Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-05-08

ték, hogy inkább megkedveltették vele a zárda rideg falait, mint a családi tűzhely nyájas képét. A fejedelemnö ellenkezőleg örvendett; mert Adrienne hallgatásából tegnapelőtti beszédének hatását olvasá ki, s eleve azon arckifejezésröl gondolkodott, melyet fölveend, ha az anya leányának szájából hallja a határozást. — Adrienne ! te adós maradsz a felelettel? — kérdé az anya leányát, néhány pillanatnyi szünet után. Adrienne, ki eddig szemeit lesütve tartá, e kérdésre fölemelte azokat anyjára, letörülte szemeiből könnyeit, elfogult hangon következő választ adá: — En teljesítem anyám akaratát. A fejedelemnö e felelet után megsemmisülten hanyatlott hátra székének támlájára ; Rétlakiné pedig diadalmasan tekintett reá. 0 nagysága azonban csakhamar összeszedte magát, hogy egy utolsó támadásra készüljön. A leánynyal szemben elvesztette a csatát, mint hitte, idegen segítség közbejötte miatt, hátra van még az anya, ezt kell leverni, Elengedte tehát a keserű szemrehányást, melyet Adrienne-ek volt teendő a tegnapelőtti oktatás mellőzése miatt s Rétlakinéhoz fordult: — De tudja-e ön asszonyom, hogy leányának határozott hajlama van a zárdai életre, s hogy most csak azért nem nyilvánítja azt, mert tudja, hogy ön nem engedi e hajlam kielégítését, s tudja-e,hogy oly esetben, midőn valaki a szent életre hajlammal viseltetik, sőt mi több hivatottságot érez magában arra, azon valakit ettől eltántorítani, erőszakkal elragadni, b ü n. A fejedelemnö oly szenvedélyes hangon ejté e szavait, hogy Rétlakiné alig tudott magához jönni meglepetettségéböl. Különösen, az utóbbi szó, melyet különösen megnyomott a fejedelemnö, zavarta meg leginkább. Néhány pillanatig várt, hogy meggondolhassa mit fog mondani. — Engedje meg nagyságod,— kezdé szavait Rétlakiné erőltetett hidegvérüséggel, — hogy mindenek előtt csodálkozásomat fejezzem ki legutóbbi szavai fölött. Ön hajlamról, s hivatottságról beszélt, s ezt mindkettőt leányomban állítja föltalálhatónak, leányomban a zárdai életre vonatkozólag. Csodálom, hogy ilyet öntől kell hallani, öntől ki leginkább ismeri azon hajlamnak, hivatottságnak eredetét, — ki maga is — mint szavaiból gyanítani lehet — fáradozott ama hajlam és hivatottság kifejlesztésén. En hiszem, hogy leányomnak ez mind sajátja most, mert hiszen önök nevelték öt tíz éves korától fogva, oda hajlíthatták a gyönge csemetét, hová önöknek tetszett. Ne hivatkozzék tehát leányom hajlamára, melyet a nevelőnek majdnem minden esetben tetszés szerinti irányba lehet terelni; ne emlegessen hivatottságot, mert nem egyéb ez egy balga vagy kóros agynak torzszülöttjénél ... Ugyan kérem, mondja meg nekem, egy ily fontos kérdésnél, mint a jelenlegi, lehet e képessége egy 16 éves gyermeknek, ki — és itt be kell ismernem, hogy az én hibámból — zárdában neveltetvén, az önállóságnak még kezdetleges íbkát sem érhette el, a józan elhatározás vagy itélétre? hogy általában lehet-e meggondolt tettet az ilyentol várni ? En azt hiszem, ha ön igazságos akar maradni, n e rrimel felelend kérdésemre, — hogyha azonban igen volna a felelet, evvel sem törődnék sokat, a leány sorsa felett a szülő van hivatva dönteni, nem a nevelőnő vagy maga a leány, mert ez utóbbinak sokkal csekélyebb tapasztalata van, sem hogy képes volna megkülönböztetni a balt a jobbtól; én tehát mint anyja leányomnak semmi szin alatt nem egyezhetem oly határozatokba, milyeneket előbb hallottam, mert én nem ennek földöntését tartom bűnnek, hanem bűnnek tartom annak foganatosítását,— oly bűnnek, melyet az illeta önmaga s az egész emberi társadalom ellen követ el. E szavak után pedig a meglepetésben ö nagyságára került a sor. Bűnnek tartani a tiszta, szűz életet! ez már mégis sok! meglátszik ez asszonyon, hogy férjének egy eretnek volt legkedvesebb barátja, gondola magában ü nagysága, mialatt elővonta zsebéből burnót szelencéjét, szippantott abból, s ismét helyére illeszté, azután zsebkendőjét vont* elő, megtörölgeté szemeit, szépen összehajtá ismét s visszadugá zsebébe. . (Folytatjuk}. Kazinczy szülőföldéről. Napló töredék. (4. folytatás és vége). De mi ne hagyjuk el azon hajlékot, melynek roncsolt tetejét a kerítésen át az utcáról észre vettük; mert ez azon ház, mely most az udvaron szerény külsejével előttünk áll, s mely felett közel két század elviharzott, melyben nyelvünk reformátora először látta meg a napvilágot, ez az o szülőháza, melynek alacsony szobáiban aludta első gyermek álmait, mely keskeny tornácával, pici vas rostélyos ablakaival és mohlepte tetejével még ki állja évszakok viharait. — Egyszerű ház ez, az volt régi lakossága is, ujabb megerősítése azon bizonyítéknak, hogy nagy szellemek nemi fény és gazdagság, hanem szorgalom és kitartás által növekednek. Kazincy szülői különben vagyonos állapotúak voltak, de korántsem mondhatni, hogy a gondos családapa nehézségek nélkül küzdött volna 6 gyerme¥e~ föl neveltetése körül. — E lakház, a körülötte levő épületek és telkekkel együtt, Kazincy anyai nagy attyáé volt, tőle rokoni örökség utján szállott jelenlegi tulajdonosára Krajnik földbirtokosra, ki ugyan haszonbérbe adta egy izraelita családnak, de dicséretére mondva, a lehető gondot fordítja az épület fentartására, sőt hogy a falusi közönség érdekeltséggel viseltessék ez emlékezetes hely iránt, a díszkertet közhasználatra bocsátja. Hanem a mit nagy mulasztásnak találok, az hogyha már nem közsajátunk e hely, hol írónk született, legalább meg volna jelölve egy emléktáblával, mely hirdetné az. idegen utasnak is, hogy szent e hely, szentek e háznak falai. — S ha már szülőfölde népe ennyi tartozást sem tulaj.donit magának, úgy ez örvendetes kötelességre talán fel fog ébredni valaha a haza népe figyelme, melynek Kazincy viasza adta nyelvében hazáját. Kívánatos volna tehát, még pe-