Pápai Közlöny – XXVII. évfolyam – 1917.

1917-01-07 / 1. szám

Ne legyünk idegesek! — Köztisztviselők és a közönség. — Köztisztviselőnek lenni, — kivált a háború kitörése óta — valóban nem irigylésreméltó. A hadbavonulás miatt megfogyatkozott köztisztviselői karra a hivatali teendőknek egy egészen új, eddig ismeretlen komplexuma zúdult. A háborús törvények és rendeletek egész tömege folytonos tanulást, gyors és felelősségteljes intézkedést kíván. Különösen áll ez a szorosan vett közigazgatásra, melynek háborús tevékenységi köre fontosságban csaknem a hadvezetési tevékenység mellé emelkedett. A közigazgatás a nagy idők követelményei folytán messze túllépte — egyébként is tág — kereteit, s nem volt a háború által teremtett olyan helyzet, vagy a hadviselés folytán előállott olyan kívánalom, mely megoldását, vagy kielégítését ne a közigazgatástól várta volna. És az annyit ócsárolt magyar közigazgatás — dicséretére legyen mondva — mint egy poriabó! élemedett Phönix új erőre kapott, és óriási mértékben, megnövekedett működési körében általában véve derekasan megállotta a helyét, s ezért a legmagasabb helyen is elismerésben részesült. Szerencséje a magyar nemzetnek, hogy mig sorsa egyfelől olyan katonákkal áldotta meg, kik a különböző harctereken dicső tetteikkel a világtörténelem lapjaira irták fel neveiket, másfelől olyan tisztviselői karral rendelkezik, mely a belső fronton a legnagyobb kitartással küzd a háboru-okozta nehézségekkel. Nem rajta múlik, ha ez a küzdelem nem jár mindig a kellő eredménnyel, ami sokszor a közönség elégedetlenségét vonja maga után. Régi hibája a magyar közönségnek a hatósággal való elégedetlenség, és mindenért a hatóságnak okolása. Ne keressük, hogy a hatóságok, vagy a közönség-e ennek az okai, de az tény, hogy a magyar közönség a legfegyelmezetlenebbek közé tartozik s ezért a háború által előidézett korlátozásokat, szigorú intézkedéseket, fegyelmet nagyon nehezen viseli s a kormánynak feltétlen magasabb hadi érdekeket szolgáló rendeleteit végrehajtó hatóság iránt általában nagy antagonizmussal viseltetik. Nem mondjuk, hogy a kormányrendeletek igen sokszor nem ellentmondóak, bürokratikus s az általuk szolgálni kívánt cél látszólag praktikusabban és a közönség érdekeit jobban szem előtt tartva is elérhető volna, továbbá a hatóságok eljárása sem mindig a legkörültekintőbb, de a közönségnek a rendeletek végrehajtására köteles hatóság elleni zúgolódása a legtöbb esetben indokolatlan. Sőt a rendeletek túlszigoruságának s azok erélyes végrehajtásának többnyire a közönség az oka. A mi közönségünk ahelyett, hogy a hatóságot nehéz munkájában támogatná, s a mindennél fontosabb hadiérdekek szolgálatában segítené, ahol csak lehet, a hatóságok kijátszására, félrevezetésére törekszik. Alig jelenik, meg egy új rendelet, már is azt a kibúvót keresi, melyen át annak rendelkezéseit megkerülheti. Mig a németek versenyeznek abban, hogy a kiadott s az ő érdeküket is szolgáló rendeletek minél szigorúbban megtartassanak, s az ellenszegülő valóságos erkölcsi megvetés tárgya, addig nálunk valóságos virtusszámba megy a hatósági intézkedések kijátszása s a magánérdekeknek a közérdek rovására való istápolása. És ez annyival érthetetlenebb, mert ugyanez a közönség némán és ölbetett kezekkel türi az élelmicikkek és ipari termékek árának minden mértéket meghaladó folytonos emelkedését, mely feltétlenül érzékenyebben sújtja, mint a hatóság bárminő szigorú intézkedése. Az áremelkedések megakadályozását célzó hatósági ármegállapítás sikere is nem a hatóságra, hanem a közönségre, az országszerte nem egységes rendelkezéseken és a fogyasztók szervezetlenségén dőlt meg. Amilyen elismerés illeti a magyar közönséget azon számos erényeért, melyeket a háború alatt tanúsított, viszont ezen hibáit és fogyatékosságait nem lehet letagadni. Ha valaki, úgy a magyar köztisztviselői kar megtette a háború alatt a maga kötelességét s mint a közönség tagja, szintén végigélte mindazon korlátozásokat, nélkülözéseket, melyek ily hosszú háború alatt a polgári lakosságot is sújtják. Sőt a köztisztviselőt fokozottan sújtotta a háború, mert a háborús pótlékok korántsem állanak arányban a hihetetlen áremelkedésekkel s a legtöbb köztisztviselőnek nincs és nem is lehet más jövedelmi forrása, mint a fizetése, az áremelkedéseket másra át nem háríthatja s így mint fogyasztó más társadalmi osztályokkal szemben hátrányos helyzetben van. A köztisztviselő a közszolgálatának szenteli minden idejét, egészségét, munkaerejét, a közszolgálat őrli meg a