Pápai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1918.

1918-05-19 / 20. szám

helyt megtudták, nyomban akadt több ilyen kéz is, mely hajlandó e karitatív munka végzésére". Ezzel szemben a való tényállás a következő: Amióta — április 17-én — tudomást szereztem róla, hogy az aznapon megalakult hadigondozó-bizotiság elnökévé megválasztottak, és a népiroda vezetése is az én feladatom lesz, nem mult el nap, sőt nem sok nappali óra sem, hogy a rámruházott, s előttem úgy, mint itt mindenki előtt, természetszerűleg ismeretlen tisztség ügyével ne foglalkoztam volna. Még aznapon irtam társintézményekhez a hivatal bürokratikus oldalainak ismertetése, illetve nyomtatványok iránt; tanácskoztam a hadisegélyezés hivatott és gyakorlott munkásaival; résztvettem üléseken, leveleket, sürgönyöket váltottam a kormánybiztossal, főispánnal és másokkal. Átiratokat küldtem a városnak a népiroda megnyitása érdekében, amit fölülről három Ízben sürgettem; konferáltam a városi hatóság fejeivel. Ám nem tehetek róla, hogy a készséges Ígéretek beváltása, illetve megvalósulása közt nagy volt a távolság, nekem rendelkezési jogom ebben az irányban nem volt. F. hó 4-én megírtam a kormánybiztosnak a késedelem okát, de kijelentettem, hogy 6-án, hétfőn, az irodát, ha másutt nem, a kapualjban is megnyitom. Ezen a napon, amidőn a kijelölt helyiségben megjelentem, még tartott a hurcolkodás, amely egy héttel előbb is megtörténhetett volna, s amely most sem történt volna meg, ha a v. főmérnök úr tettleg is előzékenyen nem működik ezen. így tehát a „kiosztás", amit a cikkíró úr úgy látszik egyedüli feladatnak vél, egyáltalán nem abból az okból késett, mert azok a bizonyos kezek (miért nem kinyitott markok ?) csak akkor jelentkeztek „többen" is, amikor megtudták, hogy azért fizetség jár, hanem más, e kezektől nagyon iávol álló körülmények miatt. Én egyébként a magam személyét illetőleg azt sem tudom, mi jár nekem munkámért, mert kinevezésemet még eddig meg nem kaptam és csupán táviratokkal való utasítás alapján járok el. Hát talán nem egészen fair dolog, mindjárt gyanúsításon kezdeni a kritikát, pláne elég dehonesztáló gyanúsításon, amit vissza is utasítok. A főispáni segély egyébként — nem ugyan kezeimhez — megjött április 22-én. Másnap már elhelyeztük folyószámlára. S hogy már akkor mindjárt nem kezdhettem meg az „osztogatást", annak okait már előadtam. De már a megnyitás napján megkezdtem azt is, s azóta már több száz koronát kiadtam. Ne higyje azonban azt senki, hogy ez csak abból áll, hogy kivesszük a zsebből s odaadjuk : menjen Isten hírével 1 Ezt meg kell előznie jegyzőkönyvfelvételnek, nyomozódásnak, a kérelem jogos volta beigazoltságának, s mindez nem csekély munka, tekintve, hogy teljesen töretlen utakon indultunk, s hogy a felek nem iskolázott, szabatos, pontos feleleteket adni képes egyének. A bizottsághoz utalt segélyezendőkről pedig névsort máig sem kaptunk. Az iktatőkönyvünk 8 nap alatt mintegy 100 számot mutat fel s ezek a darabok 80 százalékban itt felvett akták s a többiek jó része is nem „érkezett", de innen kiinduló ügydarab. Ami a * * * utáni második bekezdésben felsorolt kvalifikációkat illeti, hát lehet, hogy azok egyikében-másikában fogyatékos vagyok, de hogy érző szivem van, azt, aki ismer, tudja. És felekezeti elfogultsággal, joggal, eddig nem vádolhatott senki, azt is merem mondani, s erészben régi tapasztalatom, hogy