Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-06-26

ELJEGYZÉSKOR. 1875. mire ugy vágytam, Mit a sorstól kértem, Azt az édes pillanatot, Megengedte érnem. Álmaimnak tárgya Eszményimnek képe, Megvalósult, beteljesült Köszönet sors, érte! Nekem felejtbetlen Az a boldog óra, Mikor felnyitád szép szádat Te, az „igen" szóra. Mikor piros ajkad Hűséget fogadott, Mindkettőnk szerető szive Hangosan dobogott. Miért kérdeném én Lesz-e jövő elet? Hisz azt tudom, hisz azt érzem Boldog leszek véled! Hajolj ránk, borulj ránk, Nyíló fa virága! Hogy édes boldogságunkat Senki ne is lássa. Devccseri. Mire gondolkodni kezdünk. Beszély. — Irta: Zoltny. (12- Folytatás). — Tekintetes uram ! kezdé a tanuk távozása után az ispán, engedje meg, hogy úi, családjuknak régi szolgája, <;gy kérdést intézhessek önhöz ? — Mi volna az? — Miért adja haszonbérbe birtokát'? — Elutazom s igy nem kezelhetem magam ? — Hová? ha szabad kérdezni. — Azt magam sem tudom. Az ispán itt ismét fejét kezdé csóválni, mintha mondaná: furcsa bizony ez a dolog! — De ha nem tudja, hová fog utazni, folytatá az öreg, hová küldj em én a bért ? — Sehová. Tegye a legközelebbi takarékpénztárba; honnan majd átveszem, ha hazajövök. E felelet után Aladár oly mozdulatot tön, melyből ispánja megérté, hogy már végeztek. El is hagyta az öreg, ura szobáját, a nélkül, hogy aggodalmaitól is megtudott volna válni; folyvást a fejét csóválta, nehogy véletlenül belé találjon menni ama gondolat, miszerint mindaz, mit ura tett, helyes cselekedet. — Bérbe adni ily szép jószágot 4000 forintért — dörmögő magában, instructióval együtt, azt mondani, hogy ha esetleg vissza jön, hat év múlva átveszi, ha pedig nem, az enyém lesz, s mindezt oly rögtön, minden bevezetés nélkül tenni, még sincs a maga rendjén ! Nagy baja támadhatott az én szegény uramnak! — No de, jó kezekbe tette le vagyonát! Majd a jó isten megsegíti öt is, engem is; tőle elveszi baját — mert annyi bizonyos, hogy nagy bajának keli lennie — tőlem pedig a nagy felelősséget; ámbár igaz, hogy e szerződéssel a világ előtt minden tisztázva van, de nem* előttem, nem fogom én soha bérletnek tekinteni köztünk a viszonyt, mert azon tudatot nem volna képes lelkiismeretem elviselni, hogy én jó uramat n a g y b ú j á b a n elhagyhattam s azt magam javára fordítottam. A mi fizetésem kijár, azt majd a jövedelemből magamhoz veszem, a többi pedig a takarékpénztárba fog letétetni. Még folytatá egy időig okoskodásait az ispán, s már majd lakásához ért, mielön egy jó gondolata támadt. Elmegy rögtön Rétlakra s megmutatja az okmányt Rétlakinak, felkérve egyszersmind őt, ura bajának orvoslása végett. E jó gondolatnak az öreg Nngy Pál annyira megörvendett, hogy egész vidámsággal kezdé meg útját Rétlak felé. Aladárnak azonban, ki folyton szemmel tartó ispánját^ s ki előtt nem látszott épen valószínűtlennek, hogy az öreg Nagy az okmányt Rétlakíval közlendi, nem kerülte ki figyelmét sem az irány változtatás, sem pedig a derült arc. — Hová megy ön ispán i\r? kérdé Aladár útját állva az ispánnak. — En ? — én ? — kérem alásan, líebegé az öreg, hát azt gondoltam, hogy izé — megnézem a repce vetést, vájjon lehetne-e már kaszáltatui. — Ispán úr ! ön nem mond igazat, szóla Aladár, kit aa öreg zavara kezde meggyőzni szándékáról, ön engem kiakar játszani, ön Rétlakra akar menni. — Már miért tagadnám most, hiszen ugy is tudja, — igaz, én Rétlakra akartam menni, szóla bűnbánó arccal azispán. — S miért akart odamenni ? — Megmutatni a szerződést volt gyámatyjának. — Jól van, csak menjen Rétlakra ; jegyezze meg azonban magának, hogy ugyan azon napon, melyen a szerződést Rétlakival közli, én összes vagyonomat végrendeletileg temlomépítések-, harangöntések

re hagyományozom s másnap főbe lövöm magam, tehát menjen Rétlakra — ha tetszik — s e szókkal hátat fordított az öreg ispánnak. Az ispánnak természetesen minden kedve elment rétlaki útjától, s elvesztette egyszersmind vidorságát is, melyet ama reményt támasztott benne, hogy Rétlaki ura baján segíteni fog. Most már megszűnt e remény, mert a lehetőség is megvonatott, Rétlaki segítségül hívására. Szinte fájdalom és vigasz nélkül tért lakába az ispán. Egészen más alakot mutatott Aladár. Az elkeseredést, levertséget erős kezekkel űzve el magátol, tökéletesen nyugodtnak mondhatá helyzetét. Érzett ugyan egy ürt szívében, tudta, hogy ezt azon képpel, mely leginkább illenék oda, betölteni nem képes; egyébről kellett tehát gondoskodni. Jót akart tenni, boldogságot akart előidézni, miutántőle ez megtagadtatott. ü