Pápai Lapok. 3. évfolyam, 1876

1876-09-23

iránt lelkesedni nem birás miatt, tán mindenkorra is elvesztette. Az eszmék valósulására nem minden idő és viszony eléggé kedvező. Most, dacára az országos termény és iparkiállításnak, a nemzetközi congressusi- természetvizsgálói- őstörténelmet kutató összejövetelek, ünnepélyességeknek és országosan megfogyott kertterményeknek, kiváló figyelem fordult ezen üdvös eszme megvalósítására. és az érdekeltség kitűnő fokozottságához képest a legbiztosabb siker mutatkozott annak életerős kezdete és keresztülviteléhöz. Ha netalán az áthelyezéssel csorbát szenvedne a lelkesedés, és a megalakulás nem oly ügyszeretettel jőne létre, mint az eszme megkíván ná, feleljenek érte azok, a kik e szélesen hullámzó mozgalmat, bármi okból is, irányából kizavarták. ^^ Válaszul Pereszlényi urnák. Pereszlényi János úr a „Pápai Lapok" niult számában reflectálva, Ne sértsük a történetet cimü cikkemre, elfogultságot vet szememre. „Beszéljen maga a történet" — cini alatt megjelent cikkében, először megrója Szerényí urat, liogy I. Istvánról balul ítélt, s végül megtámad engem, mivel szerinte szenvedélyesen rontottam neki Szerényinek. Külön ben éles kriticátnnak, mely ,,nem ment az egyoldalúságtól" alapját vérmérsékemben véli rejlení. Merci eher Pereszlényi! Sajnálom, de ily nemű kutatások terén önt nem követhetem. Bármily érdekes volna is, én semmi hajlamot nem érzek magamban igen tisztelt Pereszlényi úr vérmérsékletének elemzésére. Mas részről ama cikkemnek megtámadott állításait l'eutartom egytől egyig ; Pereszlényi űr azokat nem eáíolta meg egyetlen pontban sem; sőt midőn támadásában rendszeresen, vagy olyat cáfol, a mit én nem állítottam, vagy ferdít, vagy mig egyik szavában cáfolja állításomat, a másikban megerősíti, kénytelen vagyok kimondani, hogy szépségesen megverte önmagát. Nézzük röviden „részrehajlatlan bírálattal" az én állításaimat, s Pereszlényi urnák ezekre vonatkozó reflexióit. En a hunokról igy nyilatkoztam : . , velünk rokon fajú nép A magyarnál számban nagyobb s hatalmasabb nemzet Győzhetlen királya Attila alatt ott tombolt a porba omlott Európának homlokán, s parancs-szava elhangzott a Rajnáig. A hun pogány maradt, s végül bálványaival együtt letűnt az örök semmiségbe. Ennyit mondtam s nem többet IIa t Pereszlényi úr ezen állításaimon megütközött, inéi J " tóztassék őket megcáfolni. — O azonban idézett cikkében ezen általam fölemlített történeti tényeket megkerülve, a hun s más népek erkölcsi s értelmi fejlettségéről elmélkedik ; aztán idézi Boesor szavait „Attila hódítmányaiból Volgától a Rajnáig roppant birodalmat alkotott. — De mivel a hunnoknak egyéb rendeltetésük nem volt, mint az új európai népeket Róma kikezdésére szorítani, ennek teljesítése után a világ színpadáról le kelle tűnniük," és felkiált ,,mennyivel magasabb szempontból mérlegeli Boesor jeles történészünk — Cmár t. i. mint én) a hunnép ..szerepet! Őszinte szólva t. Pereszlényi úr, én bizony nem tudom. Azt azonban nyugodt lélekkel merem állítani, hogy az én nyilatkozatom megegyez Boesor szavainak jól felfogott értelmével. A hunnok Boesor szerint a római birodalom kikezdésére szorították a népeket. Ugyan mivel ? talán barátságos egyezkedéssel, szép szóval, tollal ? . .. Oh nem. Pereszlényi úr nagyon jól tudja, hogy vérontó fegyverrel ; százezrek holttestei s szétdúlt virágzó városok íüstülgő romjai felett folytatták azt a szorítást, és hogy annak a római birodalomnak kikezdése — egyszersmind a régi római műveltség, tudomány s művészet számtalan remek alkotásainak, drága emlékeinek sírásója vala. Lehet, hogy Pereszlényi úr ís azon elvet vallja: „Építeni szép, rontani felséges." Ez esetben elismerem, igen szép rózsás színben lehet feltüntetni a vérázott hun legyverek szereplését. Nagyon Örvendek külünhen, hogy Pereszlényi úr, Bocsort mint auctoritást idézi a történet mezején. S kérem legyen szives figyelemre méltatni jelzett író következő állításait is a hunnohról : „ . . tovább áraszták dulásaikat szintúgy a felzaklatott népek, mint a római császárok ellen, kik nem egyszer csak adófizetéssel csillapíthaták le a bősz harcosokat. . .." „A megoszlás óta még bátrabban üzék a hunnok rablásaikat*). IS Attiláról: „Birodalma, mivel csak személyes erőszakon alapult, holtával szétbomlott **). Es most tisztelettel felhívom Pereszlényi urat, legyen szives kimutatni, de nem saját képzelete gazdag tárházából, hanem az én megtámadott cikkemből merített idézetekkel — hogy méltatlanul nyilatkoztam a hunnokról, hogy többet s roszabbat állítottam róluk, mint a mennyit a történet, s küzelebb Boesornak idézett munkája elbeszél. — Miután pedig ez ünnek sikerülni nem fog, más részről arra kérem, hogy, ha sérti önnek Ízlését azon állítás, mely szerint a hun a merre haladott, dúlt és rablást iizott, ezért ne én ellenem támadjon, ki egy szóval sem mondtam ilyet Attila népéről, hanem végezzen Bocsorral, ki ezt ismételve - és bizonynyal nem oknélkiil állítja. Pereszlényi ur továbbá azt írja, hogy én a tübbi népekről ugy beszélek, mintha azok „mind csupa szentek lennének. Tisztelt Pereszlényi ur képzelt világában meglehet hogy igy beszéltem, de ama megtámadott cikkben egyetlen szóval sem említettem „a tübbi népek" erkülcsi minőségét vagy épen főlényét, s igy ama vád igen Ízetlen ráfogássá törpül. Azt is megengedem, hogy Pereszlényi ur szerette volna, ha Gyurátz „ugy beszél," mert akkor beszéde igen hálás tárgy lesz vala a eritikai vessző megforgatására. Miután azonban — ezer bocsánat — elmulasztottam ,ugy beszélni'

