Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-04-17

vatal visszaélésekre ne tévedjen. E végből törvénynyé téte­tett 2l6. k. e. hogy ugyanazon egyén csak egyszer visel hesse; másrészről az ártatlanul megrovott a censori ítélet elöl -apellálhatott a népgyűlésre. Felette nevezetes volt a néptnbuni tisztség, ini a nép jogainak védelmére állítatott fel 494 k. e. Először volt kettő, 471-tol Öt, 457 óta tíz. A tribünök egy néposztályt képvi­seltek a jogszerzés kemény harcain s valóban szép jel­lemvonás mind a senatus, mind az egész népgyűlésre nézve a képviselt nép fenségének általános elismerése , mely szerint törvényileg lett kimondva, hogy a néptribunok sze­mélye szent és sérthetetlen. Ki őket tettel vagy szóval meg­sértő, az elátkozott száműzött lön, s javai elkoboztattak. A városban és körötte egy mértföldnyi területen minden ül­dözöttt plebejusnak menedéket nyújthattak : azért kapujuk­nak mindig nyitva kelle állani. A tanácskozásnál a plebe­jusokra nézve káros végzés kimond tsát egy vétóval gátolták meg. Később tiltakozásukat tekintetbe nem vevő polgárokat, tisztviselőket börtönbe is vetették, nem cgvszer magát a consult megakadályozák provinciájába mehetni, sot megtör­tént, hogy a vétójuk dacára triumphale hadvezért diadalko­csijárói Jeránták s bilincsbe vereték. Röviden ismételve, a régi rómait kitűnően jellemzi az erkölcsi egyszerűség, lángoló hon s szabadságszeretet, az ősi hagyományokhoz szívós ragaszkodás, vállalataiban ronthatlan erély s kitartás, törekvéseiben a gyakorlati irány. E jelem­mel küzdötte fel magát e nép a világ-uralomra. A honsze­retet lelkesíté a hosszú harcokon, kitartás óvta meg a vé­szek közt a kétségbeeséstől, s emelte föl nem egyszer a bukás széléről a hatalom magasb fokára. A mult hagyomá­nyi iránti kegyelet, mintegy benső harcot küzdve a haladási vágygyal, megóvta az alkotmányt a rohamos változásoktól. A fejlődés minden irányban csak az érett megfontolás, meg­vitatás által igazolva engedte érvényre emelkedni, ekkor azonban biztosítva alapjában, Mindenek felett pedig a tiszta erkölcs volt forrása mind az erőnek s kitartásnak, élesztője a szabadság-szeretetnek ,s igy alapja Róma nagyságának. • (Folytatjuk), Újvári Elek Mire uoBi<lo!ko*liii kezdünk. — Irta: Zoltay. (2. Folytatás). t r 0 nagysága — ki nem volt más, mint az a—i apáca­zárda fejedelemnője, s ki, miután atyja királyi tanácsos volt, megkívánta a „nagyságos" cimet — mint láttuk, nem épen utolsó ügyvédi fogással iparkodott a tisztelet és enge­d e 1 m e s s ó g e t egymástól elválasztani, s a különben büszke hideg arcon, az örömnek némi nyomát lehetne felfedezni, mely annál eröscbb lön, minél hosszabb időig cíllott előtte, szemlesütve, némán, az alig 1G éves Rétlaki Adrienne, kit szülői az a-i zárda nevelésére biztak. A fejedelemnö, növendékének hallgatásából ennek meg­nyugtatását magyarázván ki, ugy tett, mint az eszélyes had­vezér, ki nem elégszik meg a nyert csatával, hanem ennek minden előnyeit felhasználja, hogy ellenségét mielőbb tönkre tehesse. — Es mit is keresnél te otthon, mit a világban? kezdé néhány percnyi szünet után, ismét beszédét a fejedelemnö. Mit képes neked nyújtani azon világ, a mely egyik felének minden szava, tette, a dőre hiúság, elbizakodottság, vagy a kaján irigységben leli kiindulási pontját, mig a másik felé­nek élv vadászat rendes foglalkozása ? Mit keresnél te szű­zies kedélyeddel, fennkölt vallásosságoddal a világnak buja, végtelen zűrzavarában, hol minden lábbal tiportatik, mi a lel­ket eredeti hónához felemelni képes, miuden visszarántatik, mí az anyagiság szűk korlátain felül emelkedni akar? Képes volnál — e te ott feltalálni azon igazi testvéri szeretet láncait, mely itt bennünket összefűz ? szólj kedves leányom, mi tű­nik fel előtted magasztosabb színben, hol találod inkább el­érve az embernek a vallásban kimutatott célját? Ott-e, hol az ember kivetkőzve — ha nem is egészeii, de nagyr SÍ.­ben — az ember tulajdonképeni mezéből, örült szenvedé­lyeknek rabjává válik, s igy isteni alkatrészét elhanyagolja? vagy pedig itt közöttünk, hol felöltve a szüzesség fátyolát, folytonosan istenfélés, ájtatosságban töltvén napjait, a lelket ezek által mintegy megnemesítve szolgáltatja vissza a min­denhatónak ? E szóknál megállapodott a fejedelemnö, — nem mintha Ad rienne feleletét várta volna, hanem inkább azért, hogy ezen utóbbinak időt engedjen az elmondottak átgondolására. ogyha vígnak láttok olykor engem IS egy örömsugár ül arcomon: Ne higyjetek!. . . mert szivemben akkor Legjobban dúl a kín s fájdalom! Hogyha ajkimon mosoly lebegne: Ne higyjetek, hogy az tán öröm! Akkor én kétségbeesve végső Szép reményem árbocát töröm l E mosolyban én elrejteni vágyok, — Mely dúl, epeszt — minden bánatot, Mit a sors szivemnek hü kalauzul — Hogy kövesse — a sírig adott! Mért busitnám őket, kik szeretnek; Kebleiket mért aggasztanám? Tudva azt, hogy már nem messze késik A halál, mely békét hoz reám! S mégis akkor könnyűt ont szemem, ha A végóra búsan int feléin: Midó'n ezt a rövid éltet minden Öröm nélkül általszenvedém; Mert búcsúzni fogok mindörökre Tőletek, kik hőn szerettetek, S kik csalódtatok víg mosotyomban, Midőn benne bizton hittetek! HOGYHA VÍGNAK . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom