Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-03-13

f Báró Uchtritz Emiiné, szül. ^ $k Amadé Dominika grófné Nem lehet, hogy e lap is meg ne emlékezzék aivól, kinek országszerte ismert tisztelt neve — fájdalom — ékíti « cikk fejezetét. — Báró Uchtritz Emiiné a napokban Budapesten elhunyt kitűnő főrangú hölgy, a miénk is volt kissé, mig élt, — a mi halottunk is most, hogy őseihez költözők. Benne a haza leghűbb leányai egyikét, az emberiség leghűbb tagját, s a magyar aristocratia Iegérdemesb, legtiszteletreméltóbb asszonyát veszíté. Lángoló hazaszeretetének fényes tanúbizonyságait nem egyszer láttuk mi, kik ismertük, s tapasztalhatá a haza, kiért ama gyászos években fogságot szenvedett. 0, az idegen nevelésben részesült, hajlott korában kezdé hazája nyelvét megismerni és megtanulta azt, és nem beszélt más nyelven, ha csak elkerülbeté. — Jó szivének, jótékonyságának soká fennmaradó tanúsága a chronica, melynek minden betűjét egy-egy marcaltői és sok vidéki ember képezi. Háza Mekkája volt minden ismerősének, de az leginkább a müveit középosztálynak, mely a grófnőben előképét, rajongásig szeretett bálványát látta. Szalonjában mindenki boldog volt, s a kinek otthonja nem volt, otthont Jelt azokban. Vendégei mindegyike adós maradt neki az elismerés és hála adójával, és mindenki hagyott ott valamit: szivének egy részét. — Nekem is gyermekkorom minden szép órája személyéhez van fűzve, és sok ifjúságoméból is. Hányszor ült órákig a botegek ágyánál, hányszor vigasztalt engem is, midőn a betegség már le-lesújtot.t. — Mások gyászában, fájdalmában hogy sietett osztozni, és hogy sirt a sirókkal, és hogy örült mások örömeinek. — Csupa szív volt ő, előtte rosz ember nem létezett; ,,a jó" volt nála mindenkinek praedicatuma. — De kérdezzétek meg a marcaltőieket, ők fognak róla beszélni. Kérdezzétek meg, milyen fájdalmasan esett nekik, hogy a grófnő pár év előtt elköltözött körüliből, a kik benne anyát, álmaik virrasztó angyalát, és gyermekeik keresztanyát leltek. Az Övéké volt minden ideje, hisz még étkezés közben is a szegény gyermekek számára való ruhák készítésével foglalkozók. Kérdezzétek meg őket — mi hallgatunk. Tetőtől talpig szabadelvű volt e nő és magyar mindenekfelett. Megszerezte a magyar könyveket és olvasott, hogy a magyar nyelvben minél jobban haladjon. Kedvenc olvasmánya a „Hon" volt — kedvenc irója Jókai. Szellem és elegancia volt körének kínyomata és mégis semmi fesz^ semmi tán feszélyező etiquette. — Kivel jó vagy balsors összehozta, arról el soha nem feledkezett. Midőn pozsonyban fogságát szenvedé több főrangú hölgygyei, kisebbik fia dajkája is vele volt a börtönben. 0 ezt soha sem feledé, s húsz év múlva is szabadon jött a pórnő fényes termeibe, és órákig elült vendégei közt: „mert hiszen vele volt ö a börtönben is." A győri jótékony nöegyletnek sok éven át elnöknője volt ö, s valóban nem is találhattak volna ez állásra méltóbbat mint őt, ki oly általánosan ismert volt jótékony szelleméről. Mindenki szerette, a ki csak ismerte, s a halál által okozott gyász lesújtó mindannyiunkra, kik tudjuk, hogy mit vesztettünk benne mi, s mit a közérdek.—• Mi, a kik tudjuk, hogy minden művészeti és szellemi mozgalom úgy érdekelte és ugy sietett tehetségeivel azok gyámolítására—mi tudjuk, mennyire sajnálhatják elhunytát a művészi és szellemi célokE várost is szerette, sok jó embere lakott itt, és kellemes napjai is folytak le falaink között. Midőn évek előtt elhagyd vidékünket és a budai várba költözött, mi is fájdalmas érzések közt váltunk meg tőle, és ünnep volt Öt évről-évre viszontláthatnunk. Most már csak a fájdalom maradt meg, ily ünnepeink többé soha nem lesznek. Áldás poraira ! Bocsásson meg nekem szelleme, hogy nyilvánosan megemlékeztem róla — ki a jótettet titokban tudta tartani. Bocsásson meg a közönség a tán hozzá méltatlan sorokért, pótolja azok hiányait a szív őszintesége, melyből e szavak folytak. Régiség. VII. A türelmi parancs, és a pápai szabóczéh ingerültsége. A százados ingerültséget elnémitni, másrészről az egyéni s felekezeti létjogot érvényre emelni, s a bárhonnan jövő támadás ellen biztosítni, volt célja ama fejedelmi parancsnak, mely 1781. október 2Í). kibocsátott. E parancs először a megye székhelyén gyülésijeg hirdettetett ki országszerte; azután helységenként currens által, de mennyire nem részesült az mindenütt kedvező fogadtatásban, igazolja a levél, melyet Sándor Gergely pápai reform, elöljáró küldött a Veszprémben időző Eőry János főgondnoknak, — a levél betűszerinti tartalma ez: A Currensnek már az az eífectussa lett, hogy a szabócéh hétfőn a kántormisére levén, a protestánsok nem mentek el, de az Offertoriumra minden ember megfizette az öt garast, régi szokás szerént. De azzal meg nem elégedtek, hanem mindeniket egyegy forintra büntették, — és midőn okát kérdezték, miért nem mentek a misére? Nyul János kezükbe adta a magyar parancsolatot, állítván, hogy cz a királyi parancsolat dispensálja őket a misétől, erre Sajnovics Mihály felkelvén, azt felelte: ha ilyen parancsolatot harmincat adnak is egy krajcáron, semmit nem ér, ez csak olyan parancsolat, ni i n t a milyet K ássa Domokos e r e s z t e 11 k i, a k i t P e sten felakasztottak, azt is ott akasztják fel, a ki ezt kieresztette, — azután a csizmája talpát megütvén, úgymond, ez is többet ér nála, ilyet én is tudnék íratni. Ezt a többiek mind igen nevették, csúfolták, s iszonyú káromkodást vittek véghez, mi vélték a harmadik apjokat anyjokat is. A céhmester pedig azt mondotta: ha azt akarj ák, hogy a misére ne parancsoljam, nekem küldjön a Császár levelet, mert addig parancsoltatom. Utoljára nekiek mentek, felkiáltván, Jiuzd ki az ilyen adta teremt ette kálvinistáit s mind kihányták őket, hogy el nem mentek a misére A protestánsok ezek voltak jelen: Nyúl János, Keresztúri Miklós, Nagy Sámuel, Gaál András, Lutor János, Szesődi István. E volt városunkban a vallási íanatismus, fensőbbség! gög