akik ezt az óvóintést a vitákba bele szokták vegyíteni, rendszerint maguk szenvednek ebben a gyerigében. A cikk végén pedig a t. író úr egyenesen képtelennek látszik Ítélni engem az elfoglalt állás betöltésére, mert (az én sajnálatomra is) egyikmásik kívánalmával nem birok (fiatalság, tetterő). Ám legyen meggyőződve, hogyha „nem értek is a dologhoz" (mert ez is kiolvasható onnan betű szerint), meg fogom próbálni, mit és meddig birok; és ha a dolog nem úgy megy, amint kellene s ahogy én is szeretném, biztosítom, hogy készséggel átadom helyemet rátermettebbnek, akire, ha mást nem, de egy teljesen új, nem is egészen sablonos intézmény terén megkisérlett első lépéseket, irányokat s egy kis jóakaratú szervezettséget mégis hagyok. Még egy állításra kell megjegyzést tennem. Nem nevezhetem tájékozatlanságnak — az alábbiaknál fogva — a cikkíró úrnak azt a kijelentését, hogy „méltányos és illő lett volna a Hadsegélyző Bizottság tagjait is beválasztani a 30 tagu segítő bizottságba, mert a gyűlésen jelen volt, ott éppen a névsorra nézve felszólalt, s így, ha figyelt, észre kellett volna vennie, hogy ama bizottságnak mind az öt tagja beválasztatott a segítő bizottságba. Ha pedig nem figyelt, amire ominózus megjegyzése gyaníttat, úgy „méltányos és i}lő lett volna" előbb meggyőződni róla, vájjon ez az óhajtása nem tárgytalan-e, nem pedig szemrehányásokkal, elégületlenséggel és lebecsülésekkel telített cikkét még ezzel is megtoldani. Martonfalvay Elek. * Már tavaly májusban jelent meg a miniszteri rendelet, mely a népirodák felállítását meghagyja és Pápán csak e hó 6-án állították fel. E tényből látható, hogy megjegyzéseim nagyrésze nem vonatkozhatik cikkiró úrra. Meg nem cáfolt tény, hogy a kormánybiztos már tavalyszeptemberben, vagy októberben felszólította a helyi hatóságot, hogy terjesszen fel valakit az igazgatói állásra, de a fölterjesztés csak akkor történt meg, midőn a kormánybiztos ismételt felhívásából kiderült, hogy azzal az állással szép fizetés jár. Minthogy nem a cikkiró volt a felterjesztő, ez a megjegyzés sem lehet rá nézve sértő, mert nem rá vonatkozott. Tény az, hogy az állásra azonnal akadt több vállalkozó, mihelyt kitudódott, hogy a vállalkozó jó fizetést kap. Minthogy a cikkiró nem több, hanem egy ember, sem maga nem terjesztette fel magát, sem akkor nem terjesztették fel, ez a megjegyzés sem vonatkozhatik ő rá. A hadisegélyvéleményező bizottság egyik tagja maga mondta nekem, hogy a szűkebb bizottságból kihagyták. Végre a népiroda nemcsak a főispáni gyorssegély kiosztására alakult, de egyéb feladatait sem teljesíthette, minthogy csak papíron létezett. Igazán mellékes körülmény, hogy egy héttel későbben vagy korábban érkezett e segély. Nálamnál senki sem kívánja forróbban, hogy a népiroda szép feladatának megfelelhessen. v. i. Színház. A közönség egy részének bojkottja még mindig tart. Ebből azonban senkinek sincs kára, legföljebb a bojkottálóknak, amennyiben kellemes színházi esték szórakozásától fosztják meg önmagukat. Ki tudja, mikor lesz megint alkalmuk az elmulasztottat helyrehozni ? Dr. Patek felmondta nekünk a barátságot, talált Pápánál nagyobb várost és nagyobb színházat, ahol jobb üzletre van kilátása. Hiszen nálunk sem lehet panasza, a szinház madjnem minden este megtelik, mert a pápai közönség elfogulatlanabbá gondolkodó része nem sztrájkol, azonkívül a mozi által nevelt új közönség szintén szorgalmasan látogatja a színházat. Arról mi nem tehetünk, hogy színházunk olyan kicsiny; nem mi építettük. De többet ér a telt kicsi-, mint a nagy, de üres szinház. Nagyszebenben igen kicsi a magyar közönség, a szászok és oláhok pedig gyűlölnek mindent, ami magyar, azoknak még a legszebb primadonna sem kell, ha magyar. Szombatonmájus hó 11-én a „Csárdáskirálynő" előadása fejezte be a heti műsort. Ezt az előadást az ősszel méltattuk. Kis Cecil, Szigeti Annus, Kállay Sándor alakításai még jobban kiforrottak, finomodtak. Kár, hogy Örvössy elvesztette önuralmát, elnevette magát és ezzel elrontotta az illúziót. Vasárnap d. u. a „Leányvásár", este a „Gyimesi vadvirág" zsúfolt házat vonzottak. Gécy István szentimentális, érzelgős cselekvénye, majd finom, virágos nyelven szavaló, majd konyhakésekkel hadonászó és egymást fenyegető alakjai tetszettek a vasárnapi közönségnek. Az előadás a darabbal stílszerű volt: nehéz ilyen érzelgős, képekkel teli, virágos beszédet nem szavalni. Szavaltak is a szereplők mind, Dezső Vilmos (Törpe Csura harangozó), Endrődy (Marci), Kállay (kisbíró) és Kis Cecil kivételével. Kis Cecil úgy beszélt, mint ahogy egy csalódásból kigyógyult, szerelmes, boldog, majd vérig bántott és végül megbocsátó, kibékült asszony beszélni szokott. Hogy alakítását minden részletében mily gondosan kidolgozta mutatja, hogy midőn ájulása után sógornője eljegyzésén mindenki táncol, ő sápadtan, kimerülten áll ura mellett és — nem táncol. Érczkövy erőteljes, csengő hangjával gyönyörködtetett. Az igazgató a közönséget rövidíti meg, hogy nem ad neki gyakrabban nagyobb énekes szerepet. Hétfőn este Edward Sheidon szenzációs sikerű színmüve, a „Románc" került színpadra. Molnár Tom Armstrong lelkész kettős szerepében hű realizmussal adta úgy a roskatag, bölcs, higgadt aggastyánt, mint a tüzes buzgóságu, erővel teljes, szenvedélyes ifjú papot. Kis Mariska az első felvonás bájosan kacér jeleneteiben nemcsak a szentéletü protestáns pap szivét ejtette meg, de a közönségét is. A második és harmadik felvonás zárójeleneteiben, midőn a férfinak a csalódás, a düh, az izzó szenvedély paroxismusában, a nőnek pedig a szeretett férfi bizalmatlanságától, általa való kinoztatásában és porig megaláztatásában elnémul ajkán a beszéd, torkán ful a szó és csak arcuk eltorzulásán, testük vonaglásán tükröződik vissza fájdalmuk, Molnárnak-egy őrjöngéssel határos kacagásból sírásba átmenő felhördüléséből sir ki végtelen szenvedésük : percekig tartó halálos csend szele suhant végig a termen, ami a legnagyobb színházi sikerek közé tartozik. A kezdők közül Szatmári Aranka és Burányi Albert igen otthonosan mozogtak a színpadon. Pogány, Medgyesi, Homokay, Örvössy és Dezső kisebb szerepeiket igen jól töltötték be. Kedden zsúfolt ház előtt megismételték a „Románc"-ot. Szerdán a „Varázskeringőt" játszották Kállay Jolán vendégfelléptével. Az örömmel látott vendég Steingruber Franci primáskisasszony szerepében elragadó kedvességgel játszott, énekelt és táncolt. Molnár, mint Niki, szerepének játékrészét kifogástalanul látta el. Endrődy és Medgyessy Erzsi valóságos mintaalakítást mutattak be. Dezső Vilmos mulatságosan persziflálta az árnyékuralkodót. Juhász Margit kis szerepében is kimagaslott szép énekével és művészi alakításával. A közönség sokat kacagott a komikus-trifolium sok mókáján és gyönyörködött a kitűnő zenekar magas szín-