Pápai Közlöny – XXIX. évfolyam – 1919.

1919-06-15 / 24. szám

PA PA. I Közerdeliü íii gr gr étlen Hetilap, b Meg-jelenilc minden vasárnap. Előfizetési ára k: Egész évre 30 K, félévre Í5 K

f negyedévre 7*50 K, Egyes szám ára 60 fillér* Hirdetések és Nyilt-terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Kossuth Lajos utca 21. szám alatt. Közeiből és távolból. (J*gyx«Uk a hétrét.) Sokan panaszkodnak a drágaság liáRj* akík falánkságukkal, mohóságukkal és irigységükkel maguk nagyban hozzájárulnak az árak felcsigázásához. így szólnak: „Hallatlan, milyen nagy a drágaság! Hiszen a háborúban valóságos olcsóság volt ehhez képest. Most annyiba kerül egy kis malac, amennyiért háború előtt két svájcer tehenet lehetett venni. Azért az összegért pedig, melyet két ökörért kell adni, 7—8 évvel ezelőtt Pápán igen szép házat lehetett vásárolni. Sohasem gondolta az ökör, milyen nagy becsben fog valamikor állani. Ha tudta volna az ökör, sohasem lett volna olyan ökör, hogy igába hajtsa nyakát." így hangzik a panasz. De tetszik tudni, miért olyan nagy az ára az ökörnek, a malacnak? Mert megadják érte. Manapság igen sokan vásárlási és pénzkidobás! mániában szenvednek. Boldogok, ha kiadhatják pénzüket valamiért, legyen az akár élelmiszer, akár ipari cikk. Vásárolnak sokan, ha egyebet nem kapnak, papirt, bár sohasem irnak; könyvet, bár rnegsem nézik a belsejét, ha nincs kép benne; gramofont tucatszámra, bár azt sem tudják, hogyan kell vele bánni. Kettős, sőt háromszoros a boldogság, ha kétszáz koronás bankjegyet tud az illető a kereskedőre sózni. Szinte szent borzalmat érez e bankó iránt, mintha ez kényszer belépőjegy volna a pokolba. Pedig a fehérhasu kétszáz koronás éppen akkora értékű, mint a kékJiasu két darab egyszáz koronás. A kétszáz koronástól való borzalom, a tőle való szabadulni vágyás, ez a pénzszórási epidémia szintén egyik rugója a folytonos áremelkedésnek. Aztán súgok még egy titkot tisztelt elégedetlen, vásárlási mániában szenvedő uraság és asszonyság, amit mindenki tud, de kegyetek mégis mindig elfelejtenek, mikor a mai rendszert szidják: , Ellenségeink minden áron meg akarnak fojtani benünket". (Mi nem hagyjuk azonban magunkat. A hurkot, melyet nyakunkba akarnak vetni, utánuk dobjuk.) Vasgytirüvel vesznek bennünket körül. Csak kevés árut tudunk ezerféle mesterkedéssel, méregdrága áron szerezni. Csak tudna a Tanácskormány nagymennyiségű ipari cikket a termelőnek elfogadható áron rendelkezésére bocsájtani, majd ő is tudna arra módot találni, hogy az élelmiszerek árát leszorítsa. Még egy oka van a drágaságnak. Megsúgom ezt is. Nagyságos asszonyom és uram, azaz pardon elvtárs úr és elvtárnő ténsasszony méltatlankodva és tiltakozólag rázza fejét. Pedig úgy van, amint mondom. A drágaság főoka az, hogy a termékek nagy része még mindig magántulajdonban van, mert a kommunizmust ma, mikor ellenségek tábora vesz körül bennünket, mikor a négy és fél éves háború mindenünkből kifosztott, nem lehet pár hónap alatt a maga egészében és tisztaságában megvalósítani. Volnának csak az összes termékek a tanácskormány birtokában, volna csak ezeknek bőviben, rögtön rendelkezésére állanának egy központi elosztó szervezet és ennek fiókjai minden városban és faluban, melyek kielégítő mennyiségben, a munkabér arányának megfelelő áron juttatnának mindenkinek élelmiszert. Imádkozzék tehát nagyságos elvtárs és elvtársnő, hogy a viszonyok úgy változzanak, hogy a szociálizmus a maga egészében és tisztaságában minél előbb megvalósuljon, akkor lesz olcsó malac, olcsó vaj, tej és minden, amit szája kiván. * * * Sok a panasz az aprópénz hiánya miatt. Tetszik tudni, kik az okai e mizériának? A szociálizmus és a tanácskormány ellenségei. Ezek egy bombát dobtak ránk, mely ugyan nem ölt meg bennünket, de szilánkjai sebeket ejtettek és ejtenek rajtunk. Ez a bomba a hazugság bűzbombája. Bécsbe futott és ott hazájuk ellen ármánykodó, ránk idegen hadakat uszító mágnások, dzsentrik, bankvezérek és e „diszes" társaságba illő rovott multu álhirlapirók, kik jó pénzért minden kormányt végig szolgáltak áruba bocsátott tollúkkal, osztrák lapokban tendenciózus, hazugságokkal spékelt cikkekkel diszkreditálták pénzünket. Arra is volt gondjuk, hogy e hazug híresztelések nálunk is elterjedjenek. Nossza, a falusi nép nagyrésze minden áron túl akart adni a fehérhasu pénzen és a világért sem akar ilyent elfogadni. Amitől pedig annyi ember meg akar szabadulni és amit nem akar értékképpen elfogadni, az az avatatlanok szemében természetszerűleg elveszti értékét, noha az illető dolog tényleges értéke megmaradt. Világos bizonyítéka eme állításnak az a tény, hogy a drágaság azokon a vidékeken, ahol e hazugságok nem terjedtek el és ahol a kétszáz koronásokat éppen úgy elfogadják, mint más pénzt, a drágaság nem olyan nagy, mint Pápán és más vidékeken, ahová ezen aljas híresztelések a falusi nép körében hitelt találtak. Tetszik tudni, miért olyan kevés az aprópénz ? Mert el bujt sok százezer láda fiába, melyeket gazdájuk gondosan elzár idegen szemek elől. Ha valaki kitalálna egy bűvös vesszőt, mely a sok millióra menő kék tiz, husz, száz koronásat a falusi nép ládáiból elő tudná varázsolni, lenne annyi aprópénz, hogy a kétszáz koronásokat fel lehetne váltani és ezzel megszűnne a nyomában járó mizéria. * * * Némileg lehetne segíteni a bajon, ha a központi állampénztár a vidékre szánt 25 koronásoknak legalább a felét az állampénztáraknak juttatná, mert ilyen módon minden alkalmazott és nyugdíjas zsebébe kerülne ilyen pénz. A fixfizetésü ember zsebében pedig nem melegszik meg a pénz, hanem hamar tovább adja, így aztán az ő révükön igen sok huszonöt koronás kerülne forgalomba, mig a takarékpénztárakban nem mindenki tud váltatni, mert némely pénzintézetben olyan pénztárosok is ülnek, akik nem lelkes barátai a tanácskormánynak és nagy örömük telik benne, ha a pénzváltás megtagadásával az elégedetlenek számát szaporítják. Az ilyen ellenforradalmárokat ki kellene a pénzintézetekből dobni, hadd menjenek ők más bankokba kétszáz koronásuk felváltásáért könyörögni és ízleljék meg azt a boszuságot, melyet annak a kétszáz koronásnak „ boldog* tulajdonosa érez, kinek már huszadik helyen mennydörgik fülébe: „Nincsen aprópénzt