Pápai Közlöny – XXXI. évfolyam – 1921.

1921-02-27 / 9. szám

7 Közérdekű Higfg-etlen hetilap, b Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési arak : Egész evrc 60 K. félévre 30 K, negyedévre Í5 K. Egves szám ára í-50 korona. Laptul.\jdonos ts kiadó : POLIATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyiít-terek felvétetnek a főiskolai könyvnyomdában (Petőfiutca) és Stern Ernő könyvnyomdájában (Fő-tér). rHi*zek cít) Istenben, Hiszek e^j hazaban, Hi*7.ek efry isteni ttrfik igazságban, Hitnek Ma^varor»*ag fcltáni&dáMiban. Ámpn." Idáig már eljutottunk. Hegedős Lóránt mondta ezt el. Egy előkelő, külföldi pénzember kérdezte tőle, amikor megtartotta pénzügyi expozéját, hogy mint érzi magát. . — Ugy — felelte Hegedűs —, mint a francia novella cserepese, aki lepotytyant a negyedik emeletről és amikor zuhanás közben a harmadik emelethez ért, így kiáltott föl: No hála az Istennek, idáig már szerencsésen eljutottam! Hegedűs Lvránt benyújtotta első pénzügyi javaslatait és azoknak tárgyalását e héten megkezdik a nemzetgyűlés bizottságai. Hát idáig már eljutottunk szerencsésen. A pénzügyminiszter úgy dolgozik, mint az operáló orvostanár. Félvágja a beteg gyomrát, kiszedi belőle a gennyet, izzadmányokat, megfertőzött husrostokat, jiogy amikor kioperált mindent, ami lázat okoz, mételyez és lobosít, összevarrja a sebhelyet, behegeszti és visszaadja ezzel a kóros organizmus egészséges, produkálásra képes, normális életműködését. E javaslatok a műtő első vágásai. Már a gyomrunkat felvágta, már szabdalja eleven húsúnkat itt is, ott is. Leoperál valamit a bankok és más gazdasági alakulatok vagyonából, elmetsz egyegy vagyon-eret a bankbetétekből, készpénzekből, kereskedőtől, iparostól, ingatlan-tulajdonostól. Csak benne ne felejtse a csipeszt — a számító pénzember ceruzáját, amely néha csak teóriákat rajzol és nem az élet egész praktikumát —mert ebből baj lesz. El ne vétse a műtőkés munkáját: mélyebben ne messen, mint ahogy lehet, viszont szabdaljon ki mindent, ne kiméijen egy izmot sem a másik rovására és jól kösse le az ereket, nehogy elvérezzen a beteg. Ahhoz, hogy a pénzügyminiszter elvesz mindent, amire szüksége van és amelynek egészségtelen megduzzadása a gazdasági élet ellobosodását okozta, ez igen helyes. Idáig — hála az Istennek — már eljutottunk, de ha felvágta beteg gazdasági életünk gyomrát, ha leoperál abból egyet és mást, akkor varrja is össze a sebet, hegessze is azt be, állítsa talpra a beteget, akit a vérveszteség, a fájdalmak és műtét köteles brutalitása elgyengített. Ő, a modern cserepes, önként vállalt zuhanása közben, ime elérkezett a harmadik emeletig. Hála Istennek, idáig szerencsésen érkezett el.. De hol van még a második emelet? És a földszint. Mennél közelebb ér a földhöz, a zuhanás mind veszedelmesebb és nyaktörőbb. Jól kell egyensúlyoznia magát, mert különben agyonzúzza magát is, de minket is — akikre zuhan. Operálása közben a beteg mind nyűgösebb lesz, türelmetlenebb, veleszületett önzése mind drasztikusabban fog rug-kapálózni akkor, amikor az operáló orvos kint okozó kezével a beleiben vájkál és kése látszatos kegyetlenséggel bele-belemereget. Erős kéz, angyal! türelem, felséges nyugalom, nagy bölcsesség és a körülményeket számbavevő gondosság kell ahhoz, hogy a megoperált beteg ki is gyógyuljon, visszanyerje