Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-10-01

IX. évfolyam 41. szám. Megjelenik ni i »den vasa r 11 a p. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. A lap szellemi és anyagi részét illető küldemények A SZERKESZTŐ- S KIADÓ HIVATALHOZ intézendök. A Bénnentetlen levelek, csak is,uert kezektől fogad tatnak el. Laptulajdonos szerkesztő Dr. FENYVESSY FERENC PAPAI LAPOK Pápa, 1882. októberber I. Hirdetések a lap számára felvétetnek A KIADÓHIVATALBAN ó-collcgiuini épület. Előfizetési díjak: Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt Negyed évre 1 írt 50 krajezár. Egy szám ára 15 kr. 11 i r (l c t é s ek 1 hasábos peíitsor térfogata után 5 kr, nyílttérijén 25 krral számítatnak. Bélyegdíj mindig külön fizetendő. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Felelős szerkesztő HORVÁTH LAJOS. f>ápa város Hatóságának, a pápai jótékony nőegylet-, isiner-etteijesztő-, lövész-, korcsolya-, tüzoltóegyletekiiek, a pápai kex-tószetitársxilatnak és több pápavid.éki egyesületnek hivatalos közlönye. A „megyei kör. LL r Epen másfél éve, hogy ékes diclióban be lelt bizonyítva, hogy mily rendkívül fontossággal bir egy „megyei kör" Veszprém megyének közszellemére, erkölcsi erejére, s jó hírneve megszilárdítására. Ugyanezt vallotta és irta a Pápai Lapok is, mely örömének adott őszinte kifejezési, mikor az ige testté vált. Voltak s pedig elegen, kik csak bizonyos klikk előre tolt sánczának jelezték a nagy lelkesedés közt megalakított megyei kört, mely csupán azért nem veszedelmes, mert a mily várallan keletkezett, oly rögtön fog az szalmalüzként eltűnni. Persze, ennek ellenkezője is belett ékes dicliókban bizonyítva. „Megmutatjuk, hogy e kör nem lesz példája a — szalmalángnak," — ez volt a merész, a lelkes, az ambítiózus válasz a kétkedőknek. Es mi ismételten örömmel fogadluk a kör megalakulását, mert hiszen ki ne akarta volna, — minek a kör indítványozója, s később elnöke kifejezést adott — összehozni a különböző poliücai elvli megyebizoltsági Ingokai és azokban érdeklődést, szereletet, tevékeny buzgalmat kelteni oly megyei ügyek iránt, melyek közvetlen kapcsolatban vannak a megye anyagi és bzellemi érdekeivel. Maga a megalakult kör utalt erre egy szépen fogalmazott felhívásban. Aláásnak nevezé a kör működését nem csak az egész megyére, de minden egyes megyei lakosra. Nagy, büszke szó volt ez: — nagy telteknek kellelt vala ezt követnie I A megyei közszellem — régen óhajtott — megteremtésére semmi sem lehetett volna jobb közeg, a megyei körnél. Csak — ember kellelt hozzá! Ilyennek declarálla a másfél évvel ezelőtt mngalakult megyei kör Szabó Imre ügyvéd, s megyei biz. tag urat, A „Pápai Lapok" úgy irt róla, mint talán kevésről még. Közszellem-teremlö központnak lartolla Szabó Imrét, a kinek — szóról szóra idézvén — szellemi képessége, vagyoni függetlensége, tekintélye, java férfikora mind oly kellékek, a melyek barát, ellenség előtt egyaránt tiszteltté teszik személyét és a kiben mindannyian megtudunk nyugodni.'' És a megyei kör meg is választá öl egghangulag elnökévé, vezetőjévé! Azóta másfél év mult el. Minden tisztességes társaságnak ily időre meg kell lennie mérlegének, számadásának. Ám a „megyei kör"-nek nincs mivel beszámolnia. A tétlenségről, a semmit tevésről nem szoktak naplót vezetni. Hát hol az a nemes hév, mely oly készséggel pezsdült meg megyénk érdekében?! Hol az az „áldásos'