4 tisztelt ellentelem nem én általam, hanem ün maga által emelt szentek ellen polemisal. Sok szerencsét hozzá. — A magyarokról én jelzett cikkemben igy irtani: „a magyarok leverve az itt talált népeket, megkezdek a rabló hadjárataikat a szomszédok ellen " — Ezen állítás is sérti Pereszlényi ur nézetét a magyarok viselt dolgairól. Mindazáltal távolról sem cáfolja meg hanem csak azt nem írja alá : , hogy őseink, mind•) Boesor: Magyarorsz. tört. 10. I •*) U. o. -L. 1 untalan pusztán csak rabló hadjáratot folytattak volna." Engedelmet kérek ; ama cikkemben én ezt nem állítottam. Azt tessék megcáfolni, amit írtam. Igazán sajátságos Pereszlényi ur érvelése ellenem. Citálja Bocsort, ki azt mondja: „Mig Árpád élt, csak az egyes vezérek kalandor csapatai dúlták Német s Olaszországot : S aztán azt mondja tisztelt elenfelem , ,,Egyes törzsfőnökük kihágásáért, kalandos dulásaiért azonban nem szabad az egész népet elitélni s rabló kalandokat szomjuhozónak tartani." Különös. De hát a kik amaz egyes vezérek alatt székiben dúlták német s Olaszországot, nem magyarok voltak ? Aztán, mikor Árpád után a nemzet tömege dult fejedelmei alatt a szomszéd országokban, akkor már szabad elitélni, s rablókalandokat szomjuzónak tartani a magyar népet Pereszlényi ur szerint ís ? Ha a rablás rablóra utal, akkor ugy hiszem igen, mert alább maga állítja, hogy „a győzedelmes magyarok kíméletlenül kirabolták ^Bocsornál „rabolták") Némethon keleti tüldjeit." Vagy talán ki lehet menteni őseink rablásait a németek visszavert támadására való utalással V Ezt ugy gondolom Pereszlényi ur sem akarja mondani, miután bölcsen tudja, hogy azt a szerencsétlen gyermek Lajost csak a magyarok ismételt pusztító becsapásai kényszerítették a támadásra, s ha bár elődeink győztek, e győzelem nem jogosítá őket a közel s távol országok kirablására. Különben, legyen szabad a magyarok első szereplésére, viselt dolgaira vonatkozólag idézném a Pereszlényi úr által említett írók müveiből pár helyet. Toldi igy ír ide célzólag : „Nemzetünk élete a kilenc és tizedik században többnyire harcos kirohanásokban tölt el. A keleti birodalom, ugy Olasz és Német, Helvét, Francia, süt Spanyolország is, részint huzamosan szenvedtek csapásaik alatt." Boesor pedig igy szól, az Árpád utáni viszonyokat rajzolva: „Az ázsiai liarcés rablásvágy a pogány kebleket még nem hagyta el." Továbbá gyermek Lajos szerencsétlen felkeléséről a magyarok ellen s a bajor, frank, alleman csapatokkal újra megkisérlett támadásról emlékezve irja: „A magyarok ezt is leverék s fékezhetlen dulásaikkal egész Rajnáig nyomultak Dili Franciaészaki Olasz s egész Németország vérzett csapásaik alatt ***). Az I, Ottóval kütütt békéről. „E béke s az augsburgi csata legelső diadala a germán szellemnek a magyar vadságon *«**." A magyarok jellemét rajzolva, a becsérzet, nagylelkűség, szótartás, szemérem, szigorú családiság, vendégszeretet, vitézség s más nemes tulajdonaik mellett, megjegyzi, hogy . . . ,.a dics- és martalékvágy, a pompa kedvelés, nyerseség, önhittség, pártosság, viszálkodás, harcdüh stb. továbbra is szokott szenvedélyei maradtak. . . ***>*

