Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-08-21

2Ö2 EZ IS SZERELMES VERS, zép virága szép nemednek, Angyal itt a föld tekén Engedd meg, hogy üdvözüljek I Ajkad bűvös zengzetén. És engedd, hogy Madonna kent Imádjalak tégedet; Imádásod üdvre, vagy bár Kárhozatra is vezet. Sötét hajad éjszakája, Magas fenkölt homlokod, Csillagszemed menyországa, Hol bódító tűz lobog. Bíbor ajkad mosolygása, Tündér arcod édene ... Te vagy, te vagy e kebelnek Mindenható istene. Ah ! hát-még a sylphid termet S a parányi kis kezek, Melyek lágy érintésétől Főni szédül s a szív remeg. Szép vagy, mint a hajnal-álom, Mit fest bűvös képzelet.. . Szép a földön s fenn az égben Levő minden szép felett. Királynő vagy, s én rabszolgád, Szavad parancskent veszem; Szólj, s az eget csillagostul Lábaid elé teszem. Kioltom a pokol tüzet, Vagy a mennyet lehozom, Es utadat, ha kívánod Szivárvány nyal bevonom . . . lm beléptem bűvkörödbe . Es varázsod kötve tart: Boldogíts hát, óh boldogíts Engemet, szegén y m a gyárt! Tuba János. Mire gondolkodni kezdünk. Ceszóly. — Irta: Zoltay. (20. Folytatás). Adrienne szerette szülőit, s azon tudat, hogy azok csak nevelőszülői

1 voltak, nem változtatott semmit érzelmén. Kettős volt tehát azon mély levertségnek oka, melyet különösen Romváriné halála után érzett, a szeretett egyének elvesztése, s a reménytelen anyagi helyzet. A fájdalomtól gyötörtén találjuk Adrienne-1 kicsiny szobájában, könytelt szemekkel esdve segélyért a megváltótól, kinek képe előtt térdelt. Hosszas volt az ima, melyet hozzá intézett, le volt abban festve az ifjú hölgynek kétségbeejtő helyzete ; azon elhagyatottság, árvaság, tanácsnélküliség, melyben volt. Imája, úgy látszik, meg Iőn hallgatva. Nyugodtabb vonásokkal hagyta el ima helyét, mint sem azt elfoglalá, egy hálás pillantást vetett a Megváhó dicsfénytől övedzett arcára, s nyugalomra hajtá fejét. Ez volt az első éj nevelőanyja halála óta, melyet üdítő álomban töltött. Reggel felóltve legegyszerűbb ruháit, kocsira ült, s A.-ra, egykori boldogságának színhelyére hajtatott, s az apáca-zárda előtt szállt le a kocsiról. Néhány pillanat múlva bejelenteté magát a fejedélémnönél, s be is bocsátatott ahhoz. — Ha nem hallom nevét kisasszony, meg sem ismerem önt, szóla a fejedelemnő, különösen megnyomta a kisasszony szót, s az orrán nyugvó szemüveg fölött méregetve Adriennét. — Annyira megváltoztam volna nagyságos asszonyom ? kérdé Adrienne némileg megütközve a hideg fogadtatáson. — Teljesen át van alakítva! léptei, tartása, arca, hangja, minden megváltozott, mintha nem is o in v á r i Adrienné volna, viszonzá a fejedelemnő a nevet ismét erős hangnyomatt'al ejtve ki. Adrienné elérté a célzást s pirulva suté le szemeit. — Hja ! folytatá szavait ö nagysága, a külvilági élet, a mulatságok, az erkölcstelen tánc, éjjelezések, kimerültség, titkos vágyak, elfojtott érzelmek, mindezek oly tényezők, melyek egy, a zárdában nevelt leányt tökéletesen átidomítanak, hogy megmondjam: elferdítenek, végzé szavait az érdemes főnöknő, nagyot szippantva burnót szelencé— Nagyságod szemrehányást tesz nekem azon élet miatt, melyet e zárda falain kivül vittem, pedig Isten látja? lelkemet! az itteni és az ottani élet között nálam alig volt külömbség. En a külvilágban is azon elveket tartam szem előtt, melyeket nagyságod velem megismertetett, és ott is ugy iparkodtam élni, hogy azokhoz hűtlen ne legyek — mentegeié magát Adrienne. — Iparkodni lehet édesem, de azt ön is igen jól tudja, hogy nem mindig érjük el azt, a miután iparkodunk, jegyzé meg némi gúnynyal ő nagysága. — Igen, azt tudom. Reám azonban e gyakori eset nem alkalmazható, én el is értem azt, mi után iparkodtam. — Igazán ? kérdé kétkedő arccal a fejedelemnő. — Azt hiszem! — Hinni! hinni! — Sokat hisz az ember maga felöl olyat, a mit nem kellene hinni, mert balhité Adriennének e vastag kétkedés ellen nem voltak szavai; hallgatott tehát, s nem győzött eleget csodálkozni azon változás felett, melyen a főnöknő néhány év alatt keresztül ment. A főnöknő is hallgatóit. Talán módokról gondolkodott az előtte, álló ifjú hölgy kínzására. — Minek is köszönhetem e ritka- szerencsét, hogy