Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-05-22

Mire gondolkodni kezdünk. Beszély. — Irta: Zoltay. (7. Folytatás). Midőn belépünk hozzájuk, mind a ketten a falusiaknak elmaradhatlan szórakozási eszközével vannak elfoglalva, t. i. dohányoznak. Aladár egy égő szivart tart kezében, melyből néhanéha szippant egyet-egyet; ugy látszik nem nagy élvezetet lel abban. Ha Aladár hiu volna, s tudná mily rosszul áll neki a dohányzás, bizonyosan soha nem gyakorolná azt; oly viszszatetszö e nőies alaknál a füstölő szivar, hogy inkább szeretnénk kezében legyezőt vagy tükröt látni. Rétlaki bizonyos okoknál fogva ellensége levén minden szivarozásnak, csak pipából dohányzott, s most is azért hagyá oda ülőhelyét, hogy kiégett pipáját mással cserélje föl. Miután rágyújtott, ismét elíoglalá előbbi helyét Aladár mellett. Az új pipa új lendületet is adott a társalgásnak ; eddig a mezei gazdaságban célszerűen alkalmazható újításokról beszélgettek, most azonban Rétlaki más tárgyat választott. — Tudod-e öcsém — kezdé Rétlakí, ki Aladárt soha sem szólítá másként — hogy holnap 24-ik születés napod van. — Már holnap* van az? kérdé meglepetve Aladár. — Igen, már holnap. — Azt hittem, hogy a jövő hóban lesz. — Hm ! hm! különös egy ember vagy te öcsém. Más, ha lehetne évekkel előbbre tenné a 24 ik életévet, te neked pedig korán érkezik az el. — Őszintén megvallva, felelt Aladár, én nem bánnám, ha még évekig kellene az ön gyáranoksága alatt maradni; tudja ég, én nem nagy hajlamot érzek az önállóságra. — Majd megszokod öcsém — biztatá a gyám — a megszokás jó mester. Különben, nem azért említem meg már holnap bekövetkezendő nagykorúságodat, mintha a holnappal én elakarnálak magamtól taszítani, nem ; ezentúl is fordulj hozzám bizalommal, s én — a mennyire tőlem telik — mindenkor segítségedre fogok lenni; szomszédok vagyunk s a gyakori érintkezés nem lesz megnehezítve. Hogy azonban viszszatérjek beszédem fonalára, vagy is arra, hogy tulajdonképen miért említem előtted bekövetkező nagykorúságod napját, némi előzmények elmondása lesz szükséges. Azt tudod, hogy boldogult atyád és én szoros barátságban éltünk egymással, mely barátság már a kora ifjúságban kezdődött, s tartott — a sirig ; e barátságnak köszönhetem, hogy gyámoddá s atyád végrendeletének végrehajtójává levek. Ezt mind tudod. Ismered a végrendelet tartalmát is, de az titok előtted, mi képezte kedvenc tárgyunkat, ha tanuk nélkül lehettünk együtt, valamint azon iratokról sem bírhatsz tudomással, melyet atyád, kevés órával halála előtt nekem átadott. — Te akkor Pesten Talál s csak atyád halála után érkeztél meg, alig néhány órával temetése előtt. A levél, melyet említettem, hozzád van intézve. Hogy ezt csak ma kézbesítem neked, oka atyádnak akarata, mely szerint ez iratot csak 24 éves korodban adhatom át neked. E szók után felállott Rétlaki s a két ablak között álló íróasztalához lépve, annak egyik fiókjából egy öiszehajtott sárgás papirost vont elö. — Im itt az irat, olvasd el, — szóla Rétlaki az ifjúhoz; lépve s átnyújtva annak a sárgás papirost, Aladár mohón nyúlt a levél után s lázas sietséggel bontá azt fel. Rétlaki szorgosan vizsgálá Aladár arcát, mig az olvasott. Egy neme a megindulásnak volt azon olvasható — egyéb semmi. — Vedd magadhoz ezen iratot, kezdé Rétlaki, miután végig futott azon Aladár, — az a tied ; ne szólj egy szót sem most annak tartalmáról, gondolkodjál inkább a fölött. Csak még néhány szót kívánok arra vonatkozólag hozzád intézni. Most már ismered óhajainkat, atyádét és enyémet, jegyezd meg jól, hogy azok csak óhajok; nem akarat, nem kívánalom csupán ó h a j, melynek keletkezése igen természetes. Öt csupán egy fiú, engem csupán egy leánynyal áldva meg az ég, mi természetesebb, tekintve szoros barátságunkat, minthogy gyermekcink egyesítését örömmel láttuk volna. Ö is, én is, sokkal szabadabban gondolkodtunk, semhogy bármi kényszert is hajlandók lettünk volna alkalmazni; az egyesülés egészen tőletek függ. En, ki tudom, mennyire tiszteletben tartod atyád emlékét és rendeleteit, egy jó tanácsot adok most. Vizsgáld meg önmagad, gondolkodjál e tárgyról egészen függetlenül, s határozatodat ne korlátozza atyád óhaja. Inkább hagyj el egy óhajt teljesítetlenül, semhogy életed boldogtalanná tedd. Van időd megfontolni a dolgot, — te is, Adrienne is fiatal. Alig végzé e szavait Rétlaky, midőn kocsirobaj volt hallható. Rétlakiné és Adrienne érkezett meg. A két férfi az érkezők elé sietek. Az anya és leánya nem várták azonban, mig valaki lesegíti őket a kocsiról, hanem a megállás után azonnal elhagyták azt, s e miatt a két férfival már az előszobában, találkoztak. Rétlaki szokott szívességgel fogadá az érkezőket s leányát is átakarta ölelni. — Atyám! az istenért mit akar? kiáltott fel ijedten Adrienne, atyja szándékát látva. — No-no, te kis apáca — talán csak nem beszélsz komolyan, szóllott kedélyes hangon Rétlaki. • — Mit gondol atyám ! ? hogy ölelhetne meg engem egy férfi, ha mindjárt atyám is az, különösen egy idegen férfiú jelenlétében, hiszen ez oly vétek volna, melyért erős penitentiat kellene kiállani, felelt Adrienne. — Ha-ha-ha ! nevetett Rétlaki — ugyan csinos dolgokat tanultál a zárdában. No jól van, jól, majd eltelejted itthon. Hanem hát hol is van az idegen, kit előbb einlítél? végzé szavait az atya, körültekintve. — Mellette áll atyámnak — szóllott Adrienne, Aladárra mutatva. — Ez idegen!? hát nem ismered régi játszópajtásodat, Aladárt? ki kis kocsidban húzogatott, ki annyi pillangót íogott neked, kivel együtt mentetek a rétre koszofat kötni, kivel naponként együtt valál ? felelt némi csodálkozással Rétlaku