták egész nap. És mindezért kapott egy pár elnyűtt ruhadarabot, néhány szivarvéget, amit úgyis eldobtak volna, még egy kis ételt, amit a lakók közös jóakarattal öntögettek neki össze egy fazékba, — levest, hust főzeléket, csontot, mindent együvé. A kutyáknak szoktak ilyen ételt adni. Nem is nézték talán egyébnek kutyánál, mely csak arra érdemes, hogy lépten-nyomon, okkal vagy ok nélkül rúgjon rajta egyet az ember. Nem sajnálta senki, nem érzett iránta szánalmat, részvétet senki. Evek óta volt már a házban, évek óta tűrte sorsát annélkül, hogy valaki tudta volna honnét került, ki hozta oda. Lehet hogy még az öreg házmestertől maradt vissza, ki innen-onnan már öt esztendeje deszkát árul s ki valószínűleg csak azért fogadta föl, mert öreg korára nem győzte a sok nehéz munkát. És azóta Janó a lépcsőt, udvart söpörte, folyosókat mosta, fát hordott és szolgálta az egész házat, kinek czipöt tisztítva, kinek más munkát végezve, de valamennyi elköltözött lakónak ö hordta el a holmiját, valamennyi beköltözött lakót ö hurczolt a házba. A bejelentési czédulán ugyan Szomorú János volt a neve, hanem ez nem felelt meg a valóságnak, mert nemzetségre nézve tót volt a szegény. Azt a magyaros nevet alighanem a házmester «ur< adta neki gúnyból vagy hogy az úrfiak nevessenek rajta és inkább kedélyállapotát fejezte ki vele. Arczán bizony ritkán is volt észlelhető más mint szomorúság. Kiálló pofacsontjai, mély üregű, kifejezéstelen szemei, a tompa orr, hasadt száj és alacsony homlok, melyre kuszált kopott borzas haja lógott, azután meg kóczszinü bajsza, — a szegény ember búzájához hasonló ritka szakálla, igazán csak arra látszottak teremtve lenni, hogy Darvin elméletét igazolják. Hát még ha egy tekintetet vetünk ruhájára! Előttünk áll a színes majom, vagy a bolond, melyek egyaránt magukra vesznek mindent. Felemás czipöit az úrfiak dobták oda neki, piszkos nanking nadrágját télen-nyáron viselte és hosszú zsiros kabátja, mely egykor talán a báró ur ö méltósága kocsisának ünneplő kabátja volt, de mely mióta gazdáját elhagyta, elhagyta színét is, gombjait, bélését és kifoltozva, megtoldva különféle gombokkal felékesítve nagyon hason" litott a kiliti koldus ismert viseletére. Valóban ez öltözetben avval az arczczál egy bolond állt előttünk, csak csörgő sipkáját helyettesíti egy rosz báránybör-süveg — jaj, csakhogy nem a régi udvari bolond volt ez, kinek szavára királyok hallgattak, kinek süvege alatt bölcseség lakott, hanem a modern bolond, akit futó bolondnak is hívnak. Szegény Janó, mit tehetett ö arról, hát tudta ö azt? Hiszen jobb életet sohasem ismert s mindent szebbnek jobbnak tartott itt, mint ott a kaszárnyában, hol 4 évig nyögött, szebb, de nem jobb ruhában. — Mikor kiadták neki a passzust' s levetette a katona mandurt bizony nem tudott volna hazamenni, vissza oda a hóboritotta bérezek közé, hol öntudatlan gyermekévei elteltek, honnan oly hosszú utazás után oly fájó szívvel érkezett ebbe a nagy városba, melyről azt se tudta van-e vége, nincs-e? Hisz öntudatlan volt az ö férfikora is! Itt kellett maradnia mint az útját vesztett madárnak, elszakítva társaitól, elhagyottan egyedül! Ha akadt volna is jóakaró, ki útbaigazította, ki megmutatta volna otthonját, mely már csak homályos, de kedves pontként ragyogott emlékezetében, hiába fordult volna hozzá — rég elfeledte maga sem tudta már. Egy darabig csak megélt, mint ahogy megélnek az állatok, melyeknek Isten viseli gondját, majd azután zsákot hordott a Dunapartou — onnan vette magához az öreg házmester. Ismerte már annnyi idő óta mindenki, az egész ház, az egész utcza, az egész városrész és mikor délfelé a szemetes kocsihoz görnyedő derékkal vitte a nagy ládákat, meghajigálták az utcza gyerekek. Néha még tréfálkoztak is vele a cselédek, bekormozták a képét, csutkát dugtak a nyakába, sőt ha a szemetes kocsisnak jó kedve volt, nyakába öntötte a felnyújtott ládát. Volt ilyenkor vihogás. _» röhögés^..sziWn.17
