Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-12-19

Minden órádnak szabd ki hát az árát! Szádba krétát, s rőföt végy kezedbe. Soha se kérdezd: mi boldogság vár rád ? Majd megjön ez, csak a pénzt seperd he. S ha tán még éjjel egy szépet álmodnál, Hogy ez órád is kárba ne vesszen: Tedd lutriba, — a legszebb ideálnál Többet ér, egy valóságos trcfTer. Minden órádnak szakaszd le gyümölcsét. Virág nélkül gyümölcs, hogy teremhet? Sehogy! vagy kérd hát a füst, a gőz hölcsét, Talán megfejti, — de te meg nem fejted. Ma csak gyümölcs kell, van is éretlenség, Ezért kell az érettségi, vizsga. A ki szépen nem érez — éretlen még, Bár megtömte fejét, — lökjék viszsza? Minden órádnak les z a k a s z d virága t. S mig ifjú vagy, ugy tüzd a lelkedbe; Hogy a mi édest, s szépet a világ ád, — Igy lesz tiéd, igy lesz el nem veszve. Egy-egy virágot ád is minden órád, Csak lelkeden legyen láng s érzelem. S igy az a virág a lelkedbe forr át, Minek neve — szeretet, szerelem. E két szó, e két szent eszme régibb, Mint a világ minden tudománya! Ha meg vannak szép, magasztos erényink: Ezeknek csak itt éghet oltára! Bár a féleszű bölcsek egyre vágják: Érzem, rajtam is sok sebet vágtak; De c sebekre meg balzsamos irt ád, Emléke egy-egy cdesb órámnak. íly emlékkel hát hova mennék én? Ha nem hozzád, multam kis városa. Benned, s határod gyönyörű vidékén Tűnt cl éltem leggyönyörűbb kora. Eltűnt, titkon hullt könynyel, nyílt mosolylyal; Mig egy tiszta, tündér tó volt lelkem. Az elhamvadó hattyú még megszóltál, Mely itt fürdött — a leghűbb szerelem . . . Itt szedtem én örök nyiló virágát, Egy évtizedig, minden órámnak. Hol vannak most az ifjak, a leánykák, Kiket taniték, s kik tanítanak? Elmúlt minden de az a szent emlék. Mely megiíjít, — el nem múlik soha. Ifjak, lánykák, rám emlékeztek-e még? Ismersz-e szép multam kisvárosa? . . Vannak-e még oly vig kedélyes esték, Vannak-e még oly nyílt kedves házak, Hol gyöngéd kezek füzérekbe szedték Nyíló virágit minden órámnak? Ott van-e még lágy fészkén a boldogság, Úgy, mint én a virágzó fán láttam? Vagy,, mint más szépet, — ezt is eltaposták . . , . Mindegy! Pápa, te vagy legszebb álmám! Csepeli Sándor. Feneketlen! — Elbeszélés;, — Irta BelányiFercnc. (11. folytatás). Hektor eltávozott a báróné jöttét követő napon, majdnem búcsú nélkül. Nem tudta senki hová, csak a grófnőnek súgta oda, hogy : — Megyek igéretemet beváltani, és jóvá teszek mindent. Igy Adorján egyedül maradt a grófnő körül, hív árnyéka is maradt, de végtelen szórakozott lett. Olykor órákig, voit szótlan, majdnem udvariatlanságig maradt adós a feleletekkel. Ha beszélt, Mary magaviseletét korholta, s mindennap készült utazni valami fontos pártkonferenciára, a nélkül, hogy másnap elment volna. — Maryt nem kerülte ugyan ; de ha szóltak egymással, piquirt volt beszéde és célzatos. Csakhogy a bárónő nem látszott megérteni; a grófért már nem rajongott ugy, mint elébb, még politikai dolgokban is sokkal liberálisabb lett, mint a gróf; sőt egyszer a casinóban egyenesen a gróf tendenciái ellen beszélt. Mióta pedig a grófnő látta, hogy minden figyelem, mit a szerelem sugalni szokott és mit ő Adorjánnak tulajdonított, nem ettől ered, s felismerte, hogy mind az, mit Adorján tesz, csak merő udvariasság, s kivált Mary megjelenése óta: a szórakozottság feltűnő jelei mutatkoztak sétáik és együttes társalgásaik alkalmával. — () is figyelmesebb, tartózkodóbb kezdett lenni; nem merte beismerni, hogy vonzalma alább hagyott, de önmaga előtt takaródzott azon kifogással, mi előbb nem létezett számára, bogy t. i. női méltósága nem engedi, miszerint ő keresse föl a férfit érzelmeivel Másrészt pedig igen sokat kellett foglalkozni a gróffal. Ennek megint a bárónő volt oka. Mindig rajongással beszélt róla. Elmondá, mily kedves társalgó, mily szellemdúselbeszélő, mily müveit idéző, mily lelkes műértő, — min. den jó és szép tulajdonságát azzal végezte, hogy mily boldog lehetne az a nő, ki ezen férfit szerethetné, s ebhez, mindig sóhajtott egyet. Elmondá továbbá, ugy közbe szőve, a szándékosság minden látszata nélkül, inkább csak töredékekben, melyekből a grófnő mégis összeszőhette az egészet, hogy mily ártatlan a gróf az egész üzleti házasságnál, mily nemesen gondolkozik ö hibájáról, mit a grófnő iránt elkövetett. Végül, — s ezt már bizonyos piquirozottsággal monda, — igen sokszor panaszlá, hogy a gróf nem tud eszére térni, pedig csupa barátnői szeretetből váltig biztatja, hogy mondjon le a grófnőről, tegye mindkcttŐüket szabaddá ! — — Képzeld csak, a rajongó, — kiálta fel egy napon, — képzeld csak, még arról mer álmadozni, hogy te őt még szeretni fogod, pedig ugy-e Laurám! abból nem lesz semmi. Laura nem felelt, barátnője azonban folytatá: — Nem, nem grófném, ön hiába szabódik. Kicsináltuk mi azt már ketten Adorjánnal, te vele kimérsz Olasz' honba, — a gróf — ezt zokogva s habozva tevé hozzá — a gróf itthonn marad — velem. Nem-de jó lesz? kissé soká fog ugyan tartani, mig a grófot teljesen meghóditom — e szón nagy volt a hangsúly - ; de sikerülni fog, hiszem. Te Adorjáné, s a gróf az enyém. — nem-de pompás egy gondolat! csak bizd reám és Adorjánra, kicsináljuk mi ezt szépen,