Pápai Közlöny – XXIX. évfolyam – 1919.
1919-12-21 / 51. szám
PAPAI KOZLOM Közérdekű fttgr^etien hetilap, b Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak t Egéss évre 30 K, félévre 15 K, negyedévre 7'50 K. Egyes szám ára 80 fillér. Laptulajdonoi és kiadót POLLATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyílt-terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Kossuth Laios u. 21. szám alatt. Áldozatkészséget I Az ország gazdasági helyzete napról- napra súlyosabbá válik. A román megszállás hatását minden téren csak most kezdi igazán megérezni a gazdasági élet. A károk végképpen megállapítva még nincsenek, annyi azonban bizonyos, hogy a Tisza-Duna közén a mezőgazdaság állapota kritikussá vált és hogy ez az országrész nemcsak megszűnt gabonaszállító lenni, hanem maga is nagy gabonabehozatalra szorul a népélelmezés biztosítása, valamint a vetőmagszükséglet tekintetében. Ezzel a gabonaellátás súlyos terhe csaknem teljesen a Dunántúlra hárul, amelynek feleslegei azonban korántsem elegendők az egész ország és különösen a főváros szükségletének fedezésére. Ennélfogva kétségtelen, hogy nagymérvű gabonaimportra szorulunk, amelynél egyelőre csaknam kizárólag Jugoszlávia egymagában nem lesz képes hiányunkat pótolni, hanem rá vagyunk utalva az ántánt segítségére is, amely ezt csakis tengerentúli gabonahozatalok útján juttathatja. A másik súlyos proléma, mely sürgős megoldásra vár, a közlekedési viszonyok gyökeres javítása. Az államvasutak mozgó anyaga oly csekéllyé zsugorodott össze, hogy azzal a szükséges szén- és élelmiszerszállítmányokat lebonyolítani alig leszünk képesek, pedig a szomszédós államokban, főleg Cseh-Szlovákiában, amelytől kivált a szén- és a cukorhiány valamelyes pótlása remélhető, a közlekedési helyzet szintén nem kielégíthető, úgy hogy ez országokból szállítmányokat csakis úgy várhatunk, ha a szállításhoz szükséges vasúti szelvényeket mi tudjuk rendelkezésre bocsátani. A szénhiány leküzdésében éppen ezért egyelőre csaknem kizárólag a hazai széntermelés erőteljes fokozása áll rendelkezésünkre, aminek előfeltétele egyrészt a bányamunkásság erős fegyelmezése, másrészt a magántulajdonban lévő szénbányavállalatok oly irányú állami befolyásolása, hogy a bányamüveléshez szükséges berendezéseket és a munkásság élelmezésére és ruházkodására szükséges cikkeket az üzleti jövedelmezőség szempontjainak félretolásával szerezzék meg és biztosítsák üzemeiknek. A gazdasági zavarok megoldása annál nehezebb, mert végzetes circulusvitiosus-szal állunk szemben. Amig nincs szén: a vasutak teljesítőképessége nem fokozható, és viszont a vasutak kielégítő működése szén hiányában meg nem valósítható. Mindehhez járul a pénzügyi helyzet bonyolultsága és ziláltsága. Az állam normális bevételi forrásai csaknem teljesen kiapadtak. Az üzemek és jövedékek alig hajtanak annyit, amennyiből az önköltségek fedezhetők, sőt pilanatnyilag valamennyi állami üzem kivétel nélkül nagy deficittel dolgozik. Ilyen körülmények között az állampénztár kizárólag az adóbevételekre van utalva, de a polgárság, sajnos, e tekintetben nem tanúsítja azt a kötelességtudást, amelyet az ország tőle méltán elvár. Ily körülmények között az adóhatóságok kénytelenek lesznek az adóbehajtást a legerélyesebben szorgalmazni, ami a nálunk régtől fogva diógyenge adómorál mellett valósággal sziszifuszi feladat. Itt az ideje végre, hogy minden egyes polgár belássa és áttérezze, mivel tartozik most nemzetének és a jövőnek. Csak a legnagyobb áldozatkészség, párosulva a legfáradhatatlanabb munkakedvvel segítheti át hazánkat a súlyos idők e nagy nehézségein. A postapénz ázsiója. A postapénz forgalmi területe még mindig csak a fővárosra és legszűkebb környékére szorítkozik. A vidéken, úgy a Dunántúl, mint a román megszállás alól felszabadult Tisza—Duna közében a postapénzt a nép, különösen a kisgazdák, még mindig nem hajlandók elfogadni. Nem elegendő a kereskedőket a postapénz elfogadására szigorúan kötelezni, mert ez csak azt a furcsaságot eredményezi, hogy a vidéki városokban a parasztok a kereskedőnek csak postapénzzel fizetnek ugyan, de ők maguk ilyen pénzért semmit sem adnak. Ezért igen helyes Somogy, Tolna és Baranya vármegye kormánybiztosának az a drákói rendelete, hogy aki a postapénzt teljes névértékben el nem fogadja, büntetendő cselekményt követ el és mint zsaroló, internáltatni fog. Hasonló szigorú intézkedés szükséges volna az ország egész területére, mert csakis attól lehet a postapénz általános elfogadását remélni. Addig azonban, amig a postapénznek ez a kény szerforgalma az egész országban elismertetve és biztosítva nincsen, vagyis amig a postapénzt minden vármegyében és minden faluban névértékében el nem fogadják, a postapénz diszázsióját a kékpénzzel szemben a fővárosban semmiféle kényszerintézkedéssel kiküszöbölni nem lehet. Még a belföldön termelt áruk túlnyomó részét is csak kékpénz ellenében szerezheti be a kereskedő, így elsősorban mindeféle élelmiszert a vidéki gazda csak kékpénzért ád el. A kereskedő, aki az élelmiszereket kékpénzért vette, ezt vagy csak kékpénzért adhatja a fogyasztónak, vagy pedig a diszázsióval felemelt árban adhatja postapénzért, mert hiszen neki a postapénzen ismét kékpénzt kell szereznie, hogy raktárát újból kiegészíthesse. A maximális árak nem szabják meg, hogy kékpénzre szólnak, tehát a kereskedő a maximális árban postapénz ellenében is köteles eladni, ellenben a termelő gazda a maximális árat kékpénzben számítja. Már maga az a körülmény, hogy a vidék az élelmiszereket csak kékpénzért hajlandó adni, feltétlenül leszorítja a postapénz értékét a kékpénzzel szemben, minthogy annak vásárlóképességét szűk körre csökkenti. Igen helyes tehát, ha az állam az általa kiadott és kényszerforgalmi képességgel felruházott pénzjegyeknek általános érvényt szerez mindenkivel szemben. De viszont igazságtalanság és a polgári jogegyenlőségbe ütközik, hogy a lakosság bizonyos rétegei: így a kereskedő, az iparos a forgalomban kialakult diszázsió ellenére teljes értékében kényszeríttetnek a postapénz elfogadására, addig, amig a termelő, főleg a kisgazda, egyszerűen visszautasítja a posta pénz elfogadását. A postapénz diszázsiója csak akkor fog eltűnni, ha az állam hatóságai annak elfogadását az egész vonalon és mindenki által ki tudják kényszeríteni. A külföldi áruk tekintetében, amelyeket a kereskedelem csakis kékpénz ellenében tud beszerezni, — mert a magyar állam reá nem kényszerítheti a külföldi eladóra a saját postapénzét — csak akkor szünhetik meg a két pénznem közötti megkülönböztetés, ha a postapénz általános elfogadásának kikényszerítésével a diszázsió meg fog szűnni. Addig azonban a két pénz közötti különbözetnek a külföldi áru postapénzben számított árában feltétlenül kifejezésre fog jutni. A pénznemek különböző értékelésének okát