egészségét és alkotóképessége teljességét. Már a harmadik emeletig eljutott. Hisszük, reméljük, hogy eljut a másodikig, elsőig is és végül talpraáll a földön. De talpraállít minket is. Mert jaj akkor, ha operálás közben — akár az ő keze remeg meg, akár a beteg száll szembe orvosával. Akkor megbukik ő, de elveszünk mi. Rábíztuk magunkat. Legyünk hát türelmesek és engedelmesek. Ó pedig ne tévesszen el egyetlen metszést, egyetlen öltést, egyetlen csöpp orvosságot sem. Névtelen hősök. A „Hadviseltek Lapja" legutóbbi számában báró Hazai Samu ny. á. vezérezredes a következő vezércikket irta a „Névtelen Hősök" emlékművéről: A világháború folyamán látván, hogy nemzeti létünkért vivott önvédelmi harcunkban mi mindannyian nem- és korkülönbség nélkül katonákká lettünk és küzdöttünk legendás hősiességgel az irtózatos csatatereken, bőségesen áldozva egészségünkkel, testi épségünkkel és életünkkel, otthon pedig a polgári harctereken fiukat, lányokat, anyákat, aggastyánokat csatasorba állítva dolgoztunk szakadatlanul az élet és a háborús szükségletek megteremtése körül, noha harcj mezőkön megcsonkított, vagy elesett és az otthoni inség folytán nyomorba jutott, vagy elpusztult véreink irtóztató fájdalmakat fakasztottak szivünkben. Felmerült bennem és sokunkban a gondolat, hogy ennek a világháborúban küzdő népünknek viselkedése jövő nemzedékünk előtt szent és dicső például fog szolgálni. A háború lezajlott. Az ellenséges anyagi túlsúly életszükségleteink forrásainak elzárásával diadalmaskodott fölöttünk. A háború és ennek utókövetkezményei folytán koldus-szegényen s számra nézve összezsugorítva állunk most már itt. Hazánk szétdaraboltatott és testvéreink milliói idegen uralmak alá kerültek. De azért nem törtünk meg. Dolgozunk és dolgozni fogunk békésen nemzeti felemelkedésünkön. Felemelkedésünk munkájának lényeges részéhez tartoznék, ha a világháborúban honszeretetből küzdött, munkálkodott, sokat szenvedett népünk derék tömegcselekedeteinek emléke ércben vagy kőben megörökíttetnék. Ezen «rős, nevelő hatással biró eszmében feltétlenül bennfoglaltatik a Hadviseltek Országos Gazdasági Szövetségének azon gondolata, hogy a névtelen magyar hősöknek emlék emelendő. A kapcsolat a két gondolat között úgy áll elő, ha a „névtelen hősök" fogalmát kitágítjuk és alattuk nemcsak a csatatereken elesett, vagy a hadi fáradalmak és szenvedések következtében elhunyt katonákat értjük, de népünknek mindazon millióit is, akik a világháborúban nem- és korkülönbség nélkül akár harcmezőkön, akár polgári munkatereken dolgoztak, szenvedtek, vagy pusztultak el azért, hogy éljen, viruljon az a Magyarország, mely sok száz évig védbástyája volt a nyugoti kulturának és édes anyja minden nemzetiségű gyermekeinek is. Célzatosan utaltam az utolsó mondatrészben arra, hogy Magyarország sok száz évig védbástyája volt a nyugati kulturának és édes anyja minden nemzetiségű gyermekeinek. Tettem ezt azért, mert lelkemből szeretném, ha a Gellérthegy ormán felállítandó óriási emlékmű a legfontosabb nemzeti célt szolgálva nemcsak a magyar lelkeket rezegtesse meg, de a művelt külföld lelkületét is. Az emlékműnek tehát szerkezetileg olyannak kellene lennie, mely mindkét célnak megfelel. A plasztikai művészet párosultan a deseriptio művészettel iesz hivatva a nagy feladatot megoldani.