Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-10-10

Oly igéző szépen. . Piros ajka csókra vár; Csókra csókja visszajár. — Hírnök jő be a terembe, Oly komor az arca, — „Jó királyom, jó lenne tán Készülni a harcra,, „Készülni még van idő — Jer idébb csak drága nő Derült napra sötét éj jött, Csend van Ninivében ; De ott messze mi fény villog A homály ködében ? Ott benn nincsen semmi zaj, De odakinn halk moraj.— ,Ifarcra király, itt az ellen ! Vért szomjazik kardja : Küzdelemre ! — ne szárodjon Honfivérünk rajta ; ? „(íyáva nép, én védjelek ! ? Engem kell, hogy védjetek !"• Künn a harc dúl, s vidám dal zeng Benn a. palotában, Nyugszik a király kedvese Ölelő karjában. — Olyan szépek álmai — Mosolyognak ajkai. — Szegény király, boldog álmot! Nem sokáig álmod ? Szét vágja az ellen kardja Azt a boldog álmot. Itt az ellen serge már. r Iis a halál véle jár. — „Drága kincsem, szép leányka, Elveszszelek téged ? ! Szabad leszek, s te enyém lész, Küzdök, vivők érted. Az ellenség vak dühén Diadalmat vivők én !

kt Késő vau már kardot vonni, Hasztalan küzdésed ! Ar az ellen, — gyenge sajka, Kisöpör az téged. Vissza, vissza, --hasztalan! Utad bárhol zárva van. — „Vesszem el hál koronámat, Vesszen bíbor ékem, Vesszen egész biodalmam : Csak te maradj nékem ! . . . Szeretsz-e még angyalom ?" ,Most jobban, mint egykoron !* „Nem fog téged átkarolni Idegennek karja ; Veszted miatt kínzó bánat Keblemet, nem marja. Értem éltél, érted én : Értem halj meg, érted én !" Láng borítja a királynak Fényes palotáját, Véres fénynyel tépi széjjel Az éjjel homályát. Benn a király mindene, ö maga s hü kedvese Kényes házak helyein most Sötét romok állnak, Kmlékjclül a hű leány S a szegény királynak. És a csendes esti szél (iyászos estekről beszél. — Pa p K álma n. Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta 11 e 1 á n y i F c r o n oz. Nem kell épen égbe nyúló havasoktól környezett vidéknek lenni, hogy elragadja a természetkedvelÖ szemlélőt a tájék, s nem kell lenni határtalan, csak kutgémekkel jelzettrónának, hogy magyar jelleggel bírjon, s hogy gulyák és ménesek legeljenek rajta, s hogy ló szőrén vágtasson a mezőkön a csikós, hol a szelet, hol gondját űzve, s hol kedvében, hol keservében pattogatva ostorát. Nem tudjuk, mikor pattog hangossabban, de csikósok mondják, hogy a fájdalmat még az ostor is megérzi, s akkor mérgesen pattog, mig a jó kedv vig pattogásában árulja el magát. Egy ily tájék az, mely a Dunán innen terül el, hol hullámzó hegysorok által határolva, melyek alján igen jeles bor terem, mig magsabb részein a vadkan és más nemes vadak csalogatják a vadászat-kedvelöt:— hol terjedelmes völgyekké szélesbedvc, melyek közepén a Bakony és Vértes erei folynak a Duna felé s adnak környékező réteiknek sötét zöld, hosszan virító színezetet. A Vértes felé, a geológusok szerint, egykori vulkanikus működés folytán, az erek nem egyszer hasítanak széles öblű tavakat ketté, melyek sötét zöld szemükkel s nagy hullámzásukkal a Kárpát tengerszemeire emlékeztetnek, mig sűrű, egymás mellé sorakozásukban, a hegyekről nézve, egy gyöngysorhoz hasonlítanak, mely ezüst szalagra, az őket hasító erekre, van fűzve. Nincs ér c vidéken, melv ily tavakkal nem bővelkednék, s igv e térséget, a Vértestől a Dunáig egyrészt, az esztergomi hegyektől a Komárom-iginándi síkokig másrészt, bátran a magyar Kilorgráinck lehetne nevezni. Félre ezen fősoroktól, a sík réten, a sűrű fű közepette van egy kis tó, alig nagyobb a legkisebb tengerszemnél pár perc alatt körül lehet gyalogolni. A füzes majdnem cliedi a gyalogos elöl s szinte meglep, ha az ember belé akad, lehet mondani, az ember észrevétlen emeli lábát a tovahaJadásra, s meghökkenve vonja vissza, mert vízbe lépne: pedig jaj, ha belelépne, mert a tó vize ,,í e n c k e 11 c n," s a ki egyszer ott alá merül, annak nincs e világon mit keresni többé, azt még harmadnapra, de harmad esztendőre scui veti fel a víz!