Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-06-05

megértése egyúttal annak elő Ii o zásá va 1 is már együttj ár. Ertem az unalmat. Az unalom oly sajátszerű fennakadása a szellem munkásságának, a mit közülünk bizonyára többen a változatosság nélküli, egyhangú, s főleg téli napokban, különösen délutánonként, estve felé könnyen észlelhettek. Az unalomban a szellem bizonyos nyomás alatt szenved, mely a gondolatokat ide s tova kergeti, az akarat tevékenységét pedig zsibbasztja. Az ember nem találja fel magát, határozottan s feszülten nem képes egy bizonyos irányban munkálni. Sokan vizsgálták már az embernek az állatokíól eltérő különösségeit, és minden újabb összehasonlításnál újabb eltérésre találtak. Nagyon természetesen ; mert az állat csak természeti lény , az ember pedig e mellett, és főleg szellemi. Igy jött az ember a többi különbségek földerítése közben még azon nevezetes fölfedezésre is, a miben különbözünk a természet nagy tárházában állatszomszódaiuktól, hogy mig ezek táplálékaikat nyers mivoltukban sajátítják cl : addig- mi előbb megfőzzük vagy épen megsütjük ezeket, és ez által alkalmat s módot nyerünk Ínyenc művészetünknek oly magas tökélyre vitt kifejtésére. Azonban kedves olvasóim ! különbözünk mi még abban is állatszomszédainktól, hogy ezek nem ismerik az unalmat. A házi állatokban ugyan, nem hiában velünk többször érintkeznek, találunk valami hasonlót az unalomhoz. Az újszülött embernek sincs unalma, mert vagy eszik, vagy alszik, A kis gyermek sem nagyon ismeri, mert játékai nagyon elfoglalják. A természethez közel, álló munkás ember szinte nem unatkozik, mert arca verítével és teste izzadásaig dolgozva, elfárad, s ezután nyugodva alszik. Engedjék meg hát t. olvasóim ! hogy fölvett tárgyainat kissé körülményesebben fölvilágosítsam. Ajándékozzanak meg egy kis figyelemmel addig, mig röviden fölmutatom, hogy mi az unalom ? mint áll ez elő ? és miként kell megítélni? Röviden, mondám, nehogy mig némileg tán sikerülne, magamat megértetnem, nagyon is kézzel foghatókig mutatnám be az unalmat, szórakozás után vágyó lelkieket eltölteném kínzó unalommal. Mi is hát tulajdonkép az unalom? a puszta idöfo-1-y-a-m-n a-k é s z revevése. Ugyanis minden tünemény, minden tárgy időben és térben jön létre előttünk. Minden jelenségnek bizonyos tért kell elfoglalni s betölteni és bizonyos idő lefolyása alatt megvalósulni. Ezért az idő folyamában minél több és különféle tárgyak kötik le figyelmünket, ingerlik folyton érdekeltségünket: annál kevésbé ügyelünk, mert nem is ügyelhetünk, az idő folyamára. A folyam partján állva, észrevesszük a vizragadta tárgyakat, egy gályát, majd egy levelet, majd rongydarabokat, majd fészektöredékeit, majd pedig vízparti virágokat, tarka vegyületben. Mig e tárgy változat tart, lelkünk éberen van elfoglalva; de mihelyt a viz többé semmi újat nem hoz, egész várakozásunk kielégítetlen marad, érdektelen nézzük a víz tovasikamlását. Társaságban vagyunk. Mindig egy és ugyanazon tárgyról van a beszéd, melyet már sokszor hallottunk, vagy a mely gondolkozási körünkön alul esik, vagy a mely általában nem érdekel, a lelkünket legkevésbé sem vonza, meglepi lelkületünket az unalom, szabad levegő után nézünk, hogy az eszmék eme pusztáján vándorolva, eltikkadva és szomjasodva, szellemi üdítőt s frissítőt nyerhessünk. Kedves nőink valamelyikét egy kérlelhetlen s- kiállhatatlan udvarló gyötri óraszámra émelygős bókjaival, vagy még üresebb fecsegéseivel. Meghurcolta már a föld rögein, a hegyek szikláin, erdők bokrai közt és a kert egyhangú utain, számtalanszor, úgyannyira, hogy már előre tudja merre, mily eszmekietlen tájakon togja Őt mulattatója tovább vezetni: elfáradnak érzékei a sok üres hang miatt és a lélekölő unalom az eltompító eszinéletnélküliségbe taszítja. • Mint a puszta viz nézése, ugy az üres időpontok szemlélete szüli az unalmat, mely lassan, mint a hályog a szemet fogja el a lelket és homályosítja el Öntudatunkat. Valóban a vizenyős és selejtes beszédek, melyekben meglepő uj gondolatvirág vagy csak egy-egy szétszakadt levél, vagy különben jelentéktelen gondolatíoszlány is föl nem meiül, nagyon unalinasok, — s készek vagyunk inkább bármi alacsony közönséges munkára, a mely legalább nyújt valami íVjat mint ama sületlenségeket hallgatva vagy olvasva, csupa ürességgel kinoztatni magunkat. (Folytatjuk}. A kövéredés ellenszerei, a z „É l e t m e n t c s" után. Az elhízott egyének sokszor nehezen elviselhető' állapotának gondjai s veszélyei oda utalták a tapasztalást, hogy megfigyelései nyomán igyekeznék bizonyos megállapodásokat érvényre emelni, a földi bajoknak ezen nem épen legnagyobbja, de bizonynyal egyik legkcgyeüenebbje elkerülhetése végett. Az egyéni hajlamoktól — mint legtöbbször másban is — itt is nagyon sok függ. S ha iné*: is a gyakorlati tapasztalás nem is axiómaként, de sok esetben sikeresnek bizonyult óvszereit, mint megkisérlendőkct ajánlja: ezt figyelmen kivül hagyni — a kövér emberiség érdekében — alig lehet. Nagy discrctioval enni, mérséklettel elvezni az alvást, sok gyalog vagy lovon cszközlendő mozgást tenni: e háromban találkozik a theoria általánosabb értékű megfigyelése. De miután arra, hogy valaki étvágygyal hagyja cl a terített asztalt, igen erős lemondás szükséges — c téren nem is érvényesülhet az óvatosság. Az álmák lemondása ís sok szívszakgatásba kerül, sót a kcpzclődcs egész komolyan siet követelni, hogy a megszokott alvási óráknak egy elrablott negyede is képtelenné tesz bennünket a nappali munka s elfoglaltságra. Hát a lovaglásnak mennyi igénye, mennyi apró hiúsága van! Nem marad egyéb hátra, mint az étrendben jutni a karos és hasznos megállapodására. A tésztásoknak — bármily kiadásban jelennek meg — nagyon elhizlaló befolyásuk van. A kávé, thea, liqueur — maga idejében, különösen evés után — nem kerülendő. Húsfélékből ajánlatos a borjú és szárnyasok. Kenyeret csak héjjá nélkül, — sört soha. Ez az elhízásnak legbiztosabb meghozója. Kellő idő engedendő az emésztésnek a reggeli és ebed. nemkülönben ebéd cs vacsora között. A gyakori és ctvágynélküli étkezések előse-