szervezetét, ezért valóban elvárhatja, hogy a közönség, — ha elismeréssel nem is adózik neki, — de legalább becsmérlésével és gáncsoló bírálatával ne kedvetlenítse el munkájában. Ne zúgolódjék a hatóságok ellen azért, mert az igényeket le kell szállítani, a fogyasztást korlátozni, az eddigi életmóddal szakítani, a rendeleteknek engedelmeskedni, az egyént a köznek alárendelni kell, mert ennek valóban nem a hatóság az oka, hanem a már harmadik éve tomboló világháború által előidézett rendkivüli viszonyok, a titokban maradt visszaélések s a közönségnek a rendeletekkel és hatósági intézkedésekkel szemben tanúsított antagonizmusa. Emelkedjék tehát végre a magyar közönség is arra a magaslatra, hogy a közhatóságokban ne ellenséget, hanem érdekeinek képviselőjét lássa, melyeket — kivált a mai időkben — támogatni, tartsa hazafias kötelességének! KARCOLAT a mult hétről. Elbucsuztunk az ó-évtől és üdvözöltük az új-évet! Ezt a hagyományos szokást Szilveszter éjjelén szoktuk megcselekedni, megtettük az idén is, csakhogy más formában és más alakban, amint azt a mostani háborús helyzet diktálta. Ha tárgyilagosan akarunk beszámolni a Szilveszteri búcsúról és üdvözlésről, akkor krónikási hűséggel azt jelezhetem, hogy az elmult esztendőt elsirattuk és pedig sirattuk anynyiszor, ahányszor felkelt és lenyugodott a nap. Illő volt tehát, hogy bizakodó reménységgel és jókedvvel búcsúzva az évtől, köszöntsük a jövőt. Programmszerü Szilveszter éjjelünk nem volt, csupán a leányegylet tartott egy jótékonycélu estélyt, melyet úgy jelezhetünk, hogy a célszerűt a hasznossal kötött össze. A Griff nagytermében estélyt rendezett a rokkant katonák javára és ezzel kapcsolatosan azután a Szilveszter éjjelnek is megadta a formáját. A Griff nagyterme zsúfolásig megtelt. Változatos és érdekes műsor jellemezte az estélyt és a jótékonycélra felajánlott műkedvelőknek ugyancsak bőven kijutott a tapsból, melyet tényleg ki is érdemeltek. A koncert után társasvacsora következett és itt jutott befejezésre a Szilveszteri £jjeli programm. Éjfélkor megtörtént a „legyen sötétség", utánna jött a „legyen világosság" és ezt követte a hagyományos „boldog új-évet kivánok" és ezzel „schluss" volt a hivatalos Szilveszteri programmnak. Jelzem, hogy az összes kávéházakban is méltó kegyelettel várta a közönség az esztendő múlását. Zsúfolva voltak a kávéházak és vendéglők. Volt kelete a pótasztalnak és pótszéknek, szinte ember ember hátán ült. Éjfélkor rázendített a cigány a Rákóczira — ott, ahol volt cigány, — ahol nem volt, ott nem húzták — aztán kitört a jó kívánság „boldog új-évet." Olyan volt ez a ceremónia, mint egy nagy sóhajtás, mert ebbe a kívánatba mindenki „a béke újévét" gondolta. Béke az új-évben! Aki ezzel a gondolattal búcsúztatta el az ó-évet és üdvözölte az újévet, az velünk érzett. Mért hát mi ezt a békés új-év gyanánt üdvözöltük. Nem törődöm én mit mondanak a hívatlan magántudósok az ántánt válaszjegyzékekről. A hencegő és ostoba szólamok ugyanis, melyeket most széltében-hosszában kürtölnek, nem mondanak semmit, kétségtelenül azért, mert semmitmondók akarnak maradni. Nekem ezekről a frázisokról az jut eszembe, hogy itt most egy nagy üzletről van szó. A világ legnagyobb üzletéről, a békéről, ezt az üzletet azonban nem kereskedők, hanem a legfurfangosabb politikusok kötik egymással. Olyan ez az üzlet, mintha nekem volna egy értéktárgyam és a barátom meg akarná tőlem venni. A tárgy értékes, én el akarom adni, a barátom meg akarja venni. Árat azonban egyikünk sem mer mondani. Én attól félek, hogy sokat, vagy keveset kinál. Ha kereskedő volnék, megmondanám a szabott árát, de nem vagyok az, hanem várom, hogy ő kínáljon. Ha ő kereskedő volna, megmondaná, hogy mit ad érte, de nem kereskedő, hát nem teheti. Egyikünk se kereskedő, itt nincs szabott ár, itt azé lesz a tárgy, aki állja. Nem azé lesz a tárgy, aki mindig csak ütni akar, hanem az, aki állja és birja. így látom én az új-év küszöbén a helyzetet, az ántánt válaszjegyzékéről szóló értesítésekről, melyek ugyan még hivatalos formában nem nyertek megerősítést. Én azt hiszem, hogy bármilyen lesz a válasz, egy egérlyuk megmarad — az úgynevezett aranyhíd. Meggyőződésem szerint előbb-utóbb az okosabb és erősebb engedni fog és megmondja, hogy mit kér és mit ad. Ezt az üzletet ugyanis — a békét — meg kell kötni. Az egyik nem kérhet, a másik nem adhat olyan magas árat érte, amit mindkettőnek meg nem érne. Ebben a reményben üdvözölhetjük az újévet és várjuk bizalommal a békés fejleményeket: „Az újév küszöbén !" Frici.