)

m Bocsorral a pogány magyarok viselt dolgait illetőleg egy nézeten vannak a tübbi magyar történet írók is. — Ho«v még csak egyet említsek, Horváth Mih. szóról szóra ezt irja: „Nem egy könnyen tudtak leszokni eleink a félszázadnál tovább üzütt rablóka Undokról... ***»*) És most ismételve felkérem *) A magy. nemz, irod. tört. 19. I. 1832. **) Magy. org. tört. 1. Löt. 10. 1. U. o. 41' 1. ••*•) U. o. •••*•) U. 0.56.1. Magvar org, tört. 1. köt. ill. I darabon birneves virágos kertet, melyet a „Szép Juliska" kezei művelnek. -- Oh! nagyságod bizonyosan látott annál már szebbet ís, — feleié a leány szerényen, — s nem érdemes ez arra, hogy ide fáradt nagyságod ha csak... — No természetesen más dolgom is van, de leginkább azért jövék. Es ha ellenére nincs Pál — bácsi — engedje meg hogy igy hívjam ! mutassa is meg nekem azt mindjárt, mert én a virágokat kimondhatatlanul szeretem ! Dombházi Arthur ezzel karját Máthé Pál uram karjába fűzé és megindult vele a kert felé. Mikor aztán lenn voltak, elkezdett az üreggel azon a mézes-mázos nyelven beszélni, mely annyi ember fejét elbódította már, s midőn két óráig a kertben voltak, Máthé Pál uram megesküdött volna, hogy jobb uraság nincs a világon mint az övé. Hogy is ne/ Két órai beszélgetés eredménye az lett, hogy az egyszerű kertészből a dombházi birtok tiszttartója lett, — mégis csak nagy jóság ilyen elismeréssel a sok évi szolgálat után. Az öreg csak a jó oldalát látta a dolognak, de nem látta a hallót, mely leánya becsületének nyaka köré fonódott alattomban. — Es a mindent éber figyelemmel kisérö Máthé Pálnak ez volt első és utolsó ballépése életében, hogy a józan észt tanácsadóul fel nem kérve, elfogadta fiatal uiától, a tiszttartói állást. — Ali! gondola Máthé Pál uram, — most kétszeresjövedelmem leend, s még e paraszt is jobban fog tisztelni. — Eddig csak azért tisztelt, inert egyszerű ember létemre olyan szép leányt tudtam nevelni, ki egyszersmind olyan jó is! Most már azért is fog beesülni, hogy egyszerű ember létemre, ki tudtam érdemelni, hogy ti.-zttartó legyek. Kevés idő múlva az ebédnél Julia is megtudta az újságot, — s elkomorodott hallatára; Domházi Arthúrnak pedig ismét alkalma volt a szép leányt, mint jó házi aszszouyt ís megismerni. Dombházi estve tudtára adá az öreg tiszttartónak, hogy újításokat szándékozik tenni, s hogy tübb ideig fog a dombházi udvarházban időzni. (Folytatjuk>. OTT ÁLLOTTUNK . . . Ott állottunk a vén hársfa alatt. Fehér kacsod kezembe' reszketett. Megesküdtél, hogy hü maradsz hozzám . . . A csillagok hallották esküdet 1 Soká, soká nem láttalak aztán! Szerelmem bár egyre, fokozva nőtt. S mire érted hozzád visszatértem: Megesküdtél mással — a pap előtt. Ismertem már a nö csalfaságát. Nem csudáltam ezt sem oly szerfelett. Ilej, csupán csak azon tud vágy t épdel, — Kit csaltál meg hamis esküvéssel: Engemet-e, avagy tán férjedet?! f E Ii e n <; y u 1 a. Rousseau önvallomásai. Franciából Edéiényilől. A nevelésügy barátai bizonyára ismerik Rousseau nevét; a művelt közönség olvasta már. nemrég magyar nyelven is Kührer Ignátz fordításában megjelent, a maga idejében sensatiót keltett jeles munkáját , Emilt. — Nincs szándékunk nagyságáról beszélni, a történelem meghozta már felette az Ítéletet; de «hajtanok ismerni öt közelebbiül magán és nyilvános életében. E célból az önmaga által megirt életrajzából, híres önvallomásaiból (J,es confessionsj mutatunk be némi kivonatos vázlatokat. 1712—1719. Oly merényletre vállalkoztam, melyre