Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874
1874-07-05
l A mely oly sok nemes szivet repeszte szét, -S eltűnik ... s a nyomor mint hő társ kiséri: Kincs, gazdagság között, ekkor lesz jó élni. Addig nyugodjék hát világotok pénzen ! Mit ti megimádtok — én gúnyolva nézem. Az szabad, ki gazdag ! büszkén azt mondjátok, Szolgabérért nem ad az ég szabadságot! Szegény — s szabad vagyok, a kincsre nincs gondom — A legdrágább kincset szivem mélyén hordom. S mint a virágzó iát — mit viharok ráznak — A sors Összetörhet — de meg nem alázhat ! Csepeli/ Sándor. ÉL boszii. (Történeti elbeszélés). Irta: Gy. F. A görög császárság, a 14-dik század végén, már csak lialványult árnya volt a léginek. A terjedő törökhatalom ellenállhatlan erővel ostromlá, s mintegy áradó tenger, mind szűkebbre vonta a siilyedö szigetnek körülctét. 1400-ban azon kétségbeejtő hir terjedt el a görög fővárosban, hogy Bajazid végcsapásra készül a roskadozó birodalom ellen, s megesküdt, hogy két év múlva Konstantinápolyból osztogatja országokra szóló parancsait. A görög kormány rémülve gondolt a jövőre. Sietett megtenni mindent, hogy a fenyegető vészt elodázza. Otthon buzgalommal készült önmaga is, s követei által szövetséges segélyt keresett nyugaton s keleten. Történelünk ez időben veszi kezdetét. Csendes tavaszi alkony van. Az égbolt derült. Konstantinápoly kikötőjének partjain nagytömegben hullámzik — fel s alá a nép. Minden tekintet a tengerre van irányozva, melyen — 8—10 nagy hajónak vitorláit lobogtatja mind közelebbről a szél. A parton egyre élénkül a zaj, s a mint végül a hajók a kikötőbe jutva horgonyt vetnek, meg-meg újuló örömkiáltás üdvözli őket, mintha a partonállók mindegyike számára egy egy óhajtott kedves vendéget hoztak volna meg. A leoldott csolnakokon jól fegyver, aett harcosokat szállítanak ki a szárazra. Ezek német, olasz zsoldosok, kikben az önbizalmát vesztett megfogyott nép Iiösvédőit akarja látni a vad török újabb csapásai ellen. Azon utcának — melyen át az érkezett fegyveres tömeg a belvárosba nyomul egyik kiemelkedő házában, egy ífju jegyespár ábrándozik — szép jövendőről. Egy szép hölgy, arcán az élettavasz bájos rózsáival; tüzelt szemekkel, éjsötét fürtökkel. — Mellette jegyese, egy daliás termetű főrangú tiszt, szögfürtökkel körzött homlokán egy hosszú sebhely, Tekintetén az erély s bátorság tanúsítják, mikép rangjához az utat nem magas kegy, hanem jó kardja készíté. A szép hölgy, karjaival jegyesének keblére fűződve, végtelen szerelemmel tekint annak szemeibe. Hangja reszketeg, epedő, mintha szerető lelkén egy titkos fájó sejtelem borongna, s ezt akarná megértetni kedvesével is. Légy nyugodt Pulkheria — szól az ifjú, szívéhez szorítja aráját— mennem kell a hon hívó szavára. Elmegyek; de csakhogy győztes harc után visszatérve a diadal ünnepén annál boldogabb örömmel vezethesselek az oltárhoz, — De én most ugy rettegem, Constans, az elválást — válaszol a hölgy. Lelkem minden gondolata csak arra késztet, csak azt mondja, hogy ne bocsássalak, mert a távolban veszedelem vár rád. — Tudod, te vagy mindenem. Szerelmeden kívül nincsen számomra üdv. Atyám Natoüában, hol születtem, vérzett el, városunk sáncain az ostromló törökök fegyverei alatt. Anyáin a győztes barbárok kezébe esett. Még most is lelkemben cseng végsikoltása, midőn kebléről letéptek. Előttem képe, mikor holt halványan a rablók kezére hanyatlott. Engem egy törökmezt öltött hü cseléd megmentett. Felejthetlen jó anyámról azonban többé nem hallottam. Lehet, hogy ama végsikoltásban megtört lelke elszállt; lehet, hogy mint rabnő sirta el a kétségbeesés könyüit. Itt éltem azóta, egy komor nagybátya lakában. Rideg napjaim örömvirágokat nem hoztak, hü társam csak a mult kinos emléke és a bánat volt. Sokszor sóhajtottam a mult képein elmerengő lélekkel: miért kelle nekem a leggyengébbnek, örökölnöm ily mérhetlen veszteségnek súlyát! Az a villám, mely családunk üdvét szétdúlta, mért nem oltá kiéltem fáklyáját is? — Végre megszánt az ég. Téged vezérle közelembe. Szerelmed földeríté felettem az eget, kibékített a sorssal, Te megtanítál újra boldog lenni. S most még te is elkészülsz ! El keletre, honnét apám, anyám gyászcinlékc vészt jósolva int felém. Constans ne menj, ne menj! (Folytatjuk). Színházi szemle. (Z — y) S z o m b a t, j u n i u s hó 27-én Szirmay Árpád j u t a 1 o m j á t é k a. A z utolsó profét a," dráma 5 felvonásban, irta : Dóci. E dráma hasonlít egy zavart összekuszált álomhoz, melyet bár mint iparkodunk is egy érthető egészszé alakítani — nem sikerül. Különösen nem lehetett tudni vájjon Ben Simson egy haszontalan kéjenc-c, vagy pedig szerelme által elragadtatott hü szerelmes. Miért csábítá el Meier nejét? miért hitegette Rachelt ? e kérdésekre szerző nem felel meg müvében. Futólag megemlíti ugyan Ben Simon Kachel előtt, hogy Judith elcsábítása csak eszköz az elnyerésére, de hogy tulajdonképen szerelme Judithotvagy Rachelt illeti-e? nem tűnik ki, miután ellentétben állnak tettevei. Szintén ily értelemnélküli Ben Simson magaviselete Meier irányában, kit minden oknélkül üldöz. De az érthetlenség koronája mindenesetre a második felvonásban van, hol Ben Simson Meíernak mindenféle leverő híreket mondott, miért ? talán maga Dóci sem tudja. Egyetlen figyelemre méltó és meglehetős következetességgel megoldott jellem e műben : Meier. Nem mondhatjuk hibátlannak Meiert sem; mert, midőn nejét Simson házában felleli, keserű szemrehányásokat tesz neki, hogy Öt csupán Simson pénze vezette a hűtlenségre, holott az előzményekből épen az tűnik ki, hogy szerelme volt oka férjének elhagyására; kissé különös Meirben még az is, hogy örülése alatt rögeszméje, hogy ő nem Meier, s mégis midőn Titus szavát hallja, elszalad fáklyájával, nehogy felismertessék. Ezek után rövid megjegyzéseket teszünk az előadásna
