Pápai Lapok. 3. évfolyam, 1876
1876-09-30
Viszonválaszul Gyurátz urnák. i. „Félve szóllamlok meg, íek. törvényszék, látván a nevezetes többséget, mely e szerencsétlen aszszony sorsát már-már elhatározta; de egy emberi élet remélhető megtartása minden kétségen túl fontosabb, mintsem érette mindent elkövetni ne kellene." — Igy kezdé Kölcseynk azon hatalmas törvényszéki védbeszédét, melyben egy férjgyilk o I á s s a 1, hite szerint ártatlanul, vádolt nőnek kelt védelmére. Félve szóliamlok meg én is, egy csalhatatlan fértiúval polemizálni akarván; mert hiszen ,,B es z é 1 j e n maga a történele tn" — cimií cikkemmel sem értem el egyebet, már tudniillik a csal hatatlan Gyurátz úr szerint, mint azt, hogy szépségesen megvertem önmagamat; mig ö, a csalhatatlan újkori történész , kinek, mellesleg legyen mondva, csak az a baja, hogy még históriát nem irt, - a polémia tüzéből, persze mindig csak szerinte, ugy került ki, mint egy diadalmas viador, s hajlongva, mosolyogva, nem irodalmi komolysággal; hanem csak amolyan arszláni könnyűséggel szólja minden tele szerénység r e épen nem mutató önvallomásait: „Merci eher Pereszlényi! nincs reményem, hogy öi. engemet megcáfolhasson." Jaj no , nagy baj bíz az , már magam is kezdem i-merui, mikor az embernek egy iiylyen e s a I h a t a t I a n f é r t' i u v a l akad össze a szekere . í\ i a multaknak századok homályában elvesző porlepte, homályfedte országútjain is oly biztasan vél haladni, mintha csak közelbe tenné egy kis kejkiráudulást. Gyurátz úr igen bátor tértiú ; ö bi/.ío •an vél haladni ott, hol G u i z o t, H u c k I c, T Ii i e r r y e kutató nagy szellemek is csak ovatosan járnak, midőn a mai kor civili/atiójának alapjához azon köveket keresgetik, azon tégladarabokat gviijtogetik, melyeket a mult századok históriai szereplésre képesített n é p e í és o r s z á g a i itt és ott letett k, vagv elhullattak. Gyurátz úr a törté- j nelini i é n v k u t a t á s o k mezején egészen más módot követ; ö leiül a krónikák szekerére, bele akasztja alaiiljáró képzeletének állatait s hajszolja őket \:>--vétlenül székiben, hosszában, árkon bokron keresztül ; elferdíti a tényeket, vagy legalább ba- j lul, sziikkóiu ttdfogással mérlegeli és ítéli meg azo kat; káromolja, rágalmazza dicső őseinket, amidőn mint r a k o n c á t I a n rabi ó e s o r d á k at ugy tünteti fel azokat. Őseinkről, a régi hun, avar s magyar népről oly egv ol lahilag, oly igazságtalanul s emb ertelenii a leginag\ai lalóbb német zuglirkászok sem nyilat kozhatnak már, mint Gyurátz, „Ne sértsük a történetet" — ciniü cikkében, s legközelebb hozzám intézett válasz á b a n. Ugyan kérem, hol tanulta ön a O J ' régi hunok és magyarokról, hogy azok csupán rabló csordák lettek volna. Kn nem hiszem, ezt, ha maga mondja is, ama diesö ősök felöl, a kik oly nagyok valának tisztelt úr hogy a költő szerint, nagyságuk hire csak mese talán ; és önön szórói-szóra beteljesedett, a mit Petőfi mindnyájunknak mondott • ,,Ne nézz ősidre, oh magyar, ki n.ost sötétségben vagv itt ; ne nézz ősidre, e napokra ; szemeid gyengék, a napfény tn e g v a k i t." Gyurátz úr, hogy az első cikkében is bakot ütött, hogy mostaniválaszában is az e g y o 1 d a 1 us á g mocsárjában fetreng s hiába kapkod 15 o c s o r, Toldy, Horváth Mihály felé, mert azok öt a korhi tolt tél fogás veszélyétől, az egyoldalúság lejtőjén rohamos alásülyedéstöl meg nem menthetik, amint %J n mindezeket jelen cikksorozatomban, igyekezem kimutatni. Nem megcáfolni akarom hát Gyurátz urat, mert hiszen azt már látom, hogy ö egy csalhatatlan férfiú ; hanem igen is el akarom hárítani azon porfelleget, a melyet ö üres frásisaival felvert, hogy azzal a közönség szemét behintse ; megakarom mutatni, nem G y u r á t z urnák, mert hiszen ö csalhatatlan térfiú, neki arra szüksége nincsen, hanem a nagyon tisztelt olvasó közönségnek, hogy az ős Ii u n o k, ni a g y a r ok, egyebek is voltak, mint rabló csordák, s egyebet is tettek már a keresztyén vallás bevétele előtt, mint a rabló s pusztító hadjáratok folytatását, s a szomszéd népeknek mindi'o igaz oknélkül, pusztán rabló kalandvágy és passióból kirablását és pusztítását IIa Kölese y, habár félve is, szót emelt, inert egv ember-élet remélhető megtartását minden két séeen túl foiitosabbnak tartotta, mint sem érette mindent elkövetni ne kellene : hát én, hogy ne emelnék szót, midőn imádott őseink históriai jó hírnevének , mindennél szentebb becsületének megmentéséről vau szó ; midőn arról van szó, hogy őseink, ha harcias vitéz nép voltak is, ha fegyverrel teremt ettek is magoknak új hazát de azért a legsötétebb barbar századokban is mint magok o o közt, ugy más népek irányában is tisztelték a jogot, imádták és jókor megalapították a politikai és társadalmi rendet, a törvényt és alkotmányos szabadságot. A keresztyénség hazánk véráztatott földén már kész talajra talált, s I. István dicső apostoli királyunk nem abban érte meg az idő intő szavát; mint Gyurátz roppant egyoldalúsággal s szenvedélyes elfogultsággal állítja, mert belátta népének rablás, pusztítás után sóvárgó természetét, hanem abban, mert felismerte a keresztyénségnek új állami és társadalmi rendet alkotó természetét, szellemét, norderejét; felismerte egyszersmind népének józan értelmességet, fogékonyságát, haladási képességét; belátta igazi, prófétai lelkének merész röptével azon roppant különbséget, mely a tiszta, természeti magyar ösvallás s a keresztyénség közt létezett ; belátta, azon bőséges élet- és eszme tartalmát, melylyel a keresztyénség a világ államait, a politikai és társadalmi viszonyokat átalakítandó volt, s hova tovább nagyobb tért foglalt el a földön, s mélyebb medret ásott magának mindenfelé. Hogy igy áll igazán, historiailag. s az egyetemes művelődés örök elvei szerint is, a dolog, azt mindenki beláthatja, ki a szellemfejlödés alapelveinek vizsgálatával csak futólag is valaha foglalkozott, és hogy Gyurátz úr ezen állításomat megtudná cáfolni, akár a történelemből, akár a józan észből, már ahoz igazán nekem egyáltalában nincs reményein. Mit is mond Buckle 11. Tamás ? felelet ezt: „A keresztyénség Európában való meghonosítása után évszázadokig nem mutatta természetes gyümölcsét, mivel oly népek közé jutott, melyek tudatlansága babonára kényszeritette őket, és a melyek babonájok miatt elferdítették a tant, melylyet eredeti tisztaságában elfogadni képtelenek valának." Igy szól továbbá Buckle. „Valóban a történelemnek minden része új meg uj bizonyságot nyújt a mellett, mily kevés hat á s a v a n a v állási tanoknak a népre, ha értelmi m üv e 1 t s é g nem előzi m e g." Es hála a gondviselésnek, nemzetünknél hatalmas értelmi műveltség előzte meg a ker. vallás befogadását; bizonyítjá ezt nemzeti művelődésünk közös történelme ; bizonyítja az országnak már jóval a keresztyénség behozatala előtt á 1 1 a m i 1 a g megalakulta ; bizonyítják B o c s o r n a k ezen szavai : ,,Volt-e Árpád, az egygyé alakulás rendezője közlekedésben Alfréddal, a korabeli angol királylyal? nem tudjuk. Annyi áll, hogy az A lfrédtöl vallott és hirdetett szabad eszmék nem voltak idegen növények az e 1 sö magyar alkot m á n y b a n. — Bár fejletlen volt ez még, mert ki is gondolna kezdetben egy kiképzett rendszerre ? de az a 1 k o tni á n y o s e g y u r a 1 o m csirái, kivált a hűbéri állam alaké, tagadhatlanul kidugták benne magukat. Elég volt ennyi simulás egy egészen keleti nemzettől. Neki legelső szükségül Európában tér, hely kelle. Ezt megszerezte, s rajta szabad nemzettársaihoz beköszöntött. Beköszöntésében tolok némi állóikéit tehát s csendesen a kertbe ment. Amint egy fa sor végén befordulni akart, hogy sétáját folytassa, lassú hangok üték meg fiileit. Figyelve közeledett Jó darabig nem látott semmit, csak a lassú hangot hallá, inig végre egy bokor háta mögött két alakot vélt megkülönböztethetni. Láb új lie , rv en kö -.eledelt A bokor mögött Juliska és Bandi ö. o voltak Szeretném li.i itt volna, legalább kiteker- | hetiiéni a nyakát.' -- mondá Bandi ingerülten En is, — mondá a leány tréfás hangon, és a keblére borulnék, igy in ! Ezzel a térti keblére rejté arcát, megölelve azt. Ez az ölelés neki volt szánva ugy JuliaV Természetesen . . . Nem tudod ? — Azt úgy is lato n, hogy mióta ide jött, nem szeretsz oly igazán, hogy mióta apád tiszttartó lett, nem látod oly szívesen Bandit, llejh ! pedig meg siratod még .... — No, hogy is ne, lenne is te rajtad mit si ralin! — Nem lenne V No batisten veled! Nem fogsz többé látni! — Elmegyek, hogy elhesd világodat, j Isten áldja meg kisasszony ! Bandi ezzel pördiit a sarkán és eltávozott. Julia mozdulatlan ült a padon, azt hivéu. hogy j Bandi csak tréfál. De Bandi nem tréfált. Keblében a féltékenység karmai vertek tanyát,- s a leánynak, j bár gúnyból mondott szavai, még megerősítek ezen hitét. -- A féltékenység fölébredt kebelében s meg ölte eddig zavartalan boldogságát. — No nézze meg az ember, — mondá Julia halkan — még azt hiszi ez a Bandi, hogy én bolondja vagyok ! Majd én itt várom ! O bizonyosan kacag valamelyik bokor mellett! Dombházi előlépett a rejtekéből. — ilogy tudtál vissza jönni hogy . . Ah ! , . j Ne szaladjon el Julia mondá Dombházi, megfogva a megrémült leány kezét: nem fogom tartóztatni ; esak egy percre maradjon itt, tnig elmondom, hogy őrülten szeretem ! Julia akarsz-e enyém lenni ? mindenemet amit birok lábaidhoz vetem ! A t ány keblében a felzaklatott érzelem erős tusát vívott. t l gv sem szeretett ö igazán . . . dadogá DJ cl O vegre o Dombházi megragadta a szót r) n Ne.m méltó az a te szerelmedre Hallottam, hogyan kínzott! Julia! Légy enyém s nem f<>g aj kad olyat kívánni, mi azonnal teljesítve ne legyen ! A korán felkelő nap már nem találta ágyban a három egyént, kiket a kertben hittünk Bandi szivében a féltékenység furiái dühöngtek, s nem találta helyet az ágyban, fölkelt, annélkül. hogy szemét behunyta volna. Szerette Júliát s azt liivé, ha ott hagyja, az utánna fog menni hogv megkérlelje. Azonban csalódott ! Vissza menni meg ó nem akart. - Hátha — gondola — e mai esti találkozás a válást akarta elősegíteni, -- hátha előre kigondolt dolog volt, avagy nem ö hozá e fel az uraság ,,é rd e k e s" viseletet .... nem, nem ! Julia nein hihet oly rosz leány. Holnap minden elválik ; holnap mindent megtudok ! Beadom lemondásomat, s távozni fogok ; ha szeret, úgy is marasztani fog, mert apjának kell a lemondást beadnom; ha neinszeret — akkor úgy sem messzire kell mennem, a csúcs elég magas arra, hogyha alá vetem magam, ne fájjon többé semmi. ... Es ha szeret? . . . Akkor még ma meg kérem kezét, hogy nőin legyen ! — De ha nem szeret! . . . hát tudott volna ez a jó leány annyit hazudni, olyan ártatlanul? . . Nem! nem! - Szegény Bandi! Jobb volna, ha most mennél fél a csúcsra, mielőtt tudnád mi történt. — Julia sem tudott nyugodni. Elaltatott lelkének ugyan nem az fájt, hogy Bandit megcsalta, hogy szerelmét áruba adta; nem, hanem anyja jó tanácsai jutottak eszébe, — s ez bántotta kimondhatatlanul, hogy az estve épen ellenkezőt cselekedett! — Ah ! hogy fog majd boszankodni Bandi, ha látja, mint sétálok az uraság karján ! . . . Csupa hiúság s félre értés. Dombházi a magános együttlét örömei után édesen aludt váukosain, de reggel feJé rémes álomra ébredt fel s nem tudott többé az ágyban maradni. Felöltözött. Hosszú lépésekkel mérte a szobát, s tervet főzött ki, hogyan lehetne hibáját feltűnés nélkül jóvá tenni? Mégis messze ragadt a szenvedély, nem kelleti volna első alkalommal annyira mennem, — de nem tudtam ellenállni . . . Es még ki is békülhet vala azzal a fickóval, s akkor nem leszek képes kiütni a nyeregből! . . . llaha! Képzelem milyen szemeket fog mereszteni reám, ha kedvese egy hangot sem fog szóllani hozzá! - Csak ez a leány el ne bamarkodná a dolgot, mert attól a paraszttól még kitelik, hogy éjjel reám tor, s megfojt. • • • Ugy nyak tekerést emlegette; épen olyan kinézese \an, mintha hóhér lett volna. — Nó egy pár heti boldogság ennyi aggodalommal fölér, és akkor — ssss ... elrepülünk. Julia itt marad s legyen vele boldog! Ilyenek a k ö n nyel tu ii e k ! A legszentebb dolgokat áldozzák tel elragadt szenvedélyüknek és azután nagy n a k, n e m esnek tartják magukat, sőt mi több, azt hiszik, Ii o g y ö k e m b o r e k !