1, működés, melyet megérzett nemcsak a megye, de annak minden lakója.?! Hol az a kör, („Egy országol egy Jóért"!) a hol érdeklődést, szereletet, tevékeny buzgalmat kellellek a megyei ügyek iránt.?! Hisz mindez nem volt korántsem kivihetetlen ?! Nem kívánt senki e körtől olyast, mint némely délsziget hübérnökei alattvalóitól, kiktől oly kanári madara! kövelellek, melynek egyik füle fehér, másik fekete legyen! — A legtermészetesebb, a legszükségesebb feladat volt az, melynek hü betöltéséi a megyei kör tagjai a kör vezetőjétől méltán elvárhatták. Elvárhatiák pedig, mert az, ki az egyhangúlag felajánlott elnöki székel oly készséggel elfogadta, legjobban tudta, mivé kell lennie ennek a körnek. Nagyon sajnáljuk, hogy másfél év után épen ez a lap, mely hozsannákat zengedezett egykoron , ma „feszítsd meg őt" színében lünik fel. De e szín nem hamis. Igaz, tiszta, őszinte, mint melylyel mindig birt, s birni fog. Jeligénk az volt s az lesz, a mi a porosz vörös sasrendre irva van: „Sincere et conslanlcr." Egy lap sem irt annyit, s annyi jót a körről, mint épen a Pápai Lapok;— s egy lap sem volt nagyobb reménynyel a kör elnökének személye iránt (kihez az egy czél iránti közös érdek köteléke is füz) mint épen a Pápai Lapok. Megyénk iránt tartozó kötelességünknek teszünk eleget, ha most másfél év után határozott rosszalásunknak adunk kifejezést, a kör vezetése — illetve nem vezetéséért. Másfél év alatt egyetlenegyszer sem hivatott össze a kör, minek bizonyára sem a választmány, sem a kör egyes tagja nem oka. Az a lelkesedés, melylyel a kör tagjai, a buzgó felhívásra megjelenlek és kész örömmel beléptek a körbe, bizonyára megmarad, ha lett volna valaki, ki azt kötelességszerilen éleszteni hivatásának ismerte volna. Ha pedig Iálla az elnök, hogy a körből semmi sem lesz, akkor — ha csak kél lagja is Jelt volna a körnek — pedig maga a választmány 40 tagból állott, be kellelt volna ezt jelenteni, hogy esetleg egy szerencsésebb kéz próbálja meg a kört a tetszhalálból eleire hozni. De a kör elnöke — s ez lény — sem azl, sem ezl nem tetle. S igy ki lehet most arról, hogy — bármily büszkén s felemell fővel lelt is kihirdetve, hogy tüzünk nem szalmalüz — a láng alig égett, hiszen bizony az csak — a szalmáé volt! Az a hibás, ki szalmát adott a legnemesebb tüz anyagául. Kötelessége volt e lapoknak mindezt elmondani. Igazolni akartuk magunkat. Hasábjainkat a mily örömmel megnyitottuk a dylhirambokra, oly sajnos készséggel kell ott helyei adnunk az igazság bármily keserű, de őszinte kimondásának. A kör védnöke is lemondoll, s vele — mint halljuk — löbb választmányi lag, s igy — ha nem csalódunk — a régi vezetés melleit, a megyei kör csak fűit. Sajnáljuk, szívből sajnáljuk ezt. Mindig fáj, mikor a legszebb reményből a legcsunyább csalódás lesz. Ki ne sajnálná a virágot, melynek bimbófövel kell elhervadnia? Félünk, hogy a csakugyan szükséges megyei kör nem fog többé feltámadni. Törjétek ki — mondja a költő — a sarjadó növény szivei: — sarjazhat azulán, de az első sarjadzás királyi felszökelése oda van. Egy segíthetne még. Álljon megyénk szeretve lisztéit alispánja egy új megyei kör élére. 0 neki, kinek nevéhez van kötve, e megyének jó — vagy rosz hírneve, — neki áll legfőbb érdekében, hogy egy bizlos, szolid alapra épített megyei kör létesüljön és virágozzék. Ma is áll még, s lalán jobban, mint valaha, hogy a megye érdekei iránt folyton csökken a megyebizottsági tagokban azon érzék és érdeklődés, a mely megkívántatik, hogy a megyei élet öntudatosan működő szerves egészet képezzen, feladatának mindig teljes ludalával bírjon és akarat erejével e feladatnak mindig a magaslalán is álljon. A folytonos közöny elvégre is örökre megfogja ölni a megyei éleiét. A vér is körfutamban táplálja a lesiet, s lehal az utolsó ízig, de a testnek ki kell merülnie, ha folyton vérveszteségben szenved. Hadd reméljük a legjobbat, hogy tollúnk, ha a „megyei kör"-röl ír, ne legyen kénytelen többé ily hangon írni, mely hang nem akart sem sértő, sem támadó lenni. Csak a helyzethez méltó voll. Igazságos voll; őszinte volt. Megérteni lehetett; félre érleni nem. Hogy is mondja Börne: „Csak az elfojtott szó veszedelmes, az őszintén kimondott szó soha nem vész kárba." Tartoztunk ezzel lapunknak, közönséglinknek és megyénknek! Dr. F. F. MATER DOLOROSA, Franciából. I. Az ünnepély rendkívül zajos volt. A vendégek átadták magokat a feledés mámorának, mely, ah! igen gyakran egy pohár fenekén lakik, vagy egy kuszált francia négyes körül forog. Szokatlan egy látvány volt. Az ódon palota fedett udvara alig volt felismerhető. Zászlók, címerek, sokszínű és földig hulló lobogók — tiszteletre méltó diadaljelvények, melyek talán seregeket reszkettettek meg, s melyeket a moly és penész nem tudtak tisztelni — díszítek a szürke falakat, melyek mintegy szégyenelve mutogatták itt-ott rideg meztelenségöket a babérágakon és virág-füzéreken keresztül, a melyekkel ez alkalomra föl voltak ékesítve. A köröskörül húzódó fából készült folyosó karzattá, lön változtatva, s szegénységet nagyon roszul rejté el a magas szőlővesszők és a határozatlan színű, széttépett teritök alá. Itt voltak a zenészek, a fuvolyák, a tárogatók, a trombiták, a hegedűk, a cintányérok époly öszhangzatlan, mint zajos zűrzavarban sípoltak, harsogtak, dörögtek, visítottak, csenegtek, s az izzadtság nagy cseppekben folyt le a zenészek ragyogó arcáról. Lent bizarr lények és grotesque állatok nyüzsgése, féktelen zűrzavar volt, melyben fantasztikus alakok és rikító szinek vegyültek öszsze. Az egész mozgott és dongott, mint egy gomoly szúnyog valamely szemétdombon. A momon-ok, vagyis kifordított ruhákba öltözött, korommal bemázolt, liszttel behintett, Paptrálarcos emberek közé elegáns fiatalok is keveredtek hímzett köpenyben és tollas kalappal. A bolondok csengetyüiket Iiangoztatták, a bűvészek dühösen verekedtek fölfujt hólyagoktel, az apródok a kóccal kitömött majmok nyelvét húzogatták, a kéregpapírral páncélozott lovagok kínosan haladtak a tolongásban, faparipáiknak behorpadt bordáit szurdalva. Egy műveletlen szakállú és borzas hajú, vörösen és sárgán tarkázott kecskebőrrel fedett vad bárbár és kabalisztikus nyelven hadart, melyet a karzaton lévő együgyűek törekedtek megérteni. Távolabb egymást tolták, lökdöstek, hogy egy utcai árus pompás tolltaraját bámulhassák, a ki falábakon, skarlát ruhába burkolva, fején rozsdás sisakkal, kezében görbe bádogkarddal, komolyan és büszkén sétált, mindenkinek, ki öt hallani akarta, azt mondva, hogy ö az óriás Goliáth. Zajos nevetés hangzott fol, midőn egy szakállas víg fickó, női rongyokat húzva maga után, mint gyengéd mama mosolygott egy bepólyázott macskára, és érezhető intelmeket adott neki. Ily sületlen tréfák mindig alkalmasak az ostoba tömeg mulattatására. De az est hőse egy rettenetes sárkány volt, a mely négy lábán mászkált, kiterjesztett szárnyakkal, lángoló szemekkel, iszonyú nagy farkkal, rettentő és tátott álkapocscsal, mintha el akarná nyelni a kíváncsiakat, a kik bámészkodva nézték. De a két fenyegető fogsor mögött egy fiatal, szőke, mosolygó fő, egy valóságos cherubfö volt félig látható, a mely furcsa ellentétet képezett exotikus szörnykülsejével. Mily boldog volt e gyermek! Majdnem megfuladt szük börtönében; a melegség élénk pirral boritá arcát és az izzadtságtól nedves haja odatapadt tiszta homlokára; a félelem, melyet a körülállók lelkében fölkelteni akart, észrevétlenül belopódzott szivébe, s reszketett, hogy a sárkány borzasztó szája egyszer csak bezárul fölötte. önmaga megnyugtatására folyton azt ismételgetve magában, hogy csak egy papírból készült vadállat külsejét vette magára, érzé a borzasztó szerep súlyát, a melynek játszására vakmerősége ösztönzé, — annyira fogékony egy gyermek szive a rettegés érzete iránt. Egy másik gyermek ki féltékeny volt kis társa sikerére, hasonló bátorságot akarván mutatni, a sárkány hátára ült, s ott, azt képzelvén, hogy nádparipáján ül, mindkét oldalról megsarkantyúzta, egy rögtönzött korbácscsal durrogatott, s néha-néha fölkiáltott: — Hopp! hopp ! . . . Ohó ! ne rugdalózzál! Egy jelenetre, mely tréfásnak látszott, de gyászos következményeket volt maga után vonandó, a tömeg jó kedve a tetőpontra hágott. Egy kis ölebet, mely valószínűleg gazdáját kereste e zűrzavarban, egy fiú elfogott, s egy pillanat múlva az eb teljes erejéből futott. A farkára egy kanál volt kötve, s az álarcosok kacagásától, a papír-szörnyek orditásától és kollegái fogaitól űzetve, a szerencsétlen állat, miután megkerülte a tért, az utcára rohant és fejét egy kiálló szegletkövön szétzúzta. Az emberi élet a kanalas eb futása. Mindegyikünk vonszol magával valami bajt, a melytől nem tud megszabadulni, s hasztalan küzdve némelyek gúnyolódása, mások kegyetlensége ellen, addig futunk létünk nagy utján, mig fejünk a halál szögletes csontvázába nem ütődik. IIJoggal emlegetik az emberek, hogy gyakran szülnek kis okok nagy eredményeket. Az eb gazdája, dühbe jővén állata veszte fölött, vadul reá rohant a kegyetlen tréfa szerzőjére, s öt félholtra verte öklével. A gyermek testvére, ki szintén jelen volt, nem tudott uralkodni fölháborodását!, s bortól és dühtől részegen, sietve kiránt egy tört s a támadó szivébe döfi, a ki szótlanul halva rogyik össze. A tömeg megborzadva hátrált, s a gyilkos, azonnal kijózanodva, a pillanatnyi habozást arra használta, hogy utat tört magának a kapuig, a nélkül, hogy valaki letartóztatására gondolt volna. Az utcák sötétek és elhagyatottak voltak. A' fiatal ember futásnak eredt, aggodalomtól és lelkiismeretfurdalásóktól gyötört szívvel, rettenetes sápadtság fedte arccal, nem tudva, hova megy, maga elött csak áldozata véres kísértetet látva, nem hallva egyebet a büntetés gyors lépteinél, mely sarkában járt, üldözte és bizonyára utol fogja érni. Egy pillanatra megállt, hogy lélekzetet vegyen, valamint hogy megfigyelje az öt üldöző fenyegető zajt. Nem csalódott. Egy csoport volt nyomában; fogják meg a gyilkost kiáltások voltak homályosan, azután tisztábban kivehetők, s mindig jobban közelgett. A gyilkos folytatja eszeveszett futását; tekervényes utcák tömkelegébe hatol, többször irányt változtat, visszafordul, majd jobbra, majd balra tér, remélve, hogy így üldözői elvesztik nyomát. De mindez hasztalan volt. Visszafordítva fejét, fáklyák véres világánál fekete csapatot vett észre, mely az utca végén hullámzott; ugyanazon időben előtte fegyverek és léptek zaja volt hallható az utca másik végén. Ekkor elvesztette fejét. Meglátva a közelben egy nyitott kaput, berohant, fölugrál egy lépcső fokain, csak minden negyediket érintve, vakon áthalad több kivilágított lakosztály mellett, fölszakit egy ajtót, s a földre rogy, a futás és izgatottság által elfojtott hangon hörögve: — Kegyelem ! Mentsenek meg! III. A hely, hová a gyilkos menekült, egy hálószoba volt. Mennyezetes ágy állt a középen, s a fiatal ember szeme elöl elrejtett egy imazsámolyt, mely egy arany keretű festmény alá volt helyezve, a mely elött a padozatról lecsüngő ezüst lámpa égett. A festmény a Mater dolorosa-t ábrázolta. A művészt a bold. Szűz kimondhatatlan fájdalma ihlette meg, a ki isteni Fiának térdein fekvő hideg és sebzett testét szemléli. Lángszellernmel adott kifejezést a lesújtottak anyja által érzett magasztos lemondásnak, komoly ecsete nem feledkezett meg a fájdalmat jelképező hét' tőrről, de az anyai sziv vértanuságát már le lehetett olvasni a fájdalommal telt vonásokról, a megsebzett tekintetből, melyben a vigasztalatlanság még összevegyül az Istenbe vetett bizalommal.