Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-02-27

€sak egyszer ébredj : tőlünk elbúcsúzni, Csak egyszer add szorítni jobb kezed! Hisz a nap is bucsuzva száll előlünk, Ha végórája már elérkezett. Te is napunk valál, táraid reménye, Magas törekvés lakta lelkedet; Elállt az ész, és a sziv megszűnt dobogni; — Reményt, törekvést a sir eltemet. Ez édes —fájó dalt — ki a barátság Szent eszméjét oly biven felfogad — Örök emlékül szentelik barátid, Kik nem felednek, de gondolnak rád. öli, a halál, a legkinosb valóság, Az, amely legszentebb emléket ád: Hiába állna hantjaid fölött érc, Vagy drágakő; mert az nem áld, imád! Tavasz felé jött, élted szép korában, Hideg lehével a siri halál, A mig nem erezed tövis szúrását Az életnek, mely örömmel kinál. . . S midőn örülni kellene, sötét bú Borítja a sziv derült egét, — És annyi szivet élve eltemet már . . Te ily sors kínjait nem erezed! Pihensz nyugodtan sirí nyoszolyádon, Amíg minden sziv olyan nyugtalan; Egy hü barát lön benned elveszítve, Kinek ezentúl gyászos halma van. He e halom nem csak tied, — miénk is í Könyüink áztatják zöld hantjait, Es elrebegjük: légyen álma boldog, Csendes, nyugodt!... hü barát nyugszik itt! Uj vári E I ek. Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta B e 1 á ny i F erén c. (20. folytatás). Sokkal borzasztóbb mult állt a gróf emlékei közt első helyen, semhogy ily gondolatoktól a jogosságot meglehetett volna tagadni. Mikor a gróf fölemelkedett, halálsápadt volt az arca, ugy hogy mindenki megijedve hátrált. Végig simította homlokát és sóhajtva így szólla. — Igy lebukni mennyemből, borzasztó. Bocsássatok,— Viktor, ha előtted szent házam becsülete, ne késleltess ! Már most senki sem tartóztatta, senki sem kérdezte, mért és hová, csakhamar Viktor is nyeregben ült, s követték a gróf saját laka felé ; a gróf már jóval előbbre volt, de lova fáradtabb lévén, utolérték, s szótlan vágtattak tovább, az éj homályában. A mint az első magaslatra értek, mely a gróf kastélyát eleikbe tünteté, világosság tünt szemeikbe, melyről csakhamar tisztába jöttek, hogy tüz. A gróf egy percig habozott, hogy tájékozza magát. — Nálunk ég — kiáltá Viktor —— Istenem a kerti lakban, - viszonzá a gróf, — ha az alávaló igy gondol engem tévútra vezetni. A lovak még gyorsabban vágtattak "már most, és képzelhetlen rövid idő alatt a kastélyhoz értek. Ott nagy volta sürgés, forgás. A tüzet most vették csak észre és az oltáshoz láttak. A gróf a futkozó embereken túlhaladva a nyitott parkajtón bevágtatott, és csakhamar az égő kerti lakhoz ért. Itt néhány jajveszékelő nőalakot látott, de a sötétség akadályozta, hogy felismerje őket. A grófok leugrottak lovaikról, és a fiatal férj épen beakart rontani az égő épületbe, mikor közel hozzá e szavakat: „Istenem, csak tudnám ben van-e Irén." E hang ismerősnek látszott, megfordult, s nejét ismerte fel. — Laura kiáltá — te itt? — A grófnő feléje sietett; társnője is, ki nem volt más, mint Mary. — Ah itt vagy, — kiáltá — már most nyugodtabb vagyok ; attól tartottam, hogy távolról meglátod a tüzet, s azt hiszed, hogy én itt vagyok. — Nos, és nem voltál itt? — Kérdi sebesen a gróf, kinek gyanúja azon ártatlan pillantásoknál, miket neje reá vetett, nagyon engedett. — Nem — feleié a grófnő szemlesütve — én megakartalak lepni és a kastélyban akartam hálni. A gróf hevesen ragadta nejét magához. — Boldogságom, mindenem — rebegé és hallgatagon bocsánatot kért nejétől a gyanúért, melylyel sérté. A grófné nem ellenkezett, azután hamar kibontakozott megint. — Istenem, — monda, — de Irén — — Mi van Irénnel? — kérdi a gróf — — O r.eki engedtem át a kerti lakot és igy itt benn kellene lennie. — Nagy ég — kiálta fel a gróf — még talán nem késő,— emberek, a lépcső még szabad, kinek bátorsága van berontani és a nőt, ki benn van

; megmenteni, nagy jutalomra számíthat. E szavak az oltó cselédséghez volt intézve, kik minden oldalról Adorján gondos intézkedéseinek engedelmeskedve az oltásban jártak el. Néhány kapott az alkalmon és berontott a házba, kikutatták mindenfelől, de nem találtak senkit; csakhogy a háló lakosztályba nem juthattak már, mert onnan látszott a tüz kiindulni. Epen tovább akartak tanakodni, mikor zaj hallatszott a közel bokrok közül és ily kiáltások hangzottak. — Itt a gyújtogató — itt a gazember. — A gróf természetes érdeklődéssel sietett e csoporthoz és a boszura nagykedvet mutató cselédség közepette Hektor kedvenc inasát látta. A mint a gróf közeledett a csoport szétvált. — Hisz ez Hektor gróf komornyikja —monda a gróf meglepetve, s hozzáfordulva folytatá — hát te gyújtottad fel a házamat ? A kérdezett hallgatott, helyette volt elég válasz — Ott a kanócz; mit kezéből facsartunk ki kiáltá az egyik. — Itt rejtodzik a bokrokban, hol véletlen találtuk